"Ne haragudjon, mije fáj?"

Ezt szoktam kérdezni a pénztárnál, postán, hivatalban előttem sorban álló, önmagukból kivetkőzve a szolgáltatást bíráló, a szolgálatot teljesítő embertársukkal ordítozóktól. Kérdezem miután az ingerküszöbömet meghaladó vitákban a tekintetükkel a véleményazonosságot, az egyetértésemet és vélt támogatásomat keresik. A leggyakrabban a kérdésem után elcsendesednek. Nem támadnak, nem morognak, nem gyónnak. Nem, nekem már nem. Tovább lépnek, elvonulnak. A megértőt, a bajtársat vagy az oroszlánszelídítőt láthatják bennem?

Tíz éven át mozgásszervi betegekkel, idegrendszeri panaszokkal élőkkel foglalkoztam. A figyelmem és érdeklődésem középpontjába a fájdalmak enyhítését, a betegek mielőbbi munkába és a társadalomba való visszavezetését helyeztem. Elnehezedett testű emberek könnyed mosolyainak víziója adott a hivatásomnak célt és értelmet.

Talán ezek, a fájdalom rózsabokrain át vezető közös küzdelmek a saját sorsom előképei lehettek?

A gerinc ízületeinek túlterhelése történhet akár fizikai képletekkel leírható módon, történhet a stressz-szint tartós megemelkedésével, és a két tényező együtthatása okán. Részletesebben is kifejthetném itt, de az ezirányú okítást és okoskodást másokra hagyom, annyi jó szakember van, én ezt az életszakaszt már lezártam. Illetve szeretném végleg lezárni. Nem a szavaktól gyógyulsz meg! És sajnos azt kell mondjam, hogy ha előtted van valami és arrébb kell rakni, úgyis megemeled. Nincs az ellenkezőjére varázsszó vagy bármilyen bevehető orvosság.

Én és a felmenőim valahogy mindig, minden feladatot erőből, "derékból" oldunk, oldottunk meg. Amikor kb. hét éves lehettem és építkeztünk, az volt a családi mutatvány, hogy a kis Eastman a teli talicska betont tolja a keverőtől a zsaluzat felé. Jó, néha-néha egy-egy fuvar kiloccsant vagy kiborult, nem mindig bírta az a szegény gyerek, de gyűrte becsülettel. Aztán pár év múlva jöhettek a cementeszsákok, '94-ben egy biliárdasztalt is arrébb kellett tenni, persze ott egyszerre többen voltunk, hülyék. A determinált életutamat elhagyva fizikai munkásból aztán egészségügyi dolgozó lettem, mert egészen egyszerűen kíváncsi voltam arra, hogy mi az a kicsi pici alkatrész, a kis fogaskerék ami elromolhat ott bent az izomkötegek alatt, a csontok árnyékában, mit kell ott megjavítani, megszerelni, beolajozni vagy kicserélni, azért hogy az emelőgép tovább működhessen. Az életem felénél rájöttem, hogy az a pici fogaskerék az embergép fejében van. Ott kell kicserélni valamit.

Intermezzo:

Idén körülbelül nyolc napot volt módom pénzért, fizetésért dolgozni, a legutóbbi alkalommal fákat vágtunk ki, öt hatalmas tuját. Mert mifaxt is csinálnánk mozgásszervi panaszokkal, a barátom a háromszor műtött térdével? A megrendelő öccse, most, így a világjárvány szünetében jön oda hozzám egy centire, lehel a tarkómba, azzal, hogy "Jajj, vesetranszplantált vagyok, itt sem lehetnék a közeletekben, ne fogjunk kezet, a bodzát hátul hagyjátok, majd jövő héten én kivágom!" Oké.

Ilyen a férfi. Nincs mit ezen tovább elemezni, ilyen a férfi.

Szóval megemelem. Decemberig megemeltem, azóta nem szabad! Nem szabad! De tegnap is megemeltem. Nem szóltam, hogy fáj. Nem szóltam, mert akkor hétfőre nem hívnak.

Anno a betegekkel igyekeztem mindig nagyon hosszan beszélgetni. Szerintem életszerű példákkal üzentem nekik, hogy vigyázzanak magukra, forduljanak vissza az észszerű fizikai határokat elhagyva. Az egyik mese így szólt a gerinc ízületeinek túlterheléséről:
Képzeljen el egy drága, mechanikus svájci zsebórát. Képzelje el, hogy hátul kinyitja és az ujjai közül nagyon finom homokot hint az óra fogaskerekei közé. Visszateszi a hátlapot, felhúzza az órát és zsebre rakja. Nem látható a homok, bezártuk az órába, el is felejtettük. Minden a testünket érő túlterhelés azt teszi a gerincízületek apró alkotóelemeivel mint a homok az óra mozgó alkatrészeivel.

Tudom, tanultam, láttam, tapasztaltam. De már nem mondom. Most én kérdezem, hogy velem, a továbbiakban mi legyen.

A derekam kb. 2004. óta kuka, a bal lábam azóta érzetre mint a falábú kalózé. Decemberben láthatóvá vált, hogy a több nyaki gerincsérv közül az egyikőjük eltolja magától a gerincvelőt, elfoglalta magának a gerinccsatorna átmérőjének a felét. 40 elmúltam, világ életemben hülyén terheltem magam. Elbaxtad, hogyhogy mi legyen?

Decemberben kaptam idén május 12-re időpontot a neurológiára. Nyilván ezt a tényt nem fogadhattam el - és milyen jól tettem, hiszen május 12-re megállt itthon az élet -, ezért januárban így-úgy-amúgy bejutottam a rendelésre, és a vizsgálatokat követően 28 kezelést írt ki számomra a szakorvos. Már javulást éreztem, mikor a tizennegyedik alkalom után a sorozatot kettévágták a világjárvány miatt elrendelt korlátozások. OK. Nálam megértőbb ezzel kapcsolatban nincs. Miután a szakrendelő újra fogadhatott betegeket, felhívtam a terápiás részleget és érdeklődtem a folytatás iránt. Kétszer is azt a választ kaptam, hogy a megértésemet kérik, a pandémia előtt kiírt terápiás alkalmak elvesztek. (?) Majd kifogások, érvek ellenérvek következtek, előrébb nem jutottunk a beszélgetésben. Kérdeztem a kollégát, hogy látja-e a leleteimet, a kórtörténetem, azokat összegezve informált-e. Azt válaszolta, hogy nem látta, ez egy általános döntés, amely vonatkozik rám is. OK, úgy gondolom, hogy egyelőre, mivel ezt nem hagyhatom annyiban, de mindeközben együttérzek a rendelőintézetben hősiesen helytálló dolgozókkal IS. A kijelentést követően várok egy hónapot (talán az egészségügy azidő alatt újra a megszokott kerékvágásba zökkenve halad tovább), aztán kérem a helyi betegjogi képviselő tanácsait. Miért? Mert úgy érzem, hogy én igyekeztem a tíz év alatt maximálisan korrekt lenni a betegeimmel. És ezt viszont várom. Sajnos manapság egy gerincterapeuta magánrendeléseit nem tudom megfizetni.

Az elmúlt évben négy forrásból jutottam a munkám eredményeképpen fizetséghez. Mind a négy fizikai jellegű tevékenység. (Egyébként az alapszakmám és az egészségügyi végzettségem is fizikai terhelést kíván. Talán mert mi mindig mindent derékból oldunk meg.) Ezek a bejövő pénzek januártól részben a végtagok fájdalma, érzéketlensége, zsibbadása, illetve a világjárvány okán az engem addig foglalkoztató, velem mindvégig maximálisan korrekt vállalkozók bevételkiesései miatt megszűntek.

Mára a közeli céljaim a nem megőrülésre, és a körülményekhez képesti legkedvesebb kommunikációra és a lehető legnagyobb türelemre korlátozódtak. Csak így túlélhető a helyzet, csak így maradhatok ember. A krónikus fájdalom ugyanis lassan erodálja, torzítja a lelket. Kellő figyelem és fegyelem nélkül türelmetlenné, arrogánssá, kellemetlen emberré tesz. Bárkit. Tudom.

De időnként mosolygok, tegnap is mosolyogtam. Szeretem a nőt aki mellettem van és szeretve vagyok. Egy öreg barát is számít rám.

Anno, haverok, azzal ugrattuk egymást foci közben, hogy "Igazából nem is fáj, Te azt csak úgy érzed!" [nevetős]

De, fáj.