Ősz volt. De már nem az a fákat pirosra és narancssárgára színező, késő nyarat idéző. Hanem a ködös, hideg esőt hozó, a tájat szürkeségbe burkoló. Ilyenkor az embernek még az élettől is elmegy a kedve, nem is számít rá, hogy valami jó is történhet vele.
Fölfelé siettem az iskolába, bár már nem is tudom miért indultam el, semmi kedvem nem volt az öreg unalmas órájához. Valamiért nem a szokott útvonalat választottam, inkább a lépcső felé mentem. Régi, kövekből kirakott lépcső ez, talán már a legelső főiskolások is koptatták. Ahogy fölfelé baktattam lehajtott fejjel az esőtől csúszós fokokra koncentrálva, hirtelen cipők kopogására lettem figyelmes. Felnéztem és Ő jött szembe. Korábban már láttam egyszer néhány pillanatra, de csak messziről. Azonban most itt volt egy karnyújtásnyira és egyenesen a szemembe nézett. Nem kapta el a fejét és én sem néztem félre, megigézett. Gyönyörű barna szemei voltak és őszinte, nyílt tekintete. Azelőtt még sohasem láttam hozzá foghatót. Csak bámultam Őt mint egy óvodás, talán meg is álltam néhány másodpercre. Aztán elhaladt mellettem de én csak néztem meredten, levegőt sem mertem venni. Az óráról elkéstem de valahogy nem érdekelt. Végig csak Ő járt a fejemben, az előadás egy másik dimenzióban zajlott. A nap hátralevő része varázslatban telt el, semmit sem fogtam fel a külvilágból. Csak az járt a fejemben, hogy miképp láthatnám újra azt a lányt. Aznap éjjel nem sokat aludtam.
Néhány nappal később épp előadásra vártam, amikor ismét megpillantottam. Az egyik évfolyamtársammal beszélgettünk, de attól a perctől kezdve, hogy észrevettem Őt, minden kiesett. Nem emlékszem mit mondott a srác vagy mire bólogattam. Csak néztük egymást a lánnyal. Nem is értettem hogyan lehetséges ez. Eddig még sohasem fordult elő, hogy így összeakadjon a tekintetem valakivel és viszont. Akkor vettem csak észre mennyire gyönyörű is valójában: Sötét, gesztenyebarna haj, finom vonású arc, vékony kezek, csodás alak, egyszóval tökéletes. Meg persze azok a hatalmas, őszinte, angyali szemek: Úgy éreztem a lelkembe lát velük, látja a legbelsőbb gondolataimat is. Ott, akkor belém csapott az a bizonyos villám, azonnal belé szerettem. A lábaim remegtek, a szívem kalapált, a gyomrom összeszorult, szédültem. Morajlásra tértem magamhoz, a hallgatók megindultak a termekbe, Őt elnyelte a tömeg. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy látnom kell Őt, valahogy beszélnem kell vele. Sajnos ezután nem láttam, egészen a következő csütörtökig. Néhány röpke pillanatig tartott az öröm, kezdődött az órája, ismét eltűnt. Hétről-hétre csak a csütörtök reggelt vártam. Szinte kipattantam az ágyból, ennyire még életemben nem siettem suliba. Néha még az utcán is láttam, ahogy iskolába ment. Miközben néztem az járt a fejemben, hogy el kell mondanom neki ami belülről szétfeszít. Ugyanakkor féltem attól is, hogy talán nem értene meg vagy esetleg van valakije, hiszen annyira csinos. Az ilyen lányok nem maradnak egyedül. Végül beigazolódott amitől féltem: tényleg volt valakije. Nagyon rosszul esett, amikor megláttam őket az utcán. Próbáltam magam túltenni rajta, továbblépni. De nem ment. Eszembe jutott minden nap, az érzéseim nem változtak. Ritkábban láttam, de az a néhány alkalom úgy hatott rám mint mikor először találkoztunk.
Kitavaszodott. Tele voltam érzésekkel, reménnyel. Kiderült, hogy szétmentek a fiúval. Kezdődött a vizsgaidőszak, de nem féltem. Ennyire erősnek és eltökéltnek még soha nem éreztem magam.
„Most elmondom neki, meghódítom ha addig élek is”. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben az egyik legnehezebb vizsgámra készültem éjszakákon keresztül. Úgy éreztem képes leszek beszélni vele. De elkéstem. Valaki más megelőzött. Azt azóta sem tudom, hogy a későbbi barátja jött előbb vagy a szakítás, de ez most már talán nem is fontos. Amikor megtudtam majd megszakadt a szívem. Mintha kést döftek volna belém. Csak néztem ki a fejemből és nem bírtam felfogni mi történt. Szinte ki sem mozdultam a szobámból. Hetek múltak el így.
Aztán nagy-nehezen összeszedtem magam. Találtam munkát a nyárra, jó csapat volt, nem volt időm gondolkozni. Szeptemberre mintha kicseréltek volna. Azt gondoltam kész, túl vagyok rajta. Nem is láttam Őt egészen az őszi szünet kezdetéig, amikor hazautaztam. Az a nap viszont valahogy más volt. Nem tudom képes-e az ember dolgokat előre megérezni, de én attól a naptól kezdve hiszek benne. Meg a szerelemben második látásra is. Ugyanis ahogy odaértem a buszmegállóba, megpillantottam Őt. Magam sem értettem hogyan, de újból belészerelmesedtem. Ott állt ugyanarra a buszra várva, amelyre én is és megint rám nézett azokkal a gyönyörű szemeivel. Teljesen ledermedtem, nem tudtam mit tegyek. Felszálltam a buszra és láttam, hogy üres mellette az ülés, de nem mertem megszólítani. Ültem egész úton bambán és arra gondoltam mekkora barom vagyok. Itt a tökéletes alkalom és én megint elszalasztom. Persze tisztában voltam vele, hogy valószínűleg még mindig együtt van a fiúval. Mint később kiderült, tényleg ez volt a helyzet, így nem mertem lépni. Talán hülyeségnek tűnik, de én valahogy jobban szeretem a tisztességes dolgokat. Persze azóta már ezerszer megbántam, hogy nem tettem semmit de akkor ez tűnt helyesnek. Később még láttam néhányszor, mindig kedvesen nézett, de…
Teltek a hetek, hónapok. Megismertem egy másik lányt. Jól alakult minden: Találkozás, séta, beszélgetés. Aztán ahogy hazakísértem rájöttem, hogy nem ő az, akit keresek. Egy erőltetett mosollyal elváltunk. Sajnáltam a lányt, de féltem nem értette volna mi ütött belém. Rádöbbentem, hogy mindvégig Őt kerestem valaki másban, azt hittem egy másik lány majd feledteti velem. Szörnyű volt a felismerés de nem hazudhattam sem magamnak, sem pedig másnak.
Ekkor már nem bírtam tovább. Álmatlan éjszakák, szürke nappalok, kikészültem. Nem szóltam senkihez, befordultam, folyton Ő járt a fejemben. Napokig azon rágódtam hogyan és mit mondjak neki, hiszen nem rohanhatom le csak úgy. Sajnos a könnyebbik utat választottam: Gyáván az internet bástyája mögé bújtam, nem volt bátorságom elé állni. Egy órán keresztül „beszélgettünk”, nagy-nehezen elmondtam neki mindent. Egész máshogy fogadta mint vártam: Nagyon megértő és kedves volt, el sem hittem. Így talán még nehezebb volt, de megerősítette azt, amit eddig is gondoltam róla. Persze a végkifejletet már előre tudtam. Kapcsolatban élt, így nem lehetett köztünk semmi. Ennek ellenére mégis jólesett beszélni vele, könnyíteni a lelkemen. Egyetlen dolgot -egy szót- viszont nem mondtam ki. A legszebbet amit bárkinek is mondhatunk. Azóta már sokszor megbántam, hogy magamba fojtottam, és hogy ilyen közvetve voltam csak képes mindenre.
Néha-néha még látom ma is, bár egyre ritkábban. Minden nap érzem a hiányát. Eszembe jut minden reggel és este, nem vagyok képes elfelejteni. Talán nem is akarom. Szeretném fogni a kezét, végigsimítani a haját, megérinteni az arcát, megcsókolni. Mindent megtennék, hogy mellettem legyen. Tudom, hogy jobb lenne továbblépni, de nem megy. Azóta sem találkoztam hozzá fogható lánnyal, nem éreztem hasonlót senki iránt. Gyakran arra gondolok bárcsak visszaforgathatnám az időt, bárcsak megváltoztathatnám a történteket. Ma már máshogy tenném azt, amit akkor tettem vagy megtenném amit nem tettem. Azt hiszem míg élek bánni fogom, hogy nem követtem el érte mindent. Mert be kell vallanom, hogy nem küzdöttem érte eléggé, nem hittem elég mélyen magamban és az érzéseimben. Ez volt életem legnagyobb hibája, melyet soha nem hozhatok helyre.
Remélem egyszer még egymás felé sodor minket az élet és kimondhatom azt, ami kimondatlanul maradt. Talán egy napon átölelhetem és elmondhatom neki mindazt, amit most leírtam.
Várni fogom azt a napot egész életemben.