Nem vagyok a pokémon-játékok nagy híve, bár tisztában vagyok a népszerűségükkel. Gyakorlatilag arról szólnak, hogy apró gömbökbe kényszerített lényeket uszítanak egymásnak, amin talán túl is lehetne lépni valahogy, ha mindez valamiféle nemes célt szolgálna. De végső soron ezek az állatviadalokra hajazó küzdelmek csupán az emberek egoisztikus vágyait elégítik ki, mellőzve bármiféle magasztosságot. Nem sok pokémon játékkal játszottam, de a végére egyiknek sem emlékszem, ez nálam már egy bizonyos fokmérő szokott lenni. Egyébiránt az egész pokémon-dolog érdekes is lehetne magában, és szerencsé(m)re léteznek más változatai is ennek a témának.

Szintúgy létezik - ráadásul meglepően régóta - egy Mystery Dungeon nevű felülnézetes dungeon-crawler sorozat, amiben négyzethálós alapon kialakított útvesztőkben kell kóricálni legfeljebb négy karakterrel. Ezt egyszer egy merész gondolattal összeházasították a pokémonokkal és létrejött a Pokémon Mystery Dungeon (PMD), ami messze a legnépszerűbb ága lett ennek a franchise-nak. Én korábban nem játszottam egyik PMD-vel sem, viszont a demóját kipróbáltam még 2013-ban az első, 3DS-re kiadott résznek, a Gates to Infinity-nek. A demó rövid volt és a szokásos nintendós hülyeségtől is szenvedett, nevezetesen csak párszor lehetett elindítani, amíg le nem tiltott. A zene maradt meg bennem leginkább, de nem vettem meg végülis a játékot, mert egyfelől a hivatalos kritika eléggé lehúzta, másrészt abban az évben kezdtek el özönleni a jobbnál jobb címek a kis konzolra, volt mivel játszanom.

Itt le is zárulhatott volna a történet, de nemrég egy érdekes dolog esett meg velem, 9(!) év múltával a demó egyik dallama visszalopakodott a fülembe és nem akart kimászni onnét. Rákerestem YT-on a játék OST-jére és lényegében egyhuzamban végig is hallgattam az ötórás anyagot. Csak a legminőségibb játékoknál tapasztaltam eddig azt, hogy a zenéjük önállóan is megállná a helyét, és most ugyanezt éreztem a GTI fülbemászó dallamait hallgatva is. Szar forintárolyam ide, lehúzós kritikák oda, végül megvettem a teljes játékot, annyira kedvet hozott a zenéje hozzá.

A PMD leginkább abban különbözik a fő sorozattól, hogy a pokémonok nincsenek benne tárgyiasítva, hanem önálló személyiséggel rendelkeznek, csacsognak (néha túl sokat is), bizniszelnek, egymással kis közösséget alkotnak. Ebbe az idillbe érkezünk meg az emberi világból - az emberi formánkat nem látva - egy titokzatos hívó hang hatására, ahol az általunk kiválasztott pokémon alakjában fogunk létezni. Sajnos csak egy maréknyi lehetőség közül választhatunk, nekem az elkoptatott pikachu helyett oshawott-ra esett a választásom. Rögtön a játék elején belénk fog botlani hű társunk is, akivel sülve-főve együtt leszünk, őt is ebből a szűk körből kell kiválasztanunk, ez nálam snivy lett.

A történet lassan bontakozik ki és ez volt az egyik oka is, hogy a rövid demó után abbamaradt az érdeklődésem, mivel csak jóval utána kapnak repülőrajtot az események. Amíg nem válik világossá a pokémon világba érkezésünk célja, addig a társunkkal ellátogathatunk a pokémonok falujába, Post Town-ba, sőt annak szomszédságában egy saját település építésébe foghatunk, ahol eszközöket, tárgyakat és képességeket vásárolhatunk, termelhetünk, csereberélhetünk. A házunkat még kötelezően fel kell építtetnünk, de az összes többi minden már opcionális. Én kezdetnek pár dolgot megépítettem ugyan, de hamar felhagytam vele, mert a játék nehézségéből - pontosabban annak hiányából - fakadóan nem volt rájuk szükségem. Amíg a sztori nem kezd sodorni bennünket magával, addig a saját fejünk után mehetünk a világban fellelhető dungeon-ok mélyére kalandozni, ahol pénzt és egyéb hasznos dolgokat szerezhetünk.

A játékmechanika bizonyos elemei ismerősek lesznek a pokémon fanoknak, például itt is csak négy képességet bírhat egyszerre egy pokémon, ha megtanulunk és megtartunk egy új támadást, akkor egy meglévőt el kell felejtsünk. Ez a megszorítás ebben a játékban azért nem annyira zavaró, mert többnyire négyfős csapatban fogunk harcolni, így 4x4 aktív képesség fog rendelkezésünkre állni, amiből már lehet jó stratégiákat építeni. Amit kicsit hiányoltam, az a pokémonok evolúciója, ugyanis mindvégig a kezdeti formájában fog mindenki maradni, függetlenül az elért fejlődési szintjétől. Ami kicsit jobban bántott, hogy nagyon rá van zoomolva a játéktérre a képernyő, így nem lehet egyszerre nagy területet átlátni és ezen nem is lehet változtatni. Egy állítható zoom sokszor nagyon hasznos lett volna.

A labirintusokban bolyongva egyébként én magam is átéreztem a kritikusok egyik legnagyobb fájdalmát, hogy - főleg a későbbiekben - a csavargás egyre monotonabbá válik. Egy 7-8 szintes útvesztő még úgy oké, de vannak 14-15 szinten átnyúló labirintusok, amikből már sokszor alig vártam én is, hogy kikeveredjek, pedig én a monotóniát jól tűröm. Pozitívum, hogy a labirintusokat a program random generálja, így kétszer ugyanazt a pályát sehol nem fogjuk végigküzdeni.

A sztori időről időre kinyúl értünk a kezével és a grabancunknál fogva egy fix ösvényen vezet bennünket, amihez az alapot az álmainkban felbukkanó - és egyre csak erősödő - segélykérő hang adja meg. Persze egy valamirevaló kaland semmit sem érne segítők nélkül, a történet szálain haladva egyre több, saját markáns karakterjegyekkel felruházott pokémon fog társunkul szegődni. Jellemző a rengeteg párbeszéd már a játék legelejétől fogva, ami egyeseknél egy újabb fájó pont lehet. Engem speciel nem zavartak, de annyi igazság azért rejlik a kritikák mögött, hogy nincs görgetési lehetőség, végig kell várni mindenki monológját. Nagyon díjaztam azt viszont, hogy tarkítva van a játék átvezető videókkal, illetve a történet felénél egy nagy csavarral a feje tetejére áll minden, onnantól fogva lényegében eseményvezéreltté válik a játék, szerencsére a jobbik értelemben.

Még kicsit a sztorinál maradva az is tetszett, hogy nem az a tipikus ovis történet kerekedett ki végül belőle, mint amire nagyjából még az elején számítottam. Az említett csavar után komolyabbra fordul a történet, már lett súlya a történéseknek. Még a rosszfiúk is egészen jól működtek, akik szintén egy jól összetartó brigád a maguk módján. Egyfajta idealista, sőt naiv eszmevilág hatja át a történéseket az ezzel szembeállított rezignáltsággal és beletörődéssel, de ezt teljesen vállalható formában. Itt nemcsak hogy működik a dolog az agyonkoptatott klisék ellenére is, de a játék lezárása egy olyan érzelmi lavinát indít el, ami kizárt, hogy ne lágyítsa el még a legelvetemültebb embert is.

A hivatalos vég és az end credits után vár ránk még ránk egy rövid, kábé 3 órás endgame is. Lényegében nem sokat tesz hozzá az eredeti játékélményhez, annyi extra van benne, hogy mégis megtaláljuk a módját a pokémon evolúciónak.

Közel 50 óra alatt végeztem a játékkal, amit néhol érezhetően feleslegesen nyújtottak meg, mégis kellemes kikapcsolódás volt. A monotóniába hajlás és az átugorhatatlan párbeszédek ugyan ott vannak, de ennél lényegesen több a pozitívuma a játéknak. A szerethető karakterek, a végső soron izgalmasra forduló történet, a nagyszerű zenék és a rengeteg opcionális játékelem mind a jó irányba vitték el, de már magában a vége miatt is az egyik legemlékezetesebb játék marad, amivel eddig játszottam. Külön jó érzés volt Satoru Iwata nevét viszontlátni a vége főcím alatt. Az biztos, hogy csak külső kritikákra hallgatva nem fogok egy játékot sem átlépni ezentúl, én nagyon élveztem.

Ami tetszik:

- nagyon jól áll ez a típusú játékformátum a pokémonoknak
- szerethető, személyiséggel bíró karakterek
- van tere a stratégiáknak
- első osztályú zene
- katartikus, érzelemdús végkifejlet

Ami nem tetszik:

- kevés karakter közül lehet választani
- lassan indul be a történet
- monotonná váló bolyongás
- a sok párbeszéd zavaró lehet
- lehetne nehezebb
- szűk játéktér