2019. február 19., kedd

Gyorskeresés

Gyermek (folyt.)

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Avagy random egymás után dobált gondolatok.

Eltelt majdnem egy év. Te jó ég! Mindent tud, amit ilyenkor tudnia kell, nagyon szép baba, a vizsgálatokon mindig megdícséri az orvos, minden rendben van.

Esik-kel, mindent kipróbál, jól megüti magát, sír. Elkezdjük közösségbe hordani, összeszedhet bármit, beteg lesz (ebben szerencsére még nem volt részünk). Rájön, hogy lehet hisztizni is, idővel ebbe belefáradunk, kicsit kikészülünk.

Feltételezem, ezek mind normális dolgok ilyenkor, de eleve nehéz objektíven megítélni a bajokat, kudarcokat, sérüléseket, és a vele járó reakciókat, ha a saját gyermekünkről van szó (nekem mindenképp, szörnyen empatikus és naiv vagyok), pedig ez velejárója a fejlődésnek, és már ilyenkor is fontos lenne konzisztensen, "jól" nevelni.

Anya persze egész nap vele van, ő jobban kiismerte már, többször látta eleseni, tudja, mikor hisztizik, és mikor tényleg szomorú. Én meg néha kicsit úgy érzem, már nem is ismerem, hogy kimaradok a gyerek életéből, hiszen napi nettó 1-2 óránál többet nem tudok vele tölteni. Már nem csak egy pelenkába csomagolt zsák krumpli, aki ott marad, ahol hagyjuk. Motyog, elmászik, tudatosan csinál dolgokat, szórakoztat, néha már ki is használ.

Persze, amikor hazaérek, mindig az ajtóban várnak már, és elolvadok, annyira imádnivaló mosollyal és hangokkal fogad anya karjaiban. Amíg lehet, nyilván vele vagyok. A hobbijaim elsorvadnak, hiszen szívesebben töltöm az időm a családdal. Fektetés után ugyan lenne 1-2 szabad órám, de napi 8-9 óra munka, 2x1 óra utazás, 2 óra gyerek után rohangálás után, már erőm sincs összerakni a vakuállványokat, hogy lőjek 1-2 tárgyfotót, összekötögetni a breadboardot a Raspberry pihez, vagy felvenni a fonalat, hogy hol hagytam abba két hónapja az Androidos fejlesztői tutorialt. Nem bánom. Nem szeretném ha ugyanolyan távolságtartó kapcsolata lenne velünk, mint nekem volt a szüleimmel.

Szegény nagyszülők (és szegény gyerek), havi egyszer találkoznak személyesen, olyankor persze abban a pár napban megy a zaklatás, mondd hogy papapa, mamama, térdelj fel, ülj fel, mássz, kússz, mutasd meg ezt vagy azt, mit tudsz. Persze ezeket hallották tőlünk, esetleg 1-1 videóhíváskor látthatták is, de nyilván ők is izgatottak és kíváncsiak, és őrülten hiányzik nekik, el is hiszem.

Az is biztos, hogy nekünk is nehezebb, hogy senki nincs, aki tudna segíteni, szó szerint szinte minden időnket vele kell tölteni. A hasonló korú barátoknál mindenhol szintén dübörög a családalapítás, nagyszülők, keresztszülők, nagynénik/bácsik 150-200km-re vannak, a saját és feleségem családja is “otthon” maradt teljesen, csak mi kötöttünk ki Budapesten.

Mégis, nincs ennél varázslatosabb élmény, minden hálás pillantása, mosolya, bármi amit csinál, mindent megér, amíg mindannyian boldogak vagyunk.

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.