Garaczi László

Arc és hátraarc

Mindennap lezavarták őket söpörni, beállt a dolog. Amíg el nem fogynak a levelek, amíg le nem kopaszodnak a fák, ők takarítják az udvart az esti szabadidejükben.

A söprés szabályai: a levélkupacokból prizmákat kell képezni, és amikor már csak ezek a prizmák sorakoznak szabályos rendben a betonon, és nem látszik semerre levéltörmelék, akkor lehet a konténert odatolni, és elkezdeni a lapátolást.

Szeles időben száraz levélből szabályos prizmát képezni lehetetlen (viszont kötelező). Alighogy felépítették az első kvázi-prizmát, egy szélroham szétszórta, és újabb levéltömeget zúdított le a fákról.

Aznap csípős szél fújt, a katonák a körletekben melegedtek. Kenyeret pirítottak az olajkályhán, a vécében cigiztek, hallgatták Szécsi Pált a hangszórókból. Csak egy tánc volt, mit tőled kértem én, most már több kell, legyél az enyém. Begubózni, túlélni.

Az őr behúzott nyakkal, mereven lépkedett az északi palánk alatt, nem nézett se jobbra, se balra, nehogy a fagy beszökjön a gallérján. Nem látszottak a csillagok, se a város fényei. Nagy, fekete lavórt borítottak a laktanyára. Ilyenkor még a gonosz gumik is lelassulnak, magukba szállnak. Bizonyára aljas terveket szőnek, de nem mozdulnak barlangjaikból.

A füves részen megtapadó leveleket a legnehezebb összeszedni. Ha sikerült egyet kifésülni, biztos, hogy felszúródott vagy a gallyseprű ágai közé ragadt. A seprűt hamar elborították, boglyában tapadtak rá. A fák törzséhez kellett csapkodni: a levélcsomók széthulltak, mint egy kibomló konty, lehetett újra összesöpörni.

Mintha lyukas hordóba mernének vizet. Álltak a szélben, gallyseprűkbe kapaszkodva, és azon töprengtek, hogy eljött-e a perc. Gyújtsanak rá, javasolta Zimmerman. Bernáth tegnapi ötletén gondolkoztak, hogy mi lenne, ha leráznák előre a leveleket a fákról. Tehát hogy felgyorsítani a folyamatot, besegíteni a természetnek. Egyetlen akcióban lerendezni a következő napok, hetek dolgát, egy menetben eltüntetni az összes szemetet. Nem tűnt hülyeségnek, de kivitelezhetőnek sem. Sok a fa, minden levelet úgysem tudnak lerázni, reménytelen ügy. Mótrik honvéd szerint amúgy sem illő beavatkozni a természet, az ősz misztikus munkájába.

Tegnap függőben maradt a dolog, most viszont, miután elnyomták a cigit, úgy döntöttek, mégis megpróbálják. Körbejárták a fákat, némelyiket elég volt bakanccsal oldalba rugdosni, a másik ágait gallyseprűvel döfködték, belecsimpaszkodtak, felmásztak rá, ütögették, rázták, rángatták. Dülöngéltek, nyikorogtak a fák, és zuhogott, kopogott róluk a levél. Mire végeztek, térdig gázoltak a zörgő avarban, és kopaszon kalimpáltak odafönt az ágak.

Az avarágyat takarodóig el kellett tüntetni; nem állítottak prizmákat, későre járt, talán nem ellenőrzik őket. Tóth Gáspárnak sikerült egy plusz konténert szerezni az ebédlő mellől. Lehoczky és Zimmerman a levéltömeget terelte, tolta a konténerek felé, Bernát és Mótrik lapátolt, a kövér Varró Jancsi és a magas Fater a konténerek tetején ugráltak, nyomkodták lefelé, hogy minél több beleférjen.

Mire megszólalt az ilszilenció, visszagörgették a két dagadozó konténert a helyére. A réseken kicsüngtek, kitüremkedtek a levelek csutakjai.

L-nek az ilszilenciót hallgatva eszébe jutott a Most és mindörökkében az a rész, amikor néger kürtös fújja a takarodó visszhangját a dombról. Jobban kürtöl a másiknál, de mivel nem fehér, hanem néger, kirakják a dombok közé, ő a visszhang. Itt nincs visszhang, vagy csak visszhang van: az ilszilenció száz helyről szólal meg egyszerre a laktanya minden pontján.

Másnap reggel parancshirdetéskor az egész ezred szembesült a fakopasztás eredményével. A tegnap még barnán, vörösen csüngő lombok helyett csupasz ágakat rágcsált a meg-megiramodó szél. Elláttak egészen a tiszti lakótelepig. A takarításra kijelölt szakasz a sötétség leple alatt leradírozta a fákat; mindenki erről sugdosott, ezen vihogtak, elismerően, irigyen és kíváncsian, hogy lesz-e az ügynek következménye.

Délelőtt lőgyakorlatot tartottak a külső lőtéren.

Teherautókon mentek ki, Bok főtörzs irányította a műveletet, se Papszás, se Bilux nem volt velük. Bok főtörzsnek, a második szakasz parancsnokának az volt a szava járása, hogy “mese nincs, Andersen halott”. Minden helyzetre tudta alkalmazni; háta mögött Andersen főtörzsnek hívták.

Fölvették a raktárból a fegyvereket, az irányzékot karbonpapírral feketére dörzsölték. Éleslőszert csak kint a lőállásban kaptak.

Elállt a szél, hideg volt, tiszta levegő, jó látási viszonyok.

Már kint, a lőállások előtt felsorakozva tudták meg Bok főtörzstől, hogy aki a gyakorlatot maximális eredménnyel teljesíti, vagyis háromból három tízest, azaz harmincat lő, és az utána következő rutinfeladatot is megoldja, hazamehet hétvégére. Eltáv. Nem is eltáv. Szabadság. Három hónapja vonultak be, a tartalék szakaszból még senki nem volt otthon.

Aztán az is kiderült, hogy kétszáz méterről háromszor beletalálni a forintos nagyságú középső körbe – ez utoljára évekkel ezelőtt egy civilben válogatott sportlövőnek sikerült.

Kiosztották a három lőszert a próbalövéshez: tompán és fényesen csörrentek L. tenyerében. Mellette Varró Jancsi rázogatta a töltényeket hatalmas tenyerén. A géppisztoly akkorának látszott rajta, mint egy fogpiszkáló, a hátizsák, mint egy gyufaskatulya.

L. befeküdt a kijelölt állásba, és betárazott. A hosszú, halálszagú, áramvonalas töltény kattanva tűnt el a zárban. Arra koncentrált – Zimmerman magyarázta el neki útközben –, hogy a szívdobogását a térdébe száműzze. Mindenfelől a megrántott závárzatok csattanásai hallatszottak.

Kiüríted a tudatod, ne gondolj semmire, se a lekopasztott fákra, se a fájó kezedre, felejtsd el a beleidben kuruttyoló híg teát, a klóros felmosót és a fókát, a viszkető bőrgombát az ágyékodon, az emlékeidet, a reményt, mindent. Szűnj meg.

Várni kellett. Bok főtörzs valamit nem talált rendben a rakaszoknál. A domb tetején a szögesdrót cikkcakkjai. Őszszag, valahol avart égetnek. Az ég szürkéjébe lilás foltok úsznak, mintha tintát folyatnának belé. Egy ilyen végtelenül sivár táj is mennyi dologból, mennyi részletből áll. A céltáblák ácsolt kulisszái fölött, a domb oldalában csenevész fácska. Hogy vészelte át az ismétlődő golyózáport? Talán egy óriás, ezeréves kocsányos tölgyből a golyók faragták kicsi bokorrá.

Megkapták az engedélyt, tízen lőttek egyszerre; iszonyú durrogás kezdődött. Befejezték, felálltak, jelentettek. A géppisztoly mind a háromszor nagyot rúgott, fájdalom nyilallt L. sérült kezébe. Állt, vigyázzban, tenyerében a forró rézhüvelyekkel, amiket le kell majd adni.

Bok főtörzs előreküldött egy katonát, hogy hozza be a lőlapokat. L. lövései a hármas, négyes körökbe találtak, balra lent, közel egymáshoz, egy csoportban. Ha pontosan lőtt, és csak ebben bízhatott, sikerült bemérnie, merre hord félre a fegyver. Kiosztották az újabb három lőszert. Fegyvert vállhoz, ordította a főtörzs. Aki most háromszor célba talál, hazamehet. A hihetetlen lehetőség ott reszketett a fejük fölött.

Koncentrált, tekintetét a távolba fúrta, összeolvadt a fegyverrel, a fekete acéllal és a karcsú fával. Egy messzi pontba fókuszáló energiacsóva. Bevillant Manci, az egér: ugyanígy célozta meg bakancsával a b-i körletben, az ágylábak közt.

Hirtelen úgy érezte, valaki közvetlen közelről bámul rá. Felpillantott, és nem hitt a szemének: egy fehér szakállas, anyaszült meztelen öregember ült mellette a földön törökülésben, és őt nézte, fixírozta vakító kék szemmel. Kócos, fehér haj, borzas, fehér szakáll, csillogó kék szem. A bőre olyan, mintha kicserzették volna. Vékony alsókarja inas, korához képest erősnek, szívósnak néz ki. L. felé nyújtotta a kezét.

Úristen, megőrültem. Hallucinálok. Nem, ez csak egy vízió, hagymáz – nem odafigyelni! Koncentrálj!

Megigazította a szemüvegét, és úgy tartotta a fejét, vállát, hogy ne láthasson oda, ne láthassa az öregembert.

Nem a fekete körre célzott, hanem jobbra fel, hogy az irányzék hibáját korrigálja. Szívdobogását leküldte a térdébe, nem lélegzett, teste elzsibbadt, egész lénye célzás lett, távolba feszülő energia. Meghúzta lassan a ravaszt az ütközésig, amikor finom érintést érzett a karján. Az öreg előrehajolva megtámasztotta a könyökét a tenyerével, mintha segítene.

Még egy pillanat, és lőtt. Koncentrált, lőtt, koncentrált, újra lőtt. Potyogtak mellé a fényes hüvelyek.

A többiek is lőni kezdtek borzalmas csattogással, hogy csöngeni kezdett a füle.

Jelentés után egyenes sorban, pihenjben vártak az eredményre. Bok főtörzs a beton alapú, állandó rajsátorban didergő irodistának diktálta be a számokat. Az egyik lőlapnál elakadtak, nézegették, mutogatták, forgatták. A főtörzs hitetlenkedve rázta a fejét. A mellette álló katona hátranézett, mintha valakit keresne a szemével. Hallották, hogy a főtörzs azt mondja, nincs mese, Andersen halott.

Sorban szólították őket. Tóth Gáspár lőtte a legjobbat, huszonhatot, legalábbis az utolsó előtti lőlapig. Ekkor Bok főtörzs L-t szólította. Megköszörülte a torkát, és azt mondta: harminc.

Megdermedtek, hirtelen mindannyian egy régi fénykép mozdulatlan terébe szorultak. Szájak nyitva, szemek üvegesen kidülledve, kezek a levegőben. A felhők odaragadtak az éghez. Forró hullám tört fel L. hasából, és szédülni kezdett. Lassan mindenki feléje fordult. Nem emlékezett, hogy ment oda, hogy vette át a lapot.

Meg se tudta nézni, Mótrik azonnal kikapta a kezéből. Adogatták körbe, nem igaz, ez nem igaz, suttogták. Zimmerman rávigyorgott. Senki se figyelt Bok főtörzsre, aki az utolsó lövő, a kis Lehoczky eredményét olvasta fel. Mint egy szent tárgyat, ereklyét, úgy adogatták körbe L. lőlapját.

Még többen jöttek oda, hüledezve nézték hol a papírt, hol L-t, aki nem tudott megszólalni, csak idétlenül mosolygott.

Bok főtörzs megelégelte a felfordulást, a “kaszinózást”, vigyázzt vezényelt. Visszaálltak a sorba.

A következő félórában L. úgy érezte magát, mintha napvilágra nyomnák egy szűk, sötét tubusból, de elakadna félúton.

Még mindig hitetlenkedve, röhögve pillantgattak felé. Aztán változott a hangulat, most már kicsit úgy néztek rá, mintha megfertőzte volna valami ragályos betegség. Igen, mint egy veszélyes árulót, úgy nézték, mintha máris nem tartozna közéjük.

Elkezdődött a második gyakorlat, a rutinfeladat. Valahányszor a fegyverek eldördültek – most sorozatokat lőttek –, kellemetlenül megcsikordultak az érzékei. Aztán ő is újra ott feküdt a lőállásban, most jobbról a harmadikban. Fel fog bukkanni előtte egy fekete, ember alakú fémtábla – a többiek úgy hívják, fritz –, csúszik néhány métert, azt kell lelőni egy hatos sorozattal.

Megkapta a lőszert, betárazott, elhelyezkedett, várta a parancsot. Az irányzékon keresztül a kopár mezőre meredt, ahol az ellenség fel fog emelkedni. Mikor eltalálták, a fritz kondult egyet, heil Hitler, suttogta, és lehanyatlott.

Tudta, hogy az egész század őt nézi. Még a fekvők is félig-meddig vele vannak elfoglalva, őrá figyelnek. Bok főtörzs mögötte állt szétterpesztett lábbal.

Mellette néhányan már tüzelni kezdtek, mikor az ő sávjában is felbukkant a fritz. Tömzsi test, apró, kerek fej: falusi hentesből bezupált oberleutnant. Balról csúszott jobbra, merev tartásban, és közben halkan nyikorgatta a kötélpályát. Szinte azonnal rálőtt, a géppisztoly megugrott a kezében, aztán még egyszer, de hiába várta a kongó hangot, a fritz némán végigcsúszott, megállt, eltűnt.

Sorozatlövés, katona, sorozatlövés!, ordította mögötte Bok főtörzs.

Igen, hibázott: reflexből elengedte a ravaszt, egyeseket lőtt sorozat helyett, és még így sem talált. De volt még négy lőszere a tárban.

A fekete alak megint fölemelkedett a fűből, néhány méterrel odébb. L. óvatosan követte a csővel. Mozgás közben pontosan célozni: ez más, valójában nehezebb feladat, mint a mozdulatlan lőlapot eltalálni. Hiába százszor nagyobb a célpont.

Mindegy, a maradék négy lőszert most már egyben kell ráküldeni, sorozatban. Nem lehet, hogy ne találjon. Az elsővel kell eltrafálni, az ugráló csővel utána már nehezebb a célzás.

Most vette észre maga mellett az árnyékot. Nem nézett oda, csak egy századmásodpercre beerősítette a perifériás látását. Nem a Varázsló volt, mint az előbb, nem; egy festett arcú, vörös parókás pasas guggolt mellette.

Megőrültem. Idegösszeomlás. Irány a diliház.

Fogát összeszorítva kényszerítette magát, hogy a fűben csúszkáló fémnácira figyeljen. A szívét célozta meg a rohadéknak, pontosabban a szíve fölött jobbra, kicsit följebb, az irányzék hibáját bekalkulálva.

Megint túl hirtelen húzta meg a ravaszt, a cső felvágódott, a több kilós fémtestben lezajló vad robbanássorozat összevissza rángatta a kezét, a vállát, hiába próbálta uralni, irányzékba tartani. Mintha kívülről hallotta volna, hogy a bal kezébe hasító fájdalomtól felnyög.

Mikor lőni kezdett, egy ütést vagy lökést érzett a bordái között azon az oldalon, ahol a bohócszerű látomás ült; az ideges rángás végigfutott a karján, ezért is húzta meg túl gyorsan a ravaszt. Aztán már csak lőtt, lőtt, látta a lövései nyomán felporzó földet, érezte a lőporfüst keserű ízét, a hüvelyek röptét, ahogy oldalra pattognak.

A fritz sértetlenül, méltóságteljesen csúszott tovább, mint akit a halhatatlanság burka vesz körül. Elérte a sáv szélét, megállt, belépett a láthatatlan páternoszterbe, és eltűnt.

Hatalmas csönd szakadt a lőtérre. Mindenki abbahagyta a tüzelést. A látóhatár szélén egy varjúcsapat damilra fűzve repült nyugat felé. A világvégi dermedtségből Bok főtörzs kiáltozására tértek magukhoz. Rettenetes káromkodások közben a lőszeres sátorhoz ment, és hozott L-nek újabb hat lőszert.

Katona, csikorogta a foga közt, mikor a kezébe nyomta őket – úgy hallatszott: kotona –, kotona, basszameg, odafigyel, szétlövi azt a kurva fritzet, vagy én rúgom szét a csucsáját!

Nem tudott válaszolni a nyelőcsövében megszilárduló gipsztől; igenis, mondta, de elbicsaklott a hangja.

Gépiesen betárazott, célzott. Most már mindenki, az egész század nyíltan őt bámulta. A mellette lévő állásokból is őt nézték felkönyökölve. Várt; a végtelenség cseppenként csordogált az ereiben. Megint oldalra kellett pillantania. Semmi kétség: az őrtornyokkal körülvett, szigorúan védett, hermetikusan zárt, dupla szögesdróttal biztosított, titkos katonai lőtér közepén egy vigyorgó cirkuszi bohóc ült a földön. Arca kifestve, fején bojtos sapka, ruháján piros pomponok. Valójában nem vigyorgott, a vigyorgás csak rá volt festve az arcára, a festék alatt jól látszott mereven összepréselt pengeszája. Őt nézte kifejezéstelen tekintettel.

Nem, nincs, ez nincs, ez káprázat, ez az öngyűlölet démona, ne törődj vele! Mindennél fontosabb, hogy ne hagyd magad megzavarni!

Vállához szorította a géppisztolyt, és akkor a bohóc odahajolt, és kifeszített középső ujját keményen L. bordái közé döfte.

Megpróbált bebábozódni, érzéketlenné, süketté, halottá válni. Testét kemény farönkké változtatta, amit hiába döfködnek, az ingerület elakad a fagyott érzékek páncélján. Csak a szeme és a ravaszon pihenő jobb mutatóujja élt, oda összpontosította minden figyelmét.

Most már szívből gyűlölte a vasnácit, szitává akarta lőni, szét akarta trancsírozni. Mikor felbukkant, ráirányította a csövet, és csak lőtt, lőtt, már kirepült süvítve az összes golyó, és még mindig húzta, rángatta a ravaszt. A fritz még középre sem ért, már nem volt több lőszere. A beálló csöndben jól hallatszott, ahogy a nyikorgó drótokon folytatja útját. A végén nyekkenve megállt, kicsit mintha meghajolt volna, auf wiedersehen, suttogta, és eltűnt.

Most még történhetne valami, megnyílhatna a föld, tüzes ördögök kaszabolhatnák szét az egész világot, kitörhetne az apokalipszis, de nem.

Fehér pára gomolygott az arca előtt.

Nem hallotta a mögötte állók hörgését, kétségbeesett és dühödt moraját, Bok ordítozását, a trágárságokat, csak azt a kis fát nézte a távolban. Az a fa akart lenni.

A bohóc szeme kárörvendőn csillogott.

Nézte a festett arcot, és megértette, hogy nem látomás, nem hallucináció. Igazibb, valóságosabb, mint bárki körülötte. Ez az a bohóc, aki gyerekkorában akart lenni. Ő az. Talán a varázsló is ő maga volt, ezt majd tisztázni kell egyszer, valamikor, az egyik következő, eljövendő életben, mert ennek most úgyis vége.

A következő percek: zavaros rémálom. Teste megtelt hideg homokkal, elnyelte a piszkosan kavargó mélység. Akkor kezdett valamelyest tisztulni, amikor a Csepel mellett állt; várták a parancsot, hogy felszállhassanak. Bok főtörzs ránézett, és ő látta, hogy a szája azt mondja, nincs mese, Andersen halott.

Esni kezdett a hó, vizes vatták úsztak a levegőben. Kinyújtotta a kezét, két pehely szállt rá. Nézte őket, mint egy álomban: az egyik elolvadt, a másik ott maradt a tenyerén.

Ebédnél elterjedt a hír, hogy vizsgálatot kezdenek a megkopasztott fák ügyében.

Az üti megnézte a levéltömegtől puffadozó konténereket, tanácskozott Juhos őrnaggyal, az ezredparancsnok-helyettessel, kihallgatta a tegnap esti őrparancsnokot, aztán behívatta Tóth Gáspárt, a takarítószakasz vezetőjét. Tóth Gáspár azt vallotta, hogy fél kilenc körül egy viharos erejű szélroham az összes levelet letépte a fákról, amire Juhos őrnagy azt válaszolta, hogy aki egy katonai objektum álcázását szolgáló természeti képződményt tudatosan megrongál, és tettét hazudozással súlyosbítja, annak katonai bíróság előtt a helye.

Ebéd után Kenéz jött be a tartalék szakasz körletébe, és patkánymosollyal közölte a hírt, hogy tudomása szerint csak úgy úszhatják meg a futkosót, ha az alaki tér körüli erdősávot visszahelyezik eredeti állapotába.

Szíjjále, mondta Tóth Gáspi Kenéznek, és ez a szíjjále most pontosan azt jelentette, amit. Kenéz gúnyos mosollyal távozott. Beszéltek egy irodistával, aki nem tudta megerősíteni a hírt, de aztán maga Papszás rontott be, szakasz, vigyázz!, és üvöltve, rákvörösen káromkodott, majd kiadta a parancsot: nem érdekli, hogyan, de holnapra legyen újra levél a kibaszott fákon. Az ezredparancsnok úgy döntött, ha holnap este a kiképzőteret nem a régi állapotában találják, átadják az ügyet a Katonai Ügyészségnek. Akár két évet is kaphatnak, utána pedig nem a tizenegy hónapos előfelvételis, hanem a rendes kétéves katonai szolgálatot kell befejezniük, és az ország összes egyeteméről ki lesznek zárva.

Lassan el kellett hinni, hogy igaz. Hogy nem tévedés, nem valami rossz tréfa. Egy sötét legendában találták magukat, a leveleket visszaragasztó bakák szerepében. A jól ismert, kétségtelenül vicces, a katonaéletre jellemző, de a valóságban elképzelhetetlen anekdota most mintha életre akarna kelni. A lehetetlen lehetséges, az abszurd van, a szürreális reális.

Megmondta előre, mondta Rab honvéd, meggyalázták a természetet, összezavarták a ritmusát, most bűnhődniük kell.

Bodonyit jelölték ki, hogy ellenőrizze a munkát. Holnap estig nem kell a foglalkozásokon részt venniük, de nem tartózkodhattak a körletükben sem, csakis a gyakorlótéren.

Azonnal munkához láttak. Miközben kitolták a konténereket, azon spekuláltak, vajon a tisztek, akik a döntést hozták, ismerték-e a levelek visszaragasztásának régi történetét, vagy az ötlet frissiben fogamzott meg agyukban. Üres szalmazsákokat, Technokol Rapidot és celluxot vételeztek, Tóth Gáspárnak titokban sikerült a raktárosnál egy üveg pálinkát is rendelni éjszakára. Megszavazták, összedobták a pénzt.

Aznap este a Forradalmi Ezred minden katonája látni akarta, hogyan növesztenek lombot a téli fák. Megálltak a kantin felé menet, biztató szavakat kurjantottak feléjük. Az ablakokból is nézték őket, mutogattak, nevetgéltek.

Levették a konténerek fedelét, a két kibomló levéldomb olyan volt, mint növekvő szappanhab a kádban. Megiramodott a szél, és máris lesodorta és szétszórta a felső réteget.

Megtanácskozták, mi a célravezető módszer. Két pártra szakadtak, a technokol rapidosok és a celluxosok pártjára. Illetve háromra, mert L. és Rab honvéd nem nyilvánított véleményt. L. a lövészet óta eltelt órákat delíriumos álomban élte át, nem kívánt a továbbiakban részt venni az élet abszurd munkájában. A fekete fémtábla a szikes mezőn állva újra és újra meghajolt előtte, és leguggolt a semmibe.

Tizenketten voltak, és – Bernát gyorsan összeszámolta –: negyvenegy fát kell visszalombosítani. Fejenként nagyjából hármat. Nem is olyan veszélyes, meg lehet csinálni. Kezdett egyfajta csakazértis dac és harci láz eluralkodni rajtuk.

L. a Technokol Rapid mellett döntött, de csak mert épp a doboz mellett állt, amelyben a tubusok piroslottak. Fölvette az egyiket, elolvasta a ráírt szöveget: univerzális gyorsragasztó, papír-, bőr-, textil-, üveg-, fatárgyak ragasztására alkalmas. Fatárgyak, ez most adott. Gőze álmosságot, szédülést okozhat.

A Technokol Rapidról sokan azt hitték, hogy szipuzni lehet vele, de L. tudta, hogy a Technokol Rapiddal nem lehet szipuzni. A Kale nevű bolgár ragasztóval és a Pálma Tex-szel lehet szipuzni, a Technokol Rapiddal nem. A szaga hasonlít, de hiányzott belőle a lényeg, a toluol.

L. a sarokban álló három, közepes méretű vadgesztenyefát kapta. Néhány tubus ragasztóval a zsebében és egy levelekkel tömött zsákkal a hátán felmászott az első fára. Kiesett a többiek látóköréből, viszont a kerítés mellett sétáló őr kétpercenként elhaladt alatta, és vigyorogva nézte, hogy halad a munkával.

A kiképzőtér körül nem csak vadgesztenyefák, hanem nyárfák, platánok, az ebédlőnél fehér törzsű nyírek álltak sorban, és még más fajták is. L. általában ismerte a fák neveit, sőt barátai voltak e nevek. Juhar, kőris, jegenye – e szavaknak leírható, erős aurájuk, hangulatuk, “jelentésük” volt, de hogy mi is ez a jelentés pontosan, hogy maguk a fák hogyan néznek ki, hogy e szavak milyen fákat jelölnek, arról fogalma sem volt. Külön ismerte a fákat és külön a nevüket. A kettő közt csak véletlen, eseti volt az összefüggés. A fenyőfát ismerte. A nyírfát és a gesztenyét is. A többit nem.

Ült a fán, a lövészet utáni révület még tartott, bár a friss levegőtől mintha kezdett volna magához térni. Az éles, pengő hangokat hallgatta: az alaki tér szélén álló zászlórudakhoz csapkodta a szél a drótot, amivel a zászlókat szokták felvonni. Egy gigantikus szélhárfa.

Nem látott benne semmi kivetnivalót, hogy egy fán ülve leveleket ragaszt vissza. A fekete ég háttere előtt az ágak különös képeket rajzoltak ki: kiegyenesített kaszával támadó paraszt, tévékészülék tetején v-alakú, hosszú antenna, kiflit majszoló, szöghajú gyerek, öregemberarc ráncokkal behálózva.

Kinyitotta a zsák száját, kimarkolt egy csomó levelet. Nézte őket a himbálózó lámpa fényében, és ekkor jött rá, hogy a zsákba nem feltétlenül vadgesztenyefa-levelek kerültek, sőt. Hogy nyír-, tölgy-, platán-, kőris-, bükk-, satöbbi-, nem tudni milyen fák leveleit fogja a vadgesztenyefára visszaragasztani.

Rákent egy kis ragasztót az egyikre, ami széttárt kézre hasonlító, karéjos formájával mintha tölgyfalevél lett volna, és rányomta a fa törzsére. Ott maradt. Láttunk olyat, hogy a levél egyenesen a kéregből fakad? Láttunk.

Tóth Gáspi füttye jelezte a pihenőt, összegyűltek a placc szélén. Úgy döntöttek, hogy a magasban lévő, vékony ágakat majd utoljára, holnap, létra segítségével fogják lombosítani. Meghúzták a pálinkásüveget. Elszívtak egy cigit.

Tóth Gáspárnak sikerült a raktárból szereznie egy másik ragasztót, egy kis hordó Pálma Texet. L. még soha nem látott Pálma Texet hordós, ipari kiszerelésben, csak tubusban. Kérdés, hogy a Pálma Texet hogy viszik föl a fára, külön zacskókban? Tóth Gáspár elgondolkodott, majd azt mondta, a Pálma Tex csak biztonsági tartalék.

Visszamentek, ki-ki a maga fájához. L. maradt utoljára, és mikor a többiek eltűntek, lefeszítette a Pálma Tex fedelét, és beleszagolt.

Egyre jobban ment a munka. Nem nagyon nézte, mit hova ragaszt. Tempósan járt a keze, valahogy a hüvelykujjából is kiállt a fájás. Kivesz, ken, tapaszt, kivesz, ken, tapaszt. Valami egyszerű dallamot ismételgetett, tararara, tara, ra, ezt a ritmust követte a kezével, erre a ritmusra hunyorogtak fenn a csillagok.

Telihold volt, most, hogy hozzászokott a félhomályhoz, meg tudta különböztetni a lámpa és a hold fényét. A lámpa sárgáját és a hold ezüstjét a leveleken. Az árnyékok kétfelé váltak, lassan lüktettek, mozogtak az éjszakában.

Mesés birodalom bontakozott ki a szeme előtt.

Az őr elsétált alatta, de már nem nézett föl.

L. körbelevelesítette a helyet, ahol ült, szabályos kis levélburkot készített. Nem látta a csillagokat, a lámpát, a kaszárnya épületeit, a zászlórudakat, az őrt, és már nem is fázott annyira. Mintha a kuckó őrizne egy kis meleget. Azt se bánta, mikor új helyre kellett költöznie. Segített a pálinka, most már füttyszó nélkül is lejárt a pihenőhelyre, és ha nem volt ott senki, a Pálma Texbe is beleszippantott. Kabátjára, nadrágjára levelek ragadtak csomóban, nem törődött vele, majd a végén leszedi.

Egyre pompásabb magasleseket és függőkerteket hozott létre. Úgy körbelevelesítette magát, hogy alig tudott kikászálódni, kitörni a maga építette, tömör falú levélszobákból.

Ameddig fel tudott mászni, kitapétázta a törzset különböző színű és fajtájú levelekkel. A harmadik pihenő után euforikus állapotba került.

Elfelejtette a lőtéri kudarcot, és élete legszerencsésebb napjának érezte, mikor ebbe a csodálatos laktanyába került. Teremtő energiák buzogtak benne, alig várta, hogy átmásszon a következő fára.

A Pálma Tex nem érdekelt senkit, elboldogultak a celluxszal és a Technokollal. L. úgy tekintette, most már jogosan tart rá kizárólagos igényt. Az övé. Legközelebb az egész vödör ragasztót magával vitte a fára. Elhelyezkedett két vastag ág közé, és mélyet szippantott a mannából.

Kinyúlt a tér, az idő felrobbant, és ő repült széttárt karral, alatta habosan rengett az óceán. Süvített a levegő a füle mellett, a fényes, szivar alakú repülők mozdulatlanul álltak a kék horizonton. Lejjebb ereszkedett, közeledett a szárazföld, városok, felhőkarcolók tüskés bokrai lökődtek az ég felé. Aztán hegyek, havas csúcsokkal, majd a sivatag ovális tükre, a sztrádák nyílegyenes csíkjai. A távolban megint feltűnt az óceán.

Egy vízparti tábortűz mellett landolt. A tűz vidáman pattogott, hosszú hajú lányok és szakállas fiúk ülték körbe. Valaki gitározott. Egyáltalán nem csodálkoztak rajta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy közéjük pottyan az égből egy kelet-európai katona levélpöttyös gyakorlóruhában.

Szakadt farmerek, torzonborz szakállak, a zene, a füst – igen, nem tévedés: ezek amerikai hippik.

Az amerikai hippik, ahogy az meg van írva, bort ittak, marihuánát szívtak, összekapaszkodva táncoltak, mámoros extázisban énekeltek. L-t elbűvölte, hogy közéjük vegyülhet, hogy a társuk lehet az orgiában.

Egész életében erre vágyott, erről ábrándozott, hogy egyszer eljut ide, az amerikai hippik közé, és ők barátsággal fogadják, és ettől kezdve közéjük tartozhat.

Egy lány rávillantotta hófehér mosolyát, kézen fogta, és bevezette egy lakókocsiba. Színes takaróval letakart ágy, füstölők; az ablakon bevillant az óceán.

A hippilány kibontotta L-t az emhatvanötös mintájú, ragasztószagú gyakorlóból, és kicsatolta az övét.

Erre viszont sokkal régebben, évmilliók óta várt.

Elmerülni egy forrón lüktető testbe, a feledésbe, a semmibe. Gyorsuló spirálban szippantotta be a föld, lefúródott a közepéig, a föld méhébe, mint egy tüzes dárda; a föld origója szikrázva forgott körülötte.

Kézen fogva mentek vissza a tábortűzhöz, és az amerikai hippik nevetve megtapsolták őket.

Mennyit kellett szenvednie, mire megtalálta a testvéreit, a rokonait. A hippik gitároztak, énekeltek, sodort cigarettát nyomtak a kezébe, a füstje tehénlepény-szagú volt.

Eszébe jutott Kamilla, hogy ezt az egészet vele kellett volna átélnie, de nem érzett bűntudatot. Ezt is lerendezte, elvesztette a szüzességét, nem kell jövő nyáron, a huszadik születésnapján kinyírnia magát. A lányra nézett, a szeme színe Kamilláé volt, és megértette, hogy ez a lány valójában Kamilla egy másik, egy igazi változatban.

Kérdezgették, milyen az élet abban a távoli országban, és elmesélte, hogy éppen katona, és egy fán ülve lehullott leveleket ragaszt vissza. Ez nagyon megtetszett nekik. Egymás hátát csapkodták, hanyatt dőltek, aztán közfelkiáltással megszavazták, hogy útra kelnek, és segítenek L-nek befejezni a munkát. Tablettákat helyeztek a nyelvükre, és V-alakú kötelékben, mint a vadludak, fölrepültek az égre.

Süvítettek Európa felé, kerülgették a felhőket és a repülőket. A pilóták döbbent tekintetében tükröződő kép: lobogó hajú hippik hasítják az eget, élükön egy szemüveges, tüskefrizurás kiskatonával.

Megérkeztek, leereszkedtek a vadgesztenyefa ágaira. Közben megint elállt a szél, ragyogtak a csillagok, éjfél felé járt. Megültek az ágakon, mint a varjak, és L. megkínálta őket Pálma Tex-szel. Az amerikai hippik dicsérték a Pálma Tex minőségét, majd az egyik gitárt fogott, és munkához láttak.

Bob Dylant és Leonard Cohent énekeltek, de közben járt a kezük. Aztán L. szólóban elénekelte az amerikai hippiknek Nagy László Himnusz minden időben című versét a Kaláka együttes feldolgozásában, külön hangsúlyozva azt a részt, hogy “jog, hogyha van, az én jogom, enyém itt minden hatalom, fölveszem kardom, sisakom, gyönyörűm, te segíts engem!” Keményedtek a dalok: Hendrix, Stones, sőt Deep Purple, Led Zeppelin. Kórusban dúdolták a Stairway to Heavent, mikor megállt alattuk az őr.

Az őrségváltás után Szoták honvéd is kíváncsi volt rá, hogy halad a levélragasztás. Még testében érezte az őrszoba melegét, hasában a cukros kávét, és kárörvendő kíváncsisággal tekergette nyakát fölfelé.

Leesett az álla, meresztgette a szemét, összekoccant a foga, megtántorodott.

Amikor két perc múlva megint arra jött szigorúan kijelölt útján, csak lopva mert felpillantani.

Ugyanaz.

A második háborús lépcsős Forradalmi Ezred laktanyájának közepén egy hosszú hajú majomcsorda egy honvéd elvtárs vezetésével a Child in Time-ot zümmögi egy fa ágain ülve.

Harmadszor már csak a szeme sarkából sandított oda.

Az amerikai hippik és L. most is ott ültek a fán.

Többé nem nézett sehova, csak a lába elé, és remegve számolta a másodperceket, mikor leváltják.

A priccsére rogyott viaszfehéren, nem szólt senkihez, próbált megnyugodni. Amikor megint szolgálatra jelentkezett, kérte, hogy helyezzék hátra, a disznóólakhoz. Az őrparancsnok csodálkozva nézett rá. Senki sem szeretett az ólaknál őrködni a rettenetes bűz miatt.

Nem, ő mindenképp oda szeretne menni.

Cserélt egy társával, és már negyedórája rótta az ólak mögötti ösvényt, mikor egy tömzsi alak toppant elé. Állj, vagy lövök, ordította zihálva, és kibiztosította a fegyverét. Amikor a második felszólításra se kapott választ, beleeresztette a tárat az árnyékba.

A lövöldözésre az egész laktanya felbolydult, az üti riasztotta az ezredparancsnokot, aki rövidesen meg is érkezett. Az alegységeket is riadóztatták természetesen, a folyosókon kellett sorakozni.

Hamar kiderült, hogy az egyik őrszolgálatos lelőtt egy disznót a hátsó kerítésnél. Sokkos állapotban kísérték a gyengélkedőre. Valami CIA-hippikről hadovált, akik elfoglalták a laktanyát. Kapott egy injekciót, most alszik.

A katonák visszabújtak a még meleg ágyukba.

A levélragasztó brigád, a nyolcvankettes aknavető század tartalék szakasza engedélyt kapott, hogy abbahagyja a munkát. Kabátjuk, nadrágjuk tele volt odaragadt levelekkel, a nagy munkában maguk is fákká és bokrokká változtak. Rendet raktak, elindultak a körletbe. Két óra alvás ébresztőig.

A disznótetem ott maradt az ösvényen, kifolyt vére gőzölgött, majd a hidegben lassan megdermedt. Reggel vizsgálat indul, jegyzőkönyv készül, és kijelölnek egy szakaszt, hogy a maradványokat eltakarítsa.

A reggeli napiparancsból tudták meg, hogy karácsonyra az egész ezredet hazaengedik, kivéve, akik fenyítés alatt állnak. Czinege Lajos miniszter személyes parancsa a teljes előfelvételis állományra vonatkozott.

A szürke, ködös időben is mindenki észrevette, hogy a gyakorlótér körül a fák megtestesedtek, már csak foltokban látszott a dombra épült tiszti lakótelep.

L-nek nem csak a szája, de testének összes pórusa toluolt lehelt. Annyi minden történt aznap reggel, olyan fáradtak voltak, hogy senki sem törődött vele. A szürke pikkelyeket lekapargatta az arcáról. Úgy nézett ki a mosdó tükrében, mint egyszer Kenéz a b-i répaföldön, mikor a nagyképűen felfújt rágógumi rácsattant az arcára.

Szoták honvéd jogi egyetemi előfelvételis volt, válóperes ügyvéd akart lenni, mint az apja. Két napig feküdt a gyengélkedőn, aztán visszavezényelték a századához.

Az ezredparancsnok kora reggel szemügyre vette a disznótetemet, aztán az alaki teret járta körül.

A fák törzsét és a vastagabb ágak tövét levélkárpit borította. Ebből a színes tömbből nyúltak ki a hegyes és csupasz ágak bosszúért könyörögve. Cellux-darabkák csillogtak mindenfelé, mint a szaloncukrok.

Már nem tehetett semmit. A laktanya nemsokára kiürül, a fák így érik meg a következő évet. Ezerkilencszázhetvenhat.

Januárban rájuk szabadítanak egy takarítóbrigádot. Tavasszal már csak néhány cellux-rügy emlékeztet a közjátékra. Aztán mindent elborít a zöld áradás. L. ekkor már nem lesz a laktanyában, nem tartozik többé az előfelvételis állományhoz.

(A kép csupán illusztráció!)