Gyerekkoromban kaptam egy Szuper Nintendót, a Super Mario World játékkal. Számomra ma is etalon a játék, felnőtt fejjel és sok-sok tapasztalat birtokában hátratekintve is azt mondom, a lehető legjobb játékot sikerült a pénzünkért (akkoriban egy kisebb vagyonért) megkapnom. Viszont mindig is kíváncsi voltam a konzol dobozának hátoldalán szereplő többi játékra (Super Tennis, Super Soccer, F-Zero, Zelda: Link to the Past, Sim City, Super R-Type). Ezek felével szintén játszottam a későbbi években, de az F-Zero kimaradt. Huszonöt év után viszont úgy adódott, hogy mégis jegyet váltok a Nintendo száguldó cirkuszába.

Nem voltam soha a racing játékok feltétlen híve, de az érdekes, futurisztikus témával megspékelt darabok (Megarace játékok, WipeOut) más megítélés alá estek. Ezekkel szerettem száguldozni. A SNES korszakból - mint írtam - az F-Zero kimaradt, utána a hosszú PC Master Race miatt a többi iterációja szintúgy. A Wii U-val ugrottam vissza a Nintendo rég elhagyott ösvényére, és a Virtual Console szolgáltatás révén végre lehetőségem nyílt újra N konzolon játszani a régebbi idők N játékait. A közvetlen inspirációt a Fast Racing Neo adta (majd írok róla is valamikor), aminek a nevét minduntalan összemossa a netes N közösség az F-Zero franchise részeivel. Miután a Neo-val száguldoztam kicsit, az öreg F-Zero sem kerülhette el sorsát.

Senkit nem untatnék a technikai részletekkel, az F-Zero a Szuper Nintendó egyik nyitócíme volt, egy techdemó tulajdonképpen, amivel a száguldás illúzióját tudták 2D grafikával megteremteni, a SNES egy technikai trükkjét kihasználva. A trükk meglepően hatásos mai szemmel is, összességében azonban - első generációs játék lévén - eléggé fapadosra sikerült kivitelezni. Története gyakorlatilag nincs, mindössze futamokat tudunk indítani három kupa keretében, valamint némi gyakorlásra nyílik lehetőségünk és a legjobb eddig elért köreredményeinket nézhetjük meg. Utóbbi szóra sem érdemes, a gyakorlásról is csak annyiban emlékeznék meg, hogy rejtélyes okokból kifolyólag mindössze hét pálya érhető el a tizenötből, aminek értelmét nem látom, hiszen nem került volna semmibe mindet beletenni.

Mint írtam, három kupában - Knight, Queen, King - indulhatunk, melyek a nehézség mellett az elérhető pályákban is különböznek. Egy-egy pálya előfordul mindhárom kupában, minden nehézségi szinten egyet csavarva rajta. Tehát szigorú értelemben véve nem tizenöt különböző pályánk van, hanem több csak variáció ugyanazon témára. Az egyes pályákhoz saját zenék tartoznak, melyek rendkívül fülbemászóak. Négy választható járművünk van, alapvetően a gyorsulásban és a végsebességükben térnek el - leszámítva persze a kinézetüket. Ennek ellenére a futamokon versenyben van egy ötödik gép is, ami viszont nem választható.

Játékmenetről szólva, egy-egy kupában öt futamot kell teljesítenünk dobogós helyen, minden futamon öt-öt körrel. Ez mai szemmel nyögvenyelősen hosszúnak tűnik, három kör is megtette volna. Csavar még a történetben, hogy járművünk sebezhető, minden egyes ütközéskor, koccanáskor veszít az energiájából. Erre pedig bőven nyílik alkalom a játékban, mert a pályákat határoló korongokhoz érve sérülünk. Energiánkat a rajtvonal tájékán húzódó oldalsó sávban tudjuk valamennyire visszatölteni, míg el nem hagyjuk az adott szakaszt. De ha elfogy, felrobbanunk, és kezdhetjük elölről a pályát. Erre is csak néhányszor van lehetőségünk, bár lehet pontszerzéssel plusz extra életeket szerezni. A pályák rendelkeznek egyedi ficsőrökkel, például kérlelhetetlenül vonzó mágneses sínekkel, vagy szögletes kanyarokkal. A száguldás illúziója meglepően jó a játékban, és ha csak a technikás vezetésről szólna, még ki is egyeznék vele teljes mértékben.

Csakhogy vannak árnyoldalai is a játéknak. Dacára az öt versenyzőnek, a második kör után kezdenek a pályán feltünedezni idegen járgányok, amik idegesítően lassú, ráadásul nehezen kiszámítható mozgásukkal próbálnak akadályozni bennünket (sajnos az ellenfeleinket nem igazán akadályozzák). Ezek egy része vörösen villog, és ha csak neki koccanunk, robbannak - nem kevés energiát levonva tőlünk. Nagyon-nagyon megengedő hangulatban még ezzel is együtt tudnék élni, ám az ellenfeleink sérthetetlenek. Hiába koccannak, ütköznek, sodródnak ki, nem tudnak megsemmisülni. Mi annál inkább... Apropó, ütközés: sokszor belénk fognak jönni, pláne útszűkületek környékén, ilyenkor pedig érdekesen viselkednek a gépsárkányok. A miénk rendszerint elszáll, mint a győzelmi zászló, az ellenfelünk pedig többnyire kis kóválygást követően magára talál és elhúz. Persze nem várok el nagy fizikát egy egy megabájtos játéktól, de valami alap newtoni fizikát beleerőszakolhattak volna. Gyenge pont még, hogy az AI szereti a mi teljesítményünkhöz igazítani magát, így lerázni nem nagyon fogjuk tudni magunkról a többieket. Legfeljebb leelőznünk könnyebb őket a gyengébb nehézségi fokozatokon, de végig a hátunkban érezhetjük őket.

Hogy jó játék-e az F-Zero? Nekem kissé ambivalensek az érzéseim, mert meglepően jól állta az eltelt idők viharait, de a negatívumai elrontják számomra a képet. Nagyon nem akarok róla rossz képet festeni, mert azért bennem sem egy berepülő pilóta veszett el, de hogy 'kezdő' fokozaton sem tudom teljesíteni az utolsó Fire Field pályát, az számomra elkeserítő és lehangoló (pedig volt, hogy már majdnem sikerült). Ez lényegében egy olyan versenyjáték, ami nem is annyira verseny-, hanem inkább túlélő játék. A technika önmagában itt kevés, igazából inkább a reflexek kapnak főszerepet. Az is lehetőleg egy macskáé legyen, ne emberé. Végezetül ha azt nézem, hogy számomra egy játék szórakoztató legyen, de azért jutalmazzon is, ne csak büntessen, akkor valahol a közepesnél jobbra, de azért jóra mégsem értékelném.

Ami tetszik
- a száguldás illúziója
- remek zenék
- sajátos hangulat

Ami nem tetszik
- nincs történet
- egyszerű kivitel
- csaló ellenfelek
- baromi nehéz