Fáradtan lépegetett fel az ósdi lépcsőkön. Minden egyes lépést lassan, óvatosan tett. Tekintete feszült figyelemmel előre nézett, jobb kezével a lépcső faburkolatú korlátját fogta, s felfele haladását segítette. Néha szusszant egyet, de aztán folytatta útját. Mikor a lépcső tetején lévő folyosóra ért, ott grimaszolt egyet, majd jobbra fordult, s a sarkon lévő tanári szoba felé indult el. Nagy, fehér, vastag kétszárnyú ajtó volt a tanári bejárata. Bal oldalán az oktatók nevei, szépen sorban, legtetején a táblának pedig a felirat: Gépésztanári. Kezét rátette a kilincsre, majd egy fél pillanatra ránézett a táblára. Majd mindig megleste, s mikor konstatálta, hogy a neve még ott van, mint ahogy eddig is, a szája széle kicsit elmozdult felfele. Ezután a kis rituálé után benyitott.

Nem volt nagy helyiség. Két sornyi egymásnak fordított asztal, így egész kényelmesen elfért a nyolc tanár. Az ablakok az ajtóval szemközti oldalon voltak, egyenesen a város fő utcájára nyíltak, valamint a Nap is közvetlenül besütött útja során. Emiatt meglehetősen fényes volt, amit tovább fokozott a falak fehérsége. A maradék két fal előtt javarészt szekrények álltak, tele gépészeti könyvekkel és különböző táblázatokkal. Az asztalokon monitorok voltak, előttük billentyűzet egérrel. Majd minden asztal tele volt papírokkal, könyvekkel, tanítási eszközökkel, kivéve egyet a baloldali asztalsor jobb oldalán lévő sarkon.

A baloldali sarokban Gy. éppen egy diáknak magyarázott valamit. Mellette ült várakozva N., jobb oldali sarokban pedig V. javított dolgozatokat. Köszönt, majd belépett, és megindult a többiekéhez képest üres asztal felé. Táskáját, sapkáját levette s lerakta az asztal mellé, majd V. felé fordult kezet nyújtva neki. Halk köszönés után N. felé fordult s biccentett felé. Mivel Gy. még a diákkal volt elfoglalva, így inkább leült.

Nehezére esett állni, ezért is jött fel a tanáriba. Máskor inkább a diákok között töltötte idejét, melynek több oka is volt. De most nem érezte jól magát, szédülés, fejfájás gyötörte. Szemeit dörzsölve elővette a telefonját, és megnézte az aznapi gazdasági híreket. Semmi új, infláció, bérrobbanás, háború. Szomorúan vette észre, hogy az átlagbér már másfélszer annyi, mint az övé. A medián pedig durván az ötödével. Pedig tizenöt százalékot emelnek idén, és ahhoz képest jöttek ki ezek. Persze ez csak a fizetés, majdnem az utolsó szempont volt, mikor idejött.

Emberszeretet, nyugalom, jókedv. Ezek szoktak lenni az óráin, s ezek miatt az élmények miatt marad még mindig. Pedig fiatal. Meg is nézik, mit keres itt. Normális? Talán nem, de hát, sosem volt az. Viszont a tanári szobát nehezen viselte. Mármint a helyiségben uralkodó hangulatot. Neki ez az eddigi legnyugodtabb munkahelye volt, ahol érezte, hogy hathat másokra, ahol átadhatja azt a gondolkodásmódot, melyet fontosnak, értékesnek tartott, s itt olyan tanár lehetett, mint amilyent saját maga szeretett volna diákkorában. Olyan dolgokra mutat rá, mutat meg, magyaráz el, melyeket jó lett volna huszonévesen tudni. Úgy könnyebb lett volna legalább az iskola. De itt fent, egészen másról szól a csevej.

Gy. végzett a diákkal, kezet nyújtott. Ő megfogta s köszöntek. Gy. megjegyezte, hogy nem néz ki túl jól. Ő csak egy gyenge poénnal elütötte a megjegyzést. Aztán jöttek a szokásos beszédtémák a kollégák között. Ezek a mai diákok. A kőműves mennyit kért el tőlem múltkor, örülök, ha én egész hónapban kapok annyit, mint ő egy heti munkáért. Hiányoznak a rossz diákok, végre lehetett órát tartani. Mit csináljak a diákkal, ha nem viselkedik, vagy nem tanul? Miért kell ingyen helyettesítenem? A matek. A fizika. Semmi sem megy. Bezzeg régen.

Sok. A görcs lassan indul, de biztosan halad, majd végül az egész gyomrot hatalmába keríti. Mint ezernyi kar, mely próbálja a mocsárba lehúzni, hogy aztán ott dagonyázzon velük. Mintha egy barlangba indulna fáklya nélkül, hívogatják befele, s ha nem akar menni, hát majd viszik. Ösztönösen védekezik, bagatellizál, humorbombákkal semlegesít, kitérő manővereket vett be, de mind hiába, a túlerő legyűri, megfojtja olyannyira, hogy végül magába roskadva csak elfogadja a dühöt, az elkeseredést, a tehetetlenséget.

Mind közül az utolsó volt a legveszélyesebb, s egyben a legalattomosabb is. Lassan kúszik fel az emberen, mint egy kullancs, megtalálja a rést az ember mentális ruházatán, melyeket a saját védelmünkre vettünk fel. Itt egy kis önbizalomhiány, ott egy kis „na, még ezt megcsinálom ingyen”, amott egy kis elhibázott helyzetkezelés, emitt pedig kétség. Mérnöki precizitással találja meg ezeket, befészkeli magát, majd elkezdi szívni. De mit is? A tettlegességet. Az erőt. Az akaratot. A tenni akarást. Addig szívja, míg túl nem nő az adott személyen. Mikor ez megtörténik, onnantól átveszi az irányítást, és új áldozat felé néz. De ekkor már a gazdatestet használja fel, s innentől már vírusként fog terjedni, míg végül fel nem emészti magát.

Érezte, hogy mennie kell. A mai nap a diákok között sem volt jó, mert egy nehéz tananyagot adott át nekik, és úgy érezte, hogy a tanulók nem igazán értékelik az erőfeszítéseit. Lehet, kicsit elkényeztette őket. Viszont még ez a hálátlanság érzés is jobb volt, mint a tehetetlenség kúszva fojtogató érzése. Világ életében túlélő volt, kibírta a gyermekkorát, a fiatal egyetemista éveit, az akkor kapott traumáit is sikerült hellyel-közzel megoldania, a régebbi munkahelyein ért sérelmeit is maga mögött hagyta, és megerősödve jött ki belőlük. Nem akarta ezt a lelkületét elveszteni, ezt tartotta az egyik legnagyobb erejének.

Lefele menet a lépcsőn megint lassan haladt, óvatosan tette egyik lábát egymás után. Nem akart megszédülni. Ósdi lépcsők voltak, több helyen repedezve, törve. Pedig nem kerülne sokba kijavítani. Pusztulás, leépülés mindenhol. Mégis, méltósággal állták az idők sarát, végzik a dolgukat. Talán neki is sziklának kellene lenni, mely csak kopik és kopik, mely egy idő után eltűnik a történelem szellőjében? Lehet. De mi értelme?

A tanterembe benyitva észrevette, hogy diákok kis csoportja egymás mellett ülve, épp az általa adott feladat megoldásán vitatkoztak, segítették egymást. Teljesen rossz úton jártak, de próbálkoztak, nem csüggedtek. Fáradtságában is megmosolyogta ezt a kis jelenetet, becsukta maga után a terem ajtaját, majd hangosan köszönt:
- Adjon isten, visszatértem, folytassuk ott, ahol abbahagytuk....