Ültem és töprengtem. Egyszerű, vagy inkább egyszerűnek tűnő kérdéseken.
Miért vagyok itt? Itt, értem ez alatt ezt a betonbörtönt, ezt a nyomorult világot. Ez a börtön. Börtön mert kényszerít. Kényszerít többek között élni. Kényszerít, olyan dolgokra, amiket nem szeretnék, amiket mélyen megvetek. És büntetés. Igaz, nem a mi bűnünkért, hanem ős atyáink bűnei miatt büntetsz. Nem akartam a világba jönni, mégis itt vagyok. Ezen a posványos, Istentől, embertől, élettől elidegenült bűzös, bús világon. Igen, ez a világ életellenes. Nem marad meg benne az élet. Elfut, elmenekül, elillan. Megkellene büntetni, elégetni, megsemmisíteni, elpárologtatni az utolsó molekuláig!

Így ültem a börtöncellámban, beton és hús-vér börtönömben, amikor kínomban kimentem az erkélyre. Szürke emberek sétálgattak, vonszolták magukat, mint láncra vert élettelen bábok. Ahogy előre hajoltam, az erkélyünk magasságában növő fán, annak egyik ágán, egy gerlepárra lettem figyelmes. Nem holmi egyszerű „mezei” galambok -repülő patkányok- voltak, hanem lilás-szürke gerlék. Figyeltem őket, közben jól esett a hűvösség egy kicsit, hiszen egész nap elviselhetetlen hőség volt. Betonbörtönömben ez is a kínok egyike a sok ezerből. Ahogy néztem ezeket a madarakat, olyan furcsa, megmagyarázhatatlannak látszó érzés fogott el, ami már hetek vagy talán már hónapok óta nem - ki figyeli az időt? - gyönyörködtem teremtésedben! A madarak tollászkodtak. Először saját magukat, később egymást „tollászták”. Milyen szépek, milyen kedvesek! Ülnek, cirógatják egymást. Nincs gondjuk börtönükre, kalitkájukra. Mi miért nem vagyunk ilyenek? Mi, emberek. Sokkal rosszabbak vagyunk az állatoknál. Tudom, tudom nem ilyennek teremtettél minket! Mondod te! De, mégis. Miért lettünk ilyen rosszak? Miért esszük, faljuk, és emésztjük meg egymást gyűlöletből, hobbiból, kényszerből, önös célokból? Tudom, tudom, nem ez volt eredeti szándékod, de mégis miért engedted, hogy ilyen rosszak legyünk, ennyire romlottak és veszélyesebbek mindennél, amit teremtettél? Hiba csúszott a számításba? Nem számoltál ezzel a nyűggel, az emberi konoksággal az egyenletben? Ha hibázott az ember a teremtése utáni reggelen, aznap miért vált gyilkossá? Lehet, hogy eleve ilyennek teremtettél minket? Rossznak, vállalhatatlannak? Egyébként te magad sem vállaltál minket, szomorkodtál szívedben, azután gondoltál egyet és tettél róla, hogy elpusztuljon teremtésműved, özönvizet bocsátottál rá! Néhányan, akik a te akaratod követték és látszólag a te fiaid voltak túlélték. De másnap újra gonosz és vérengző fenevad lett közülük egy! Miért nem tépted ki gyökerestől az embert? Hagyod szenvedni, nyűglődni mindenféle indokkal. Hagyod börtönben sínylődni, elbukni, meghalni, elveszíteni, megbetegedni, elsorvadva utánad epekedni. Azt mondod te szeretetteljes vagy, te magad vagy ez a fennkölt érzés a szeretet, de átlátok rajtad, te vagy a legnagyobb, legvérengzőbb börtönőr! Mindent megengedsz teremtésednek, a gonosznak! Te teremtetted a balszerencse napjára! Miért? Miért? Miért? Ez így jó? Tetszik neked a szenvedésünk látványa? Élvezed, amikor kisgyerekek, csecsemők halnak meg? Kedvenced a háború a vér szaga?

Amiképp így háborogtam magamban, tekintetem ismét a gerlékre terelődött. Puszilkodtak, egymást feltétel nélkül, teljes odaadással szeretik! Közben elméláztam, miért ilyen nehéz a rablánc ebben a savanyú, véres, forró, börtönben? Amint néztem ezt a két csodás teremtményt mosolyogtam magamban. Talán, csak van valami jó abban, amit létrehoztál! Felnéztem az égre és felhőket láttam. Ez itt olyan, mint egy rohanó kiskutya, az meg amott, mint egy kövér ember, aki a hátán fekszik. Vicces. Visszajöttem a szobába. Csak a forróság volt idebent, és a tigriskutya. Ez is egy vicces történet. Gusztáv a tigriskutya. Szeretem nézni Gusztit. A mélyen ülő fekete szemeit, ami mindig azt figyeli, hol esik le neki néhány falat. Csahol, melege van. Csodálom, hogy ebben a vastag bundában még bírja valahogy! Megnevettet. Ahogy ülök a kanapén, megszagolja lábam és eltakarja az orrát! Nahát! Ennyire vészes a helyzet? Pedig fürödtem is. Szeretem amikor hátára tekeredett fura farkát próbálja csóválni örömében. Nagy tappancsaival integet, és kedvességképpen elkapja karom és elkezd húzni kifelé.

Na! Ez azért fáj! Szomjas volt, így kért inni! Börtönbe zárva. Kegyetlen, fáradt börtönbe. Mikor szabadítasz ki innen? Egyáltalán valaha szabadulok? Vagy életfogytig, sőt azon is túl, őrzöl börtönömben? Engedj el kérlek, hagy menjek! Nem szeretem ezt a börtönvilágot, amit fájdalmas kiáltásokkal, láncok csörgésével töltesz meg! Egyéni börtönbe zárva emberek milliói, mit milliói, milliárdjai! Mindenkinek, személyre szabott börtön. Ez ám a bőség! Lefeküdjek? Kimenjek? Sétáljak? Álljak? Elmenjek? Mit csináljak? Írjak valamit? Ki olvasná el? Kit érdekelne mi jár egy félig üres, félig keserűséggel telt elmében? Fel-alá járok forró börtönömben. Elfáradtam. Leülök kicsit, arcom izzadt tenyereimbe temetem és gondolkodom, elmélkedem. Rajtad s szavaidon. Kecsegtető reményekkel teli. Számot vetek mit adtál, mit vettél el idáig. Megjegyzem, nem állsz túl jól. Védekezel, hogy szabad akaratunk van. Legyen! Mondd el kérlek, hogy nagy szabadságunkban miért mindig a rosszat tesszük? Nincs valami elrontva? Véletlenül nem lehet, hogy mindenhatóságodban elfelejtettél valamit? Miket beszélek, miket gondolok! Azt mondod ez lázadás? Az! Börtönlázadás. Jaj, Isten! Bocsáss meg Jehova! Lesz ennek valaha vége? Véget vetsz szenvedésünknek? Engedj el! Hagy menjek, menni akarok futni innen! Börtönbe zárva. Véres, zsíros, hájas börtönbe. Vannak kik próbálják kordában tartani gondolataim, beteg elmém. Lehet, hogy az a jó és nem ez? Mi van, ha a szerek elnyomnak valamit? Lehet nem is szeretsz minket? Meddig kell várni, hogy lebontsd ezt a nyomorult, szakadt börtönt? Mikor omlanak le a falak? Szabadíts ki minket! Zakatolnak a gondolataim. Nem biztos, hogy le tudom állítani, én szóltam előre! Nincs is megállás. Tudod mit, hagy folyjanak, hagy ömöljenek, hagy szakítsák át ezt a sáros, roppant börtönfalat! Börtönbe zárva. Engedj el! Vagy ne is, legyen meg szavad! Ha börtön, legyen akkor börtön! Dobd el a kulcsot, taposs el, nyúzd le a bőröm, égess el! Ez is szabadulás! Haragszol rám? Mit ártottam én a nagy teremtőnek? Mi vagyok én a szemedben, neked, aki a világegyetemet megformáltad, létrehoztad? Mint embernek az atommagban lévő neutron: láthatatlan. Semmi! Nem is vagyok látható, akkor hát miért büntetsz? Rendben van! Életem folyamán, annyi bűnt halmoztam fel, annyi aljas vétkem van, hogy egy vaskos könyv is kevés lenne, ha teleírnák! De még most is cselekszem a bűnt még nem hagytam fel vele és már büntetsz is? Hol az igazságos bíróság? Nem is tudom mi lesz a vége, ja igen, mindig elfelejtem, te mindent tudsz! Akkor engedj ki! Börtönőrnek adtad a Sátánt! A leggonoszabb lényt, a hazugság atyját!

Megnyugodtam kissé, kiordítottam magam, csendben, belül, elfojtva ösztöneim. Fura egy helyzet ez az egész. Megismertelek, megszerettelek. De felismertem, hogy börtönbe zártál. Mutatod milyen szépet teremtettél, és igen, igazad van! Káprázatos, amit létrehoztál! Mennyit ér, ha csak börtönrácsokon keresztül láthatom? Ha csak a kulcslyukon keresztül bámulok kifelé a világra! Várom, hogy megszabadíts, kiengedj, elengedj, hogy szabadon járjak-keljek, lássam csodáidat, ne csak elképzeljem, ne csak várjam! Nyisd ki az ajtót, könyörgöm! Dübörgök börtönfalaimon, azután felsóhajtok. Húzok egy strigulát az omladozó falra. Egy napnak vége. Holnap kezdődik minden az elejéről. Örülnék, ha kiengednél! Téged, a börtönigazgatót várva, egy keserű nap margójára.
Börtönbe zárva.