2023. január 31., kedd

Gyorskeresés

Józsi Jenő a háború végén

Írta: | Kulcsszavak: Tersánszky Józsi Jenő . Életem regényei . Napló 1945.

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Ne olvasd el mert túlságosan hosszú és az ilyesmi téged amúgy sem érdekel, gyorsan klikkelj tovább!

Tanulságos.

„Naplóm
(1945)

1945. jan. 29. Hétfő

Amikor ezeket a szerencsétlen honvédeket és köztük azokat látom, akik bemaszlagolódva lázban, harckészségben mozognak, eszembe jut Ady verse:

Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások.
Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Óh, semmit se tehettek.

Ez az! Ennél nagyobb tragédiát! A nevetségesség tragédiáját, ennyi szenvedés tetejébe.

A repülők szüntelen géppuskázása és bombázása. A Kovács üzletében lovak. Hogy mit szenved az ember uralmában ez az állatfaj! De micsoda hályogot nevel az iskola és könyv és vallás az emberek szemére önnön mivoltuk felől, amikor az élet igazi csapása ez! De ha valaki arra gondol, hogy: pont ennek a pokolnak az intézői tulajdonképpen csak dúskálnak és tobzódnak ennyi kín révén… hát ez a tömegek olyan mérhetetlen butaságára vall, hogy csak tényleg olyasmivel magyarázható, mint az eredendő átok… Hiszen akár győz, akár veszt egy nép, egyedeinek akkora százaléka martaléka a szörnyűségeknek, hogy a logikus az lenne, maga a tömeg áll ellen a végsőkig a háborúnak. Ezzel szemben itt a házban fanatikusai is vannak, és mégis lógnak. Nem katonák. Vénasszonyok és rendes, derék 305polgárok. Menthetetlen ez a fajta, amelynek a gondviselés ezt a gyönyörű világot ajándékul adta.

1945. jan. 30. Kedd

Este ragyogó villany ég a pincében a magdeburgi Fleck Werner kegyéből, aki hét éve katona és autós, és kijelentése szerint nem volt ideje egy kis Flecket csinálni otthon. Reggel 6-kor kelés, vízért menni, testületileg. Én amikor azt a szörnyű nyüzsgést láttam katonában, civilben, ágyúban, tankban a Krisztinában, már orrontottam: baj lesz. Hosszú sor. Egy kegyelmes urat hívnak alkalmazottjai a sorba. Ha én is beállok? Akkor kb. délben kerül rám a sor. És bár hull a hó, megállhat, és jönnek a repcsik, ottrekedhetünk. Visszavonultam. Telefondrótból korbácsot csinálok ma.

Délben paradicsomos lószelet. Reggel vízhozatal, illetve nem-hozatal után hazaérkezve a tömbparancsnokkal váltottam néhány szót, aki erély-fiú, németpárti, és akasztással hajgálózott a mosókonyhában minap. Közvetlen ebéd előtt a mi házparancsnokunk robog be. Kezében jegyzék. Rémület minden jegyzék, minden kimutatás. Szinte hallom, amint hasadt lelkem az övétől így informálódik: baj van! Attól fogva, hogy úgy mondjam, adminisztratív rémület kényszerül rám. Ledőlök ebéd után. Félig álmomban, kívül vad repcsizajok, rengések, kattogások közepette hallom: Óbudát feladtuk! Lacink, a tüdőlövéses mondja: ez nagyobb darab, mint amit még védünk. Ez a rémület mindig nagy áttörések jelzése. Bár a finálét jelentené!

Ma kapott először komoly találatot a házunk. Éppen az én lakásom. Az erkélyre hajló ereszbe vágott és az erkély alá a falba. Kis, 20 kg-os bomba, a repcsik dobták. A lakás, könyvállvány még sértetlen. Szomszédom Vörösváry hadnagy, a Pesti Újság volt munkatársa, aki a Központi Sajtó Vállalatnál kezdte, és a Magyar Ünnep alapítója. Megegyeztünk, hogyha meg 306indul az élet Budapesten, illetve átvészeljük ezt a borzalmas ostromot, összeköttetésben maradunk. De hát, Úristen! Ez harci borzalom! Milyen lesz a békeborzalom?

1945. jan. 31. Szerda

Reggel 6-kor vízért megyünk Bak Sándorral a vagonok alatt az iskolába, a missziósnővérekhez s végül a pályaudvarra, kúttól kútig, hiába. A házbeliek hoznak sorkijátszásos alapon vizet. Éjjel hajléktalan hősök könyörögnek szállásért. És ugyancsak éjjel vöcögőre készülő hölgyek érdekében föltöröm a vöcögőzárat. A. precíz. Ő lakatot tesz a WC-re, hogy a munkatáborosok és bakák le ne piszkítsák, mint ez már megtörtént. Tele van úgyis illegitím hulladékkal. Reggel nagy vita támad nejem és a szép O. közt, kabarészínekkel és tragikus árnyalatokkal, hogy: ki volt kint utoljára, tehát ki vesztette el a vöcögőkulcsot. A. szerint, aki betört a klozettbe, az tartozik megcsinálni. A mosókonyha védelmébe vesz: mert mi az, hogy szorongó hölgyek bezárt WC előtt szenvedjenek, és egy gavallér elnézze! Bámulatosan heroikus a levegő!

A sorban a missziósoknál a testvér a testvért még mindig úgy köszönti: Kitartás, éljen Szálasi! Hát annak aztán Sopronban vagy Bécsben sziklapincében semmi akadálya, míg esetleg az oroszok vagy angolok oda is elérnek, és nem bombával, hanem kötéllel folytatják és fejezik be a „harc”-ot.

Mégis van víz délután a régi Karácsonyi-kert kútjából. Szimbólum: a régi intézményeket túl lehetett szárnyalni, de azok mégis – ha minden kötél szakad – még mindig beválnak, mint az írógép helyett a toll, a villany helyett a gyertya, lámpa, a gáz helyett a tűzhely. Nagyon elcsüggeszt egy optimista nő nyilatkozata. Ezek sajáttelepes rádiót hallgatnak, és állítólag az orosz előnyomulás Berlintől 120 km-re van, Potsdam körülkerítve. És még ő is hetekre teszi a mi budai megszabadulásunkat! Borzalom. Érdekes, hogy előző nap leírtam, hogy rémületem nemcsak Óbuda elestét jelenti. Most megdöglik a szemem előtt 307ez a világ! Biztos! Úgy, mint Kakuk mondja: az ujjamat sem kell mozdítanom, a nyavalya a nyakukba zúdul, akik nem tartottak méltónak arra magamfajta tehetséget, hogy luxusszállóban, luxushajón, luxusautón, luxusrepülőn élje életét, hanem rongyokat méltattak erre a pályatársaim közül. Megdögölnek! Nem kínoz értük szánalom, mint hát sok elmúlt szép miatt kínoz! Kárörömem sok szörnyű testi, lelki szenvedésem, nyomorú rabságom, kiszolgáltatottságom büntetése. Dolgoztam, és elszedték tőlem egyszerűen munkám gyümölcsét, már úgy, hogy kontárokkal, tolvajokkal szemben babbal fizettek, koplaltattak, börtönben tartottak a Pénz terrorjával.

1945. febr. 1. Csütörtök

Mindennap más égisz alatt mozgok a hasadtlelkűségi elv szerint. Most a demokráciáé az uralom. Kellemes, szellemes, szabad, szerelemben főleg, de munkában is, mindenben. Ez körülbelül az én, illetve saját osztályom életritmusa. Kár, hogy nem feküdhettem tovább a mosdás és hát a mosókonyha-rend hallgatólagos parancsai miatt. Hazajött az árjapárja Sz. Este szakállam miatt vén zsidónak neveztek a munkaszolgálatosok, és a házparancsnok pájeszomról beszélt. Fodrász volt a háznál, de csak élelemért nyír. Villany van jókor reggel és ágyúzás. Bár megmaradna lakásom és hangszereim és könyveim és ruháim és bundám, és simán mehetnék Bukarestbe nejemmel, mint Simán Erzsi jelezte a demokrácia…

Itt azért hagytam abba, mert e pillanatban belövés érte a házat. A szomszédunk harmadik emeleti lakásának teteje és padlása ripityára ment. Ő volt az, aki kijelentette, hogy lőjék porrá Pestet, mert katonailag nincs más szempont a győzésnél. Különben Isten különös kegye mentette meg a biztos haláltól, talán mert nekem este szalonnát adott. Egy pillanatra konyhájába húzódott, és akkor robbant az akna. Rémes koromeső zúdult ránk a kályhacsőből. Mi irigylésre méltó helyen, a kályha mellett lakunk a szögletben. Ennyi hátránya van, hogy minden robbanás, ami a közelben történik, ördögi hatású ránk. Feleségem arca olyan, mintha a fekete festés jött volna divatba az 308arcon. A gyász színe, a vörös helyett, egyelőre valóban aktuálisabb. Örök dicsősége lesz ez a Buda csekély helyőrségének, hogy így tudta terrorizálni a hússzor nagyobb tömegű polgári népet a „kitartás”-ra. No, lám! A totális háború valóban a bölcsőtől a koporsóig, illetve latrinagödörig tart. A szomszéd óvóhelyen két csecsemő és két néhány éves apróság. Apjuk a fronton tart ki, ezek a csöppségek itten. A másik véglet egy 82 éves matróna a nyugszéken, mert ágyban képtelen aludni. Gratulálok, vitéz katonák! Gratulálok, Achilles és Leonidás és Roland és Botond és Lehel és minden nagy vitéz nevében, hogy a hadsereget így kibővítettétek a tekintetben, hogy a halált megvető bátorság a bölcsőtől a mankóig közkeletű, és ti, katonák mindössze azt teszitek, hogy nemcsak előre az ellenséggel harcoltok, hanem hátrafelé is, gyöngékkel, védtelenekkel, nyomorultakkal, beleértve kifosztogatásukat is.

Cseh nevű írótársam hadnagyi egyenruhában, a ház előtt talál. Aknáznak büdösül, és nem tudunk a kádba havat hozni. Meséli, hogy géhás, de jelenleg tiszti különítményben hírszerző. Förtelem. A parancsnokság ki nem búvik a várból. Csak razziáztat nyilasokkal, összefogdostatja a lógósokat, és beosztja szolgálatba. Utólag meséli Cseh, hogy ő is így járt. A falhoz állították kis híja. Nem tudja, mi a sorsa Asztalos Miklósnak és Tamási Áronnak, aki csak negyvenhét éves, és lóg szintén. Hindy íróasztalán olvasott egy jelentést Pestről. Állítólag 72 órás szabad rablás volt. Viszont Zilahy az egyetlen lap szerkesztője, és ez a Szabadság, a Bajcsy-Zsilinszky volt lapja. Na! Ez nem rossz!

1945. febr. 2. Gyertyaszentelő Boldogasszony

A gyalogsági fegyverek egész közelről hangzanak. Belső énem erőszakos, szemtelen alak. Író és fiatal, és tehetsége közepes, és nincs is távlata. Határtalan szerencsém ez a furulya és fütty. Fütyülök a fejükre ezeknek a belső eszelősségeknek. Testi épségem míg megvan, nem vehetnek erőt rajtam. Ha pedig valami ér, nyomban kivégzem magam. Szennyfolyamat így is az egész.

Ide írok egy fohászt Máriához. Mégiscsak ő az én védőszentem. Segítsen megszabadulni a náci terrortól, a háborús dúlásból, a jóakaróim gyámkodása alul, és végül segítsen a világkörutamra, annyit megérdemlek, mint egyetlen és utánozhatatlan zenehumorista és fenomén.

A mosókonyhában fánksütés, amiből kimenekülök az utcára. A pricc-procc, a tobzódás a körömfaladékokban. A zsírbűz és szellőzetlenség miatt jelentést teszek a házparancsnoknál. Sári sarkamba harap.

Ilyen tömeg lóhulla! Mint a békák a ligeti tó mellett, felük szétvágva. A belük kiontva. Undor és borzalom. És mellette áll étlen-szomjan a gebetárs. A nyilasház előtt motociklis hullája, mellette faranyúzott ló, és pasasok késsel a sültet metélik belőle. Krisztina körút 113. a Kaeszék háza. Ez szerencsés ház. Két csinos lány csupán a bőven csurgó vezetéknél. Hát a hangulat általában azért félelmetes, mert nincs voltaképp fölháborodás, düh, lázadás, forradalom… Mintha a zsidók szelleme lengené be most is Budapestet, arra rendezkedik be testben-lélekben mindenki, ami van.

Mozgalmas nap. Rémes ordítás a Győri úton. A főhadnagy a munkatáborosoktól. Némi szóváltás, hogy: nem kell beijedni és magyarázatom. Bátor ember, nem rendelkezik, maga jön. A szegény német őr. Véres a lába. De él. A német tiszt segít rajta. Elviszik. Román ordított, aki megsebesült. De azt mondják, egy nő visított. Én már nem láttam, mert nem mentem tovább a sötétben. Érdekes, hogy lelkiismeret furdal, mintha minden sebet nekem kellene bekötnöm, és érdekes, hogy belső 310eszelősségem azt susogja, hogy: hagyjam abba világjáró becsvágyaim dédelgetését, és áldozzam őket, mint egy hülye megváltó… na minek?

Ma péntek volt. Azaz még van éjfélig. Hátha meglepetésszerűen föladják ezt a védhetetlen Budát? Mária, segíts!

Én nem tudom sem eredetét, sem okát, micsoda titkok kavarognak körülöttem, de az tény, hogy mielőtt Hitler ellen a merénylet megtörtént, én folyton azzal foglalkoztam, hogy föláldozom magam, ha már úgyis az életemre törnek ezek a gazok, és lelövök egyet közülök. Oly intenzíven zaklatott folyvást ez a gondolat, hogy éjjel-nappal visszatért.

Most itt, hogy arra gondolok, hát ez a tenger szenvedés, cél nélkül mégiscsak néhány szörnyeteg akarata szerint folyik, és tisztán érzem, hogy tiszta, rendes, normális lélekkel emberek már az ő helyükön öngyilkosok lettek volna magától a tudattól, hogy tőlük függ a világnak ilyen mérvű kínszenvedése, hát most újra fölmerül előttem a gondolat, ilyen formában: bár az én vágyam és bátorságom költözne bele lelkekbe, akik hozzáférnek ezekhez a dúvadaknál jóval alantosabb embersöpredék-vezérekhez, és végeznének velük. Nagy boldogság volna, ha ezerszer is elmebaj színezetű, ha azt hallanám, hogy egyszerre legyilkolták őket.

1945. febr. 3. Szombat

Egy német ágyú mellettünk, kettő kissé távolabb köhög éjjel. Az oroszok hússzoros visszhangot adnak. 14 baka csaknem bennégett a vasúti barakkban, és az összes lovak. Keserves nyerítésüket a mosókonyhába hallották a D. nővérek. Én aludtam és izzadtam. A kúthoz a Márvány utcába gránát csapott. L. és az árjapárja I. csaknem odaveszett. Ha csak így mentett meg Mária, hogy az ő napján A.-val hoztunk vizet, ez is hálát érdemel tőlem. Nincs már éjjel muníciót és élelmet utánpótló 311német gépzúgás. Homályban írok. Nincs mától cukor és méz és málnaszörp. Döglődés az egész vonalon, de szó szerint.

Következő avizók. Este nyolcig ultimátum a budai folt föladására. Repülők, németek se jöttek munícióval, de oroszok sem bombával, mert állítólag már nem ellenőrizhetik, hogy ily kis területen a német ejtőernyő nem esik oroszok kezébe, és az orosz bombák nem hullanak oroszokra. S.-né itt zokog, mert név szerint behívták ide a parancsnokságra vitéz férjét. Képeseknek tartom ezt a vakmerő társaságot, hogy házanként szerveznek meg ellenállást, és akkor az oroszok legyilkolnak itt mindenkit. Szép kilátások. Hát persze! Itten szörnyű gaztettek hősei szorultak össze. Az elszántság azzal a gonoszsággal és elvetemültséggel párosult, ami egyáltalán képesíti az embert minden bűnre. Megbocsáthatnak ezeknek az oroszok? Viszont szép igazság, hogy én és mások, akik nem kozmások, egy kalap alatt, illetve egy kerület területén pusztulunk el velük.

Búcsúztak Bak, Török, Bogdán, Macák. A Horthy útra mennek a hadnagy parancsára, miután konyhájuk és 40 lovuk bennégett a vasúti raktárban. Sári hangosan sírt, és ebédet adott mindnek. Mindenki elérzékenyült. Soha oktalanabbul nem kergettek embereket halálba. Lómáj, natúr a vacsorám. Török hentes Kolos megyében, ő hozta a húst. Most már ez se lesz. Sári pihenő közben, ideges rángások után vagy félórát ájultan feküdt. Féltem már, meghal. A véget, a bevonulást borzalmas grand-guignol-helyzet várja itt. Nincs ennek semmi művészet- vagy regényességszaga. Közönséges tébolydai hangulat ez az egész. Dühöngő őrültek, remélhetőleg hamar hidegre tétetnek már. Összreményem csak ez!

Bakék visszatértek pár órára. A hadnagyuk, most jött ki a Ludovikából, mindjárt a trénhez, a Horthy úton lakik. Belefogatja őket a trénszekerekbe, és a pályaudvarról szenet vitet velük. 312Ragyogó! Az oroszok állítólag a kis Gellérten vannak, vagyis fél út el van vágva innen a Horthy útra.

1945. febr. 4. Vasárnap

Már leírtam, hogy határozottan condottiere-szag leng ezen a példátlanul hősies ostromon, ahol csecsemők és aggok is együtt harcolnak a katonákkal, különösen a vezetőséggel, mert az is az óvóhelyen ül, és dirigál, csak biztosabb óvóhelyen, mint a csecsemők és aggok.

Emlékszem az olasz fogságba jutásom különös véletlenjeire, az evőeszközzel és az olasz tiszt gúnyos mosolyával. Itt okvetlen van a levegőben ilyesmi.

Rémes robbanások éjjel, és hajnali, illetve reggeli ágyúzás, sőt, elvétve repcsik is. De szerencsére, eddig kikerülte a házat a vész.

A vitézné hisztériás kitörése. A munkatáboros sebesült jajgatása. A három D. vénkisasszony érdekes figura, és nyolcvankét éves mamájuk nemkülönben. A vitézné őrjöngését, mint valaha boldogult apámét, néha félnapokat és féléjszakákat hallgattuk alulról. Már elsimulóban van. Különben nem rossz lelkű emberek ezek. Hál’istennek!

Csöpög az eresz. Olvad a hó. Tavasz van. És förtelmes romlás. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Budapest sorsában valami megegyezéses, kiszámított politikai manőver van a magyarok mint olyanok ellen. Az új világ elől Magyarhon zárkózott el mereven legjobban. Hát most anyagi, erkölcsi újrakezdésre kényszerül az ábécétől. De most nem oly zavaros a helyzet, mint Buda visszafoglalásakor. A Thökölyeknek most 100%-osan tiszta a helyzete. Minden német orientáció halálos bűnnek fog számítani. Boldog vagyok, hogy a magyarok történetének egyszerű könyvét én írtam. És mégsem jelent meg németül.

Csak az Isten különös kegye mentette meg szemem világát és életemet. Előttünk robbant a bomba a pályaudvaron, míg a kapuban álltunk egy őrvezetővel a munkatáborosoktól. Épp előzőleg azt gondoltam: lehetetlen Istennek mint Erkölcsi Lénynek léte, ha mindez megtörténhet, ami itt történik. Ez nem volt gőg, de a vész az alázat kútfeje, és helyesebb érzés, főként indokoltabb.

1945. febr. 5. Hétfő

Nagy merészség, istenkísértés előre írni este a holnapi keltet. Mert ki tudja, mi történhet az éjjel. Egyelőre a legborzalmasabb rombolást hozta e nap. Ma este német gépek jelentek meg bizony, és az égő Dávid-gyár és orosz fényszórók világánál piros ejtőernyőket hajigáltak. Gyönyörű, átkozott, unalmas tavaszesti hangulat. A rakéták már a Vérmező körül szálldosnak, és este nagy rendőr- és nyilasköltözés volt onnanfelől. Nehéz megérni ennek a végét.

Riasztó. Egy német tiszt. Sebesültek jönnek hozzánk. Már előbb fulladoztunk. Nyolc darabot be kell fogadnunk. Hajnalban érkeztek meg. Jobban rémüldöztem, mint ahogy aztán viselkedtek. Egy szerencsétlen mezítláb jött, csúf sebbel. A Jóka papucsát adtam neki, és nyugszékünkön fekszik. Már beállították a rádiót. Vidám zene szól a folyosón. Bár a fegyverszünetet itt harsogná nekünk!

Első nap, hogy az idegösszeomlás teljes mérvűleg jelentkezik bennem. Szervezetem és lelkületem egészséges, és érzi, hogy teherbíró képessége elhasználva. Nincs tovább! Már nem bírok mosdásra, olvasásra, írásra gondolni örömmel, sőt föltettem magamban: a zenét is abbahagyom, bárha ebben a zsúfoltságban is pengethetnék. De nem bírom már leküzdeni a céltalanság és hiábavalóság érzését. Nem hiszem, hogy életben maradok, de ha igen, akkor sem hiszem azt, hogy érdemes folytatni 314életemet. Legyen átkozott, és legyenek átkozottak örökre, akik miatt ilyen véres verejtékkel összehozott egzisztencia, amely még annyi örömet hozna embereknek és saját magának más kára nélkül – megsemmisül. Kár már ezt az írást is folytatni. Ez illik a végére pontnak.

1945. febr. 6. Kedd

Legyen olyan keserű az élete minden ellenségemnek, mint amilyen a kávém. Cukor nincs benne, és kávé sincsen. Hajnali ébresztőnek házunk emeletén robbant az ágyúlövedék, és omlott a törmelék. A mi lakásunkat is érte, a konyha felől. A spájzajtót, az egyetlen zárt ajtót kiszakította. Sorban törte föl az összes záraimat az orosz tüzérség okozta légnyomás. A zavarok után, amit a német orvos, magyar ápolónője és húsz német gyöngélkedője okozott, visszarohad a normális kibírhatatlanságba ez az undokság, aminek semmiféle életíze nincsen. Kár, hogy angolul nem olvashatok, mert csak írni látok a petrolfény mellett, ahol a gyakorlat és megszokás vezeti a kezem. A zenének is nekifogok, mert: miért ne! Bár nem bízom, hogy ez a kaland sértetlenségemmel végződjék. Gondviselésem váltig kellemezteti a gondolatot, hogy mint Molnár Ákos, csonkán is lehet élni. De én nem kérek belőle. A legkisebb sérülés öngyilkosságomat hozza rögtön. Vagy jól kereső, nemzetközi, világjáró artista leszek pár évig, vagy megdöglöm azonnal, amint ennek lehetősége elé elháríthatatlan akadály gördül.

Ahogy most a sebesülteket, azért mert népüket vagy hazájukat szolgálták hitük szerint, egyszerűen kényelmetlen nyűgöknek tartja a hadászat, hát abban itt egészen leveti álarcát. A folyosón még csak le sem tud jól ülni a német sebesült, a Bán utcán haldoklók hevernek a döglődő lovak közt, és hát nincs segítség, nincs emberiesség, nincs lélek, nincs kultúra, úgy, ahogy én, Kakuk úr, láttam mindenha az emberek hordáját különböző méltóságokká papagájozott elvetemült vezetőikkel. Lásson Isten a szívembe, hogy a gazság teteje az, ha én magam sze 315mélyileg nem legalábbis 50%-ban különböztem elvekben és gyakorlatban ettől a szörnyű hordától, aminek emberiség a neve. De nem véletlen, hogy az összes művészetekhez érzékem van, éspedig nem kontrolláló, hanem alkotó érzék, azonkívül az ipar, kereskedelem, minden kultúrjelenség szintén fogékonynak talál. Egyetlenegy dolog mindig hidegen hagyott, sőt, utálatot és lenézést keltett bennem… a politika. Ez mutatja, hogy az emberek közt ez az utolsó elem a vezető. Hát úgy is néz ki a társadalmunk. Másutt ilyen alakok rabszolgák vagy legföllebb csőcselék, akiknek lelkiségük csak a harcra, a közvetítésre, a szervezésre alkalmas. De ez mi? Ügyesség a más munkájának kihasználásánál. Ilyen a társadalom csontváza. Ez viszi oda a különben rendes, jámbor polgárcsürhét, hogy ésszerűnek vegye például az ilyen városnak, mint Budapestnek elpusztítását, saját asszonyai, gyerekei, aggjai kínzatását. Ezeknek ez valóság, és a tébolyda dühöngő őrültjeit alábbvalónak tekintik, mint a hadászat és politika nagyságait.

Összeírják a férfiakat, és munkaszolgálatra alkalmazzák 18–60-ig, nincs rang, nincs kivétel. Csak persze panama. Vitézné Marciját neje betegnek akarja elhitetni. Tíz évvel ifjabb, mint én. Erre A. előbb eréllyel, hogy hivatalosan szól, tehát nőknek nincs beleszólnivalója, leinti. Aztán szól: Nemzetes asszony, részt vehet a munkatáborozásban, ha akar. Én a viccet, esküszöm, komolyan veszem. Ha már a férfiak oly gyávák itt, hogy mindent hagynak, az asszonyokon a sor, hogy forró vízzel, kötőtűvel rontsanak a legnagyobb ellenségre magukért, a gyerekeikért, a gyöngékért, a nyomorultakért, gyávákért, piszkokért, a föld szennyeiért, a férfiakért.

1945. febr. 7. Szerda

O. este csúful hisztizik sezlontakarójáért, amit az SS-ek ledobtak, és Sárit gyanúsítja, hogy odavezette a katonákat. A házparancsnok néma. Sári a vödrökért ment pedig a vele való értekezés után Filippel, a Frankfurt am Main-i cukrásszal. Én 316hoztam vizet az este a Krisztina körút 113-ból. Sári délelőtt elájult. Éjjel nem aludt. Orosz katonát lőttek agyon a Kapitány utca sarkán. Nincs tovább hozzászólásom a dolgokhoz. A szalmasárga ápolónőt álorvos álférje itt hagyta nekünk. Üres a pince. Elmentek a piroskeresztesek. Most kik jönnek? Valahogy enyhült a feszültség, de ez annál szorongatóbb. Már rendelet jött tegnap a munkára minden férfinak. Szerencse, hogy reggel vad aknázás tört ki. Csak ez a mentség a bürokrácia ellen. Lehet, hogy azért rom Budapest, mert még ettől is kevésbé irtózott, öngyilkosságot vállalt, csak a bürokrácia ne nyaggassa. Vicc!

1945. febr. 8. Csütörtök

Vízért reggel H.-néval. A döglött ló nyaka. A halott baka a kapu előtt. Német frontvitézek az aknázás elől menekülnek. Már az orosz géppisztoly a Gömbös Gyula útról szól. Ég a pályaudvar, és ég a dobozgyár. A munkaszolgálatosok, a magyar honvédek már elvonultak, illetve szálláscsinálóik elmentek. Mindenki bosszús az oroszok késedelmeskedése miatt, mert át akar esni a bevonulás, esetleg utcai harc borzalmain. Regényemet olvasom a szkizofréniás Lüghey úrról. És, ha lehet, közben zenét gyakorolok. Olvasni-írni kevésbé lehet, mint pengetni.

Ebédidő. Nekünk az utolsó szilvaíz maradékunk, kifőzött tésztával, vagyis cigánytészta. A tűzhely körül mákos tésztás, főzelékes fazekak. Az asztalon lócomb. A szakaszvezető előbb az előkelő kazánházba vitte a ledurrantott szürke combját, de nem mert kimenni S.-né felhívására fejlövéses bajtársáért, hát kilökték lóhúsostól, mire hozzánk hozta. Kis, a szökevény szekeres avizálja, hogy az oroszok a vöröskereszt kórházból nyomulnak felénk, és a németek háztól házig védekeznek. Három sebesültjük a pincénkben. Hát katonai erényük előtt le kell venni a kalapot, eltekintve attól, hogy az Isten minden átka zúduljon rájuk magyar szempontból és polgár szempontból, akik itt szo 317rongunk a mosókonyhában, arra várva, hogy a muszik esetleg kipörkölnek, ha innen is lőnek a németek. Lehet, hogy ez az utolsó fejezet. Nehéz ezt az állapotot megúszni.

1945. febr. 9. Péntek

Éjjel németek jöttek kétszer is, hogy kulcsokat adjunk a lakásokhoz. Védik a házat. Az emeleteken németek. Fosztogatás. De bárcsak ezzel úsznánk meg. Így sincs semmi. S.-éktől a lekvárt kiették. Kedves egészségükre! Bámulatos fegyelmezettségük. Két ruha rajtam és minden könnyen vihető holmim. Szörnyű, hogy otthonomból így kell esetleg távoznom. De fene bánja, ha így megúszom. Beszéd összevissza. Most itt írok, teljes bizonytalanság: mi lesz? Mi legyen?

Ez az a bizonyos leírhatatlan jelenet. Minden nő sír, minden férfi szeme könnyes. Az a hír jött, hogy magyarok vannak az orosz felmentők közt. A munkatáboros főhadnagy hivatalosan hozza a hírt. Puszit neki, legszebb nő: O.! Szedik össze a munkatáborosokat és fegyvereket. A pukit ki sem vettem a zsebemből. Minek? Odaadom az első orosznak, aki kéri. Ha nem kérik? Kell nekem az utazásra: ha igaz! Majd talán eszembe jut leírni a percek részleteit. A szomszéd nagy házból integető oroszokat. Ahogy hozzák a hírt, hogy a nyilas fodrász házában már oroszok vannak. Micsoda vélemények a házban a politikázó polgárnép között! Őrülten érdekes. Most éppen arról folyik a csevetelés, hogy nincs értelme többé a torzsalkodásnak. Ámen!

Ha ez végszó ezekhez a jegyzetekhez, hát akkor azt mondom: én eddig is több művemben a vérontás utálatát hirdettem. De most? Erre szánom még Istentől adandó éveimet, hogy nem vitairatok, de tények, mese összefüggései kapcsán értessem meg mint szellemi orvosuk embertársaimmal vad őrültségüket, amely ily szörnyűségekre ragadtatja őket.

Az oroszok vendégei vagyunk már a házunkban. Először ijesztő volt kissé a bevonulás. De, ha megúsztuk ezzel, remek volna. Órám egy öreghez kerül, aki afféle felhajtó lehet. És a késem ahhoz, aki denaturált szesszel kínált. A pincében a különböző típusok: a meggyőződéses a sarlót és kalapácsot magyarázta meg, a románul beszélő, aki ránk akarta fogni, hogy németek vagyunk. A különböző két szőke: a vad és a beszédes, barátkozó. Klári, az ápolónő és a szomszédnő a katonák murijában. Annyi baj legyen! Most itt vagyunk már megint otthonunkban. A kazánháziak is nálunk. Ha a tendencia javulna, jó lenne. Remélem, ezeknek az oroszoknak egyre megy, hogy írok vagy muzsikálok. Ez a fontos.

1945. febr. 10. Szombat

Orosz reggeli. Zsúfoltság a mosókonyhában. Ez már szörnyű. Bevág az elméletem: ingyen nem lehet sem enni, sem inni. Jelenleg zsúfolás az ára. De ez más. Itt van remény már a szabadulásra. Van tiszta célpont, ameddig tűrni kell.

Klozettpucolás és csatazaj. Főmérnök, vitéz, Futura-igazgató és én. A csipogó lámpámnak is fuccs. De ezt nem sajnálom, hogy egy muszi tisztnek adtam. Szívesen!

Az első vonalból mint szanitéc hordtam föl negyedmagammal egy lábtöréses oroszt. Ott láttam átállt magyar katonát is, piros karszalaggal.

1945. febr. 11. Vasárnap

Vaksin élünk. Magyar törvények szerint? Vagy oroszok szerint? Egy kalap alatt a németbarátokkal. A gyomromnak nincs sava, nem táplálkozhatom, vizet nem ihatom. Gyengülök! Micsoda erős inferioritás van irányomban egyes honfitársaim részéről. Ezekből szinte csordul az ellenszenv, noha 10 évvel vagyok 319idősebb a legöregebbnél, ha a közmunkánál kissé gyöngülök. Hiába! Se derékség, se jóindulat nem számít a nagyérdemű embercsőcseléknél. Egy számít, a korbács a fejük fölött. Sajnos az összes megváltóik szerencsétlen marhák voltak. Ez nem frázis. Elvégre szerényebb, szolgálatkészebb, jóakaratúbb nem lehetek ezekkel szemben. De ami számítana? Csak az, ha látnák, hogy tekintélyem és összeköttetéseim beválnak. Mérhetetlen undorom! Az éjjel már a Mészáros utca alul hordoztuk a vagonok alatt a sebesülteket. Fura, hogy egy átjárót, egy följárót, ahol ezer kínnal folyik a közlekedés, századik esetben sem javítanak meg ezek a muszik. Holott tízperces munka volna.

1945. febr. 12. Hétfő

Na, ha ennyivel megúsztam, akkor nemcsak meg vagyok elégedve, hanem egyenesen megérte ez az élmény. Oroszok közül csak egy jóindulatú őr és járata a házban. Én szólítottam meg, és dedikáltam neki, mert barátságos és engedékeny volt, az angol nyelvű Magyarok történetét. Rosszabbul bántak velünk a németek és a mieink, a tünetekből és közvetlen tapasztalatból kétségtelen. Nyüzsög a ház. A gitáromat emlékbe vitték. Esküszöm, örülök. Nekem a kicsi elég. Sz.-éktől két zacskó érintetlen cukrot kikölcsönöztem. Itt nyugtatom. Boldogan néztem, hogyan másznak föl a Nap-hegyre a továrisok. A gyógyszerész pepszinje. A magyar munkatáboros a subában, mellette a halott. Az eltérő vélemények a kórházban. A némethű, kobraszerű ápolónő és a másik, gyönyörű, édes angyal, aki biztonságban érzi magát az orosz megszállásban. Végre!

Hát bizony azok, akik Magyarország eme ravatalát előkészítették, még mindig a német visszacsapásról beszélnek. Egy tény! A rommá lőtt Nap-hegyen vörös zászló. A magyar foglyok tömegeit vezetik a pályaudvarról föl az oroszok. Mi lesz? Persze hogy még mindig kétséges az, hogy a velünk való tömeges bánásmód kíméletes lesz. Fenyegető tünet egyelőre nincs. Egy 320üveg savanyú szilvaízt is nyugtatok Sz.-éknek. Teljes árát és egy Kakuk Marcit kapnak, ha visszaérkeznek. Munkaszolgálat fenyeget. Hát ezt bizony illő volna a bűnösökkel és kozmásokkal végeztetni. De ha muszáj orosz ágyút vontatni, és orosz sebesültet hozni a németek ellenében, nem keserves. Sokat és igazán szenvedtünk a megszállásuk óta.

Megint téli szivárvány az égen. Lehetetlen sok volt az idén. Adja az Ég, hogy az Örök Béke jegye legyen. Sírok. A magyar munkaszolgálatos holtat itt temetjük a kertben.

Molnár Ákosékat feljelentésre a nyilasok két hét előtt elvitték. Nem kétséges, mi lett a sorsuk. Ha Gyuri öccse megszabadult, nyilván bosszút áll. Meg is érdemli a törvények ellenére dolgozó nyilas úr.

1945. febr. 13. Kedd

Először is földolgozandó anyag: esemény, Kakuk társadalomkívüli egyén, én társadalomtag, szkizofrén.

A török kút. A magyar munkaszolgálatos László és a német a latrinából. Az a leírhatatlan látvány, ami az üres telken van. Lovak és töltény és lekvár és gép és cipő és…

Lóhullatakarítás az üres telken. A csodálatos polgárnép.

1945. febr. 14. Szerda

Éjjel gépek, robbanások. A pudakhesziek még mindig védekeznek. Hát németnek ez hősköltemény, az tény. De az is, hogy magyarnak hülye paliskodás, sőt még rosszabb, gyávaság. Lódögtakarításra föl!

1945. febr. 15. Csütörtök

Ház előtt hajnalban a csont és bőr várost szemlélve. Még mindig csatazaj Pest északi része felől. De lehet visszhang. Lehet légelhárítás.

Vízért a török, csigás kúthoz. A három orosz a házmesteréknél. Dögásás és orosz látogatás. Egy kalap alá vesznek mindenkit. Nem érdem, ha valaki baloldalilag viselkedett. Nem mentség, ha öreg. Állítólag Svájcot megszállták az angolok. Ha valóban angol–orosz ellentétek lesznek, akkor ez a szörnyű emberi osztály, aminek Magyarország is vesztét köszöni, még szerepet kaphat, sőt hatalomra juthat.

1945. febr. 16. Péntek

35 éve, hogy Firona című művem megjelent a Nyugatban. A pecérkedés helyett fekszem, mert fáj a lábam. Ha javulnának a viszonyok, és főleg el lehetne menni innen, akkor kibírható volna. Megint csak azt kell látnom, hogy hazám és lakói helyrehozhatatlan szerencsétlensége, hogy magamfajta pasasok itthon kuksoltak, ahelyett hogy a világot járták volna, hogy még jobban szélesedjék magától is széles világképük.

1945. febr. 17. Szombat

Ha igaz, már egyre kevesebb a veszély, hogy valami bajunk lehet. Most már csak a régi rém, az adminisztráció és a közmunka fenyeget. A tűzhely a mosókonyhából elvivődik. Otthontalanok vagyunk, és ha nem könyörül a tavasz rajtunk, fázni is fogunk.

1945. febr. 18. Vasárnap

Állítólag Németország kapitulált. Ó! Házbizalmivá tettek. Nem tiltakoztam. Elvégre hamarabb hozzáférek lehetőségekhez magam és a ház számára. Porcelánszerzés-láz az utcában. Szénhordás. Bár enyhébb szenzációk következnének végleg is polgári tespedés s háborús csodák helyett.

1945. febr. 19. Hétfő

Budafoki séta. Pihenő orosz letartóztatásban régi házunkkal szemben Albertfalván. Hallomások, leginkább svábos kiejtésű emberektől, az oroszokról.

1945. febr. 20. Kedd

Megkerült a töltőtollam. Sz. árjapárja városi mérnök adta vissza. Ez is valami. Munkatábor fenyeget. 16–60-ig írnak össze állítólag plakát szerint.

1945. febr. 21. Szerda

Csöndes éjjel. Veres Péter cikkét olvastam a Hídban, ahol Devecseri rólam ír. Orosz tiszt jön reggel: benzint keres. Képtelenség!

Az elöljáróságon tolongás. Magyar Pál. Alak a régmúltból. Együtt működünk talán lapnál, ha lesz. Sári forszírozza, és Ternay is, hogy lépjünk be a kommunista pártba. Hát, ami azt illeti: proletár voltam, dühös munkám ellenére a polgári osztály, a hazafias, a fölsőbb rétegek mind nem választottak meg kegyencükül soha. Talán ezek a vörösök fognak megbecsülni. Indok elég van erre. Az egész, amit kívánok, különben csak az, hogy békén hagyjanak, és mint zenész és stikában író végigcsavarogjam a világot. Ámen!

Hasadtlelkűségi fölfogásban: nejem szájából hallom jelentéktelen vitából kifolyólag, szívbe ütő jelentőséggel, hogy: tolakodó! Ne tolakodjam a főzéshez. Bisztrayt láttam sápadozni erre a szóra. Engem még ezzel a szóval igazán nem terhelhettek meg. Ha ebbe az egy szóba kerül a kommunisták közé való belépés, már lemondtam róla!

1945. febr. 22. Csütörtök

Nyomasztó kilátástalanság. Nincs idestova mit enni. Nem javul a közbiztonság, közviszony. Pestre nem lehet menni, mert munkára csípik el az embert az oroszok, akiknek nem számít az elöljáróságon kapott igazolvány. Testileg is teljes letörtséget érzek. Öregséget. Hova, miben, mi végre reménykedjem? Ez az igazság. Zenélek, és angolul tanulok, ha lehet.

1945. febr. 23. Péntek

A szerkesztő Sándor Pál vár a délután. Szívesen csinálom a lapot, ha ez tényleg „szabadság”-hoz vezet. Ternay szomszédék még biztosabbak afelől, hogy igenis végleges színül kell valljuk a vöröst. Ma láttam Zilahy, Darvas Jóska és Kállai Gyula lapját. Mint egy kis vidéki közlöny. De azért szívöröm!

1945. febr. 24. Szombat

Eddig a bolsevizmus magyar válfajával egyenesben vagyok. Nejem dolgozni akarna nekik. Nem helytelenítem. Víz jött délután, és embersereg vízért, köztük Lovászy Marci. Az ő fura értesülései Pesten. Rémhírek német fölmentésről. Aggályok és rémek, hogy ágyúznak, nem aknát robbantanak. Az árjapárja Sz. megnyugtatása.

A. értesítése a szörnyű állapotban levő levéltári SS-sebesültekről. Az oroszok szánják meg őket. Itt a szomszédban éhhalálra ítélték őket. Hát hogy hová fajulhat az emberi vadság? Gyerek, nő, sebesült, öreg… semmi kegyelem. Ez a totális háború valóban, Hitler Adolf? De te vajon hogyan vetted ki a részed benne? És társaid főleg! Legyetek átkozottak!

1945. febr. 25. Vasárnap

Sz. szerint amerikaiak és angolok tanácsa jön Budapestre Vorosilov elnöklete alatt. Ez bizonyos távlatot nyit nekem. Talán mégis meghallgatódik fohászom!

1945. febr. 26. Hétfő

Találkozom Dézsivel, Csapillával, Lovászyval, Boda Gáborral. Mákos tésztát készítünk, kenyeret sütünk. Cikket írok.

1945. febr. 27. Kedd

Ez nem napló már, csak naptár. Írom a cikket egy álközlönybe, de becsületesen. Sári pacigulyással kínál.

1945. febr. 28. Szerda

Dézsi. Lópörkölt. A háztatarozásra mérnökök. A tűzhelyügy és kiskályhaügy, M.-ék mint polgári jellem jellegzetes egyedei.

1945. márc. 1. Csütörtök

Püski itt járt. Igazolványt hozott. Érdeklik ezek a sorok. Vár Budapestre. De csak péntekre készül el a pontonhíd, ha igaz. Ez holnap lesz. Boldog volnék, ha befejeződnék ezzel ez a napló mint hadinapló, és megkezdhetném földolgozását. Ha az Új Hang él, akkor három kiadónak kell még lerónom a munkámat.”

Forrás, önéletrajzi novellák: [link]

Tersánszky Józsi Jenő a napló végén olvasható bejegyzések ellenére nagyon nem lett kommunista. Valószínűleg az elkeseredés és a budapesti harcok végének reménye okán üdvözölte a bolsevizmust. Később fennhangon, vakmerően savazta őket akár buszon, villamoson is „Ezek még Lenint is felakasztanák.” felkiáltással.

Igazi polihisztor, novella és meseíró, muzsikus, feltaláló, kabarészerző, mini-színház igazgató, igazi mókamester volt. 1888-ban született, 80 többségében boldog és vidám évet élt.

Copyright © 2000-2023 PROHARDVER Informatikai Kft.