Írni szeretnék.
Az utóbbi egy-két hónapban majd mindennap megfordult a fejemben ez a gondolat. Vagy reggel, vagy fürdés közben, hiszen mikor máskor jönnének az ötletek, a képzelgések, mikor az ember telefon nélküli negyedórás tevékenységre van kényszerítve a higiénia nevében?
Eleinte elhessegettem. ,,Ugyan már, miért írnál?” tette fel kérdését a kis szarkasztikus hang a fejemben. Ez elég indok is volt a hessegetéshez. Aztán később a növekvő másik egóm, nevezzük Írónak, elkezdett válaszolni: ugyan már, miért ne? A nagyon klissés angyal-ördög a vállon szituációba kerültem. A és B, csináld vagy ne csináld, próbálásról meg körülbelül nyolcvanhárom óta szó sem lehet épeszű embernél, így egy darabig ment a vita. Ennek kereszttüzében pedig az én kis szegényes fókuszom állt, melyet valahogy rá kellett volna venni a hétköznapi dolgokra is, mint például lehetőleg nem éhen halni mert nem figyelek eléggé a munkámra.
De szerencsére jött a nyári szünet s vele egy kis idő. Jut idő erre is, arra is és mostanra lett annyi szabadidőm, hogy mondhassam: döntöttem! Írni fogok!
Megkönnyebbülésemre mindkét kis egó eltűnt a vállamról. Csend lett. Nyomasztó csend. Mint mikor egy jól szigetelt szobában kikapcsolsz mindent és még kintről sem hallatszik semmi. Eleinte jó, aztán egy kis gyenge sípolást hall az ember, majd ez egyre jobban erősödik, míg már csak ezt hallja. Na, én még ezt sem hallottam. Ijesztő volt. De miért lett csend? Nem a jó döntést hoztam?
Kicsit átverve éreztem magam. Utólag belegondolva, én vagyok a hibás, hogy feltételeztem, van valamiféle egyezség a kis hangokkal, miszerint amint döntök, eltűnnek s jön a megvilágosodás.
Na ja. Jött a sötétség és a csend. Mert hát meghozni egy döntést az még semmi. Legalábbis a fejemben tomboló csendből ítélve. Döntés után tett kell, mert máskülönben a gondolatból nem lesz valóság és sajnos az ember a valóságot érzékeli, a gondolatokat még nem.
De hogy álljak neki? Igaz, írtam már pár egy-két oldalas dolgot, középiskolába még egy huszonvalahány oldalas novella is összejött, de hát senki sem látta azokat. Senki sem olvasta rajtam kívül. S így a fejemben lévő csend sötétjében hirtelen lett egy kis fény. Kicsi volt, majdhogynem csak gyertya méretű, de volt. A döntésem utáni gondolat megszületett és valósággá szeretett volna válni. Ám amint a fény megszületett, megszületett vele az árny is. Próbálta a kis fényt visszahúzni az eredendő állapotba, a sötétbe. Tett és kétség. Vágy és félelem.
Mindig is féltem. Az iskolában a nagyobb srácoktól. Az őszinteségtől. A hibáktól. Nagyon kevés alkalom volt fiatal koromban mikor a helyes döntésemért az élet jutalmazott. Nem tudom másnál ez hogy volt, de egy idő után bennem a félelem maradt és a kétség. Süllyedtem. Egyetemi éveim eleje volt a legnehezebb időszak. Kilátások nem voltak jók és mindenhol sötétség várt. Ám egy kis fényesség villant s döntöttem: erre a kicsire vigyázok, kerül, amibe kerül! Fogtam a benzineskannát, aztán ráborítottam mindenemet arra a kis fényre. Ez elég erőt adott neki ahhoz, hogy mindent lángba borítva teljesen új alapokra tudtam az életemet helyezni. A fény lett az úr s bár voltak árnyékosabb részek, de azok szép lassan visszahúzódtak.
Így esett, hogy a barátnőm, aki már azóta a feleségem, behozta a fényt hozzám. Ez az alap, amire építkezem, ez az, ami erőt ad, mikor kell.
Persze lett sok kisebb más fény is. Vágyak, tettek, eredmények. Mivel tapasztalatlan kertész voltam, ezért mindegyiket igyekeztem támogatni, fejleszteni, erősíteni. De egy jó kertész tudja, mi az amit gyomlálni kell mert nem hasznos, mi az aminek kell a támogatás, és mi az amit vissza kell fogni, különben megfojt minden mást. Szép lassan megtanultam ezeket, persze segédkertészem mindenben segített, így viszonylag hamar kirajzolódott kertem igazi alakja. Sokat fejlődött, pár új területe lett s a határját olya messze látom most, mint azt soha remélni nem mertem volna.
Ezért mikor ez az új kis fényecske megjelent az egyik árnyékos zugba, már tapasztalt gazdaként vettem kezelésbe. Kis támogatás itt, kis metszés ott és remélhetőleg széppé fejlődik, mely kertem egy újabb dísze lehet. Persze közbe is jöhet bármi, így lehetséges az, hogy félúton elhal, de az élet kiszámíthatatlan volta miatt erre lehet számítani.
Segédkertészem még erről nem tud, ő most a kert másik részében nagy segítségem, mert ott oly nagy munka zajlik, mely talán kertem eddigi legnagyobbja lesz. Addig is ezt a kis gyöngyszemet megtartom magam örömére, mintegy pihenésnek egy fáradtságos nap végén.
Így, hogy már tudom ezeket, meg is fogalmaztam, a kis gyertyaláng elkezdett növekedni és erősödni, majd a fénye tetté alakult, materializálódott.
Már csak azt kellene eldöntenem, ugyan miről írjak? De az egy másik nap gondja lesz, egyenlőre mára ennyi, a kertésznek is jár néha a pihenés!