2022. november 30., szerda

Gyorskeresés

A bűnös

Írta: | Kulcsszavak: Novella . Történet . Biblia . Náci . zsidó

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Haifa 1972. július 7.

Tengerjáró hajó fut be a haifai kikötőbe. A hajó az Arosa Kulm, valaha szebb napokat látott, a második világháborúban katonai célokra is használt vén csatahajó, ami jelenleg utasszállítóként üzemel.
Fedélzetén hazatérő-alijázó zsidókkal, kereskedőkkel és a viszonylag újonnan létrejött Izrael államban lehetőséget látó spekulánsokkal.
- Itt az Arosa Kulm. Engedélyt kérek a dokkolásra!
- A hatos dokkoló szabad. Isten hozta magukat a Haifa 1 kikötőben! Hallatszott a rövid rádiós beszélgetés. Az első látásra szedett-vedett társaság, hangoskodva, türelmetlenül indult a kikötő dokkja és a hajó közé leeresztett híd felé. Az utasok a Földközi-tenger nagyobb városaiban szálltak fel a hajóra. Spanyol, orosz, szláv, magyar, portugál és még ki tudja milyen származásúak voltak.
Már egy ideje tartott az utasok ellenőrzése és átvizsgálása, amikor a hajóorvos hangja szólalt meg a rádióban.
- Egy utasnak sürgős ellátásra van szüksége, az imént eszméletét vesztette, de már magához tért. - Lihegte.
- Zárja karanténba, azonnal! - Mormogta a pipáját rágcsáló főtiszt, nevezetesen David Fleischmann őrnagy, az izraeli vámügyi hivatal, hajózási részlegének vezető tisztje, miközben az újságból fel sem nézett. Gyakori volt az ilyen, és ehhez hasonló betegek megjelenése.
- Nem fertőző. megvizsgáltam, elmondása szerint hörgőtágulata van, krónikus és sajnos otthon hagyta a gyógyszereit. Egyébként azt mondja, hogy még a táborban kapta, ha érti mire gondolok - Recsegett a vonal másik végéről.
Fleischmann felnézett az újságból, felállt és a rádióberendezéshez lépett.
- Vigye a gyengélkedőre, az orvosunk várni fogja!
Ebben a pillanatban lépett a szobába Gabriel Hagri hadnagy a vámiroda tisztje. Kalapját asztalára helyezte, székébe ült és az őrnagyra nézett szúrós, mélykék szemeivel.
- Szeretnék vele találkozni. Őrnagy úr! Szeretnék a beteggel találkozni!
- Csak tessék, miért?
- Számomra a túlélők jelképei az erőnek és bátorságnak.
- Természetesen hadnagy, maradjon csak ameddig akar.
A hadnagy elindult a létesítmény gyengélkedője felé. Hagri hadnagy, harmincas évei elején járó közepes magasságú, erős testalkatú, markáns arcú, kedves ember volt. Mindenkihez volt néhány bíztató szava. Ő is az „alijázó” azaz a hazatérés törvényét kihasználó családból származó zsidó volt. Szülei az első világháború előtt Olaszországból vándoroltak be az államokba. Apja az USA 1942-es hadba lépésénél az elsők közt jelentkezett szolgálatra. A háború befejezésekor döntött a hazatérés mellett. Több fronton is harcolt. Sokat látott katona volt. A nagy háború után az Izraeli haderőket segítette Ben Gurion oldalán, fia apja nyomdokaiba lépve csatlakozott az izraeli haderőkhöz, majd a kikötői rendészet tagjává lett. Hagri, miközben a létesítmény zegzugos folyosóin, emeletein át a kikötő kórháza felé sétált, ismerős arcot vélt felfedezni az egyik kikötői kocsma lépcsőjén.
- Joachim, már megint felöntött a garatra? Jöjjön! - Hajolt le a lépcsőn fekve éneklő idősebb férfihoz Hagri. Átkarolta felállította, amikor észrevette, hogy a férfi füle mögött kis mértékben felhasadt a bőr.
- Na már csak ez hiányzott! - Kiáltott fel, mire a közelben járőröző katonák közül egy a hadnagy segítségére sietett. - Hozzák le a gyengélkedőre! Adott parancsot kissé bosszúsan Hagri, miközben a férfi még mindig énekelt, majd sírt, énekelt és ismét sírt.
- Igen hadnagy úr! - Hallatszott a feszes válasz. A katonák jól ismerték a kikötőben élő Joachim Gelbet. Ártalmatlan volt, néha munkát vállalt a kikötő hajókon majd a keresetét elitta. Szomorú életének még sötétebb, borongós múltja van. Joachim Gelb a háború előtt jómódú szőrmekereskedő volt Varsóban. Amikor a nácik elfoglalták a várost, a feleségét még ott helyben megbecstelenítették, majd kivégezték. Őt magát és három kisfiát, és a nővérüket előbb a varsói gettóba zárták, azután az elsők közt deportálták. Később tudta meg, hogy mind a négy gyermeke az auswitzi pokol martalékává lett. Hagri hadnagy különösen kedvelte, többször próbálta az egyenes útra terelni, de közben ráébredt, hogy lehetetlen. Gelb már soha többé nem lesz emberré. Az auswitzi gázkamrák begyógyíthatatlan sebeket hagytak rajta.
Hagri a kórházhoz érve, a váróban telepedett le éppen, amikor az Arosa Kulm utasa megérkezett.
Az idősebb férfit hordágyon hozták. A férfi eszméleténél volt, egyáltalán nem volt rajta látható, hogy fáradt vagy megviselt.
- Már teljesen jól vagyok, semmi bajom. Kérem engedjenek, hadd menjek!
- Kérem! - Lépett mellé Hagri hadnagy. - A nevem Gabriel Hagri, a Haifa 1 kikötőállomás tisztje vagyok. Szeretnénk, vagy is szeretném, ha maradna, és kipihenné magát. Nagy szeretettel látjuk a kikötő kórházában, a doktoraink minden tudásukat bevetik, hogy ön a legjobb ellátásban részesüljön és semmiben ne szenvedjen hiányt.
- Köszönöm hadnagy, de nincs szükségem semmire, már teljesen jól vagyok, mint mondtam.
- Legalább egy napot töltsön velünk kedves...
- A nevem Moritz, Moritz Swartz
- Nos igen, kedves Swartz úr, úgy hallom ön holokauszt túlélő, maradjon, nagyra értékelném, ha egy kis időt együtt tölthetnék önnel.
- Kedves hadnagy, ne fáradjon! Már megyek is. - Mondta, miközben leszállt a hordágyról.
Kedélyesen megfogta Hagri alkarját, szemébe nézet széles mosollyal arcán - Maga kivételes ember hadnagy, de nem szeretne velem beszélni a pokolról - komorodott el.
Lépések, és éneklés zaja szakította félbe a beszélgetést.
- Joachim! - Üdvözölte barátját Hagri - ideért végre?
- Uram többször megkellett állnunk, hogy… tudja, hogy elvégezze a dolgát. - rebegte a katona.
- Jöjjön Joachim, hadd mutassam be egy sorstársát. - Gelb félig a katonákra, félig a saját lábára támaszkodva állt Hagri előtt a kábulattól lehajtott fejjel, majd lassan felnézett.
- Ő itt…
Joachim szeme tágra nyílt mintha régi ismerőst vélt volna felfedezni a férfiben.
- Nagyon jól tudom ki ez, tudom ki vagy! - Próbált artikulálni Gelb, összeszedve minden erejét kiabálva a férfi felé ütve - Ez a gyilkos, te rohadt gyilkos, te mocskos gyilkos, elvetted az én kicsikéimet! - Ugrott Swartz felé Gelb. Hagri próbált kettejük közé állni. A következő pillanatban azonban a férfi futásnak eredt.
- Állítsák meg! - Kiáltotta a folyosón várakozó biztonságiaknak Hagri. A biztonságiak megállították, és lefogták.
- Ki maga? - Kérdezte feldúltan Hagri. - Válaszoljon, ki maga! - Kiáltotta egyre feszültebben a hadnagy.
- Már mondtam magának, én Moritz Swartz vagyok, Genfből érkeztem.
- Miért próbált elmenekülni?
- Ez… ez az ember rám támadt, megijedtem! - Lihegett, miközben a földön összekuporodott síró Gelbre mutatott. Gelb közben felállt és sírva, szinte levegő után kapkodva tántorogva Swartz felé lépett. A katonák elé álltak. Közben a kórház folyosója megtelt emberekkel, orvosokkal, betegekkel, ápolókkal. Minden szem Gelbre szegeződött.
- Ez itt Walter Rauff!
- Ki az a Rauff, akiről beszél?
- A Treblinkai Mészáros.
- Ugyan Joachim, ő biztosan meghalt!
- Nem, felismerem! Sokat változott az arca, de száz közül is megismerném!
- Biztos benne Joachim? Ennyi idő távlatából és amilyen állapotban van, nem biztos, jól gondolja meg mit mond!
- Biztos vagyok benne, mint a halálban! - Ezután a férfi arcába köpött.
- Vigyék a karanténba és további utasításig zárják be! -Adott parancsot Hagri.

Haifa 1972. július 8.

Az éjszaka alatt Haifára nehezedett sós-pára, reggelre feloszlott. Minden látszólagosan a megszokott rendben indult, ám mégis valami nyomasztó volt a levegőben. Hagri hadnagy egy hosszú, kialvatlan éjszaka után indult a szolgálati helyére. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem tudott aludni. Fáradt, karikás szemeit dörzsölgette, közben arra gondolt, hogy mi indíthat egy háborús bűnöst, hogy leggyűlöltebb ellenségei hazájába jöjjön. Valami nem stimmelt. Sőt rejtélyes. Menet közben úgy döntött, betér a közeli bárba inni egy erős kávét. Leült egy kinti asztalnál. Már éppen rendelt volna, mikor kezébe vette a reggeli újságot, rögtön felébredt. „Háborús Bűnöst Fogtak Haifán!” Felpattant és sebes léptekkel sietett a vámiroda felé. A kórháznál hatalmas, üvöltöző, Rauff-Swartz fejét követelő tömeg fogadta. Több katonai rendész próbálta visszaszorítani a felajzott emberek tömegét, nehogy betörjön a kórházba.
Nagy nehezen átverekedte magát az emberáradaton. Fáradtan lépett be az irodába. Az őrnagy már az ajtóban fogadta.
- Olvastam a jelentését hadnagy. Sok dolog homályos. Elmesélné nekem mi a fene történt?
- Természetesen uram! - Hagri részletesen elmondta a kórházban történteket, az őrnagy kérdéseire készségesen válaszolt. Hosszas beszélgetés után az őrnagy felsóhajtott mialatt az iroda ablakából a kikötőt nézte.
- Sosem lesz itt már béke. Swartz, Rauff vagy az ördög tudja ki, útlevele minden bizonnyal hamis. Hadnagy, magát bízom meg, hogy kiderítse ki ez az ember. A segítségére lesz a hírszerzés, a legjobb nyomozók, a Zsidó Dokumentációs Központ és a német és a svájci hatóságok is jelezték, hogy minden segítséget megadnak. Tehát nem lesz egyedül. A megszokott minőségű munkát várom magától!
- Őrnagy úr, tisztelettel, én nem vagyok nyomozó.
- Maga kavarta ezt az ügyet, még ha nem is közvetlenül. Látta kint a tömeget?
- Igen, láttam.
- Akkor menjen a dolgára!
- Értettem! - Azzal elindult az ajtó felé.
- Remélem nem okoz csalódást! - Jelezte baljósan az őrnagy.
Hagri a kórház karanténja felé vette az irányt. Menet közben a kérdésein törte a fejét. Nem is pontosan a kérdéseken, hanem azon, hogyan fogja azt tálalni egy valószínű kémnek, szabotőrnek, és gyilkosnak. Bár semmi sem kötötte a haláltáborokban elpusztított egyetlen emberhez sem, mégis személyes ügyként kezelt minden túlélőt és a több millió gyilkosságot is. Kérdések garmadája kavargott kába fejében, legfőképpen: ki ez az ember? És ha nem az, akinek mondja magát? Mi van, ha Joachim téved? És ha valaki más, mint akinek mondja magát, akkor miért jött hamis útlevéllel Izraelbe? A fenébe, hogy kezdjek neki? Nem vagyok sem vallató, sem nyomozó! Észre sem vette az idő múlását, mire a kórház karantén részlegén találta magát. A karantén a kórház alagsorában, egy zárt folyosón volt. Sötét, és dohos, nyirkos levegőjű helyiség, zárt, apró ablakokkal, hogy a fény alig szűrődött be. A karanténnak kijelölt szoba inkább hasonlított egy börtön zárkájához mintsem egy kórházi szobához. A szobában egy keskeny ágy, egy kisméretű asztal és csupán egy szék álldogált. Az ajtón kis nyílás, amin keresztül a bentlakó gyógyszert és ételt kapott. A szobába csak szigorú előírások betartása mellett lehetett belépni. Jelen eset kivételt képzett. Hagri hadnagy belépett a szobába és letelepedett a székre, maga elé húzta az asztalkát, ráhelyezett egy füzetet. Az ajtó elé őrt állított.
-Végre valaki! Kikérem magamnak ezt a bánásmódot! - Rontott neki az ismeretlen személyazonosságú férfi.
- Üljön le kérem! - Intette Hagri. A férfi az ágyra ült, kezeit maga előtt összekulcsolta.
- Köszönöm! Talán kezdjük az elején. Miért jött Izraelbe?
- Turista vízumom van! Látni akartam a szentföldet mielőtt meghalok.
- Az útlevele hamis. Mi a neve?
- Az én útlevelem nem hamis, nézzenek utána csak valami félreértés lehet! Már mondtam, a nevem Moritz Swartz.
- Akkor játszunk, szeretném tudni az igazságot. Neve?
- Moritz Swartz, 1904-ben születtem Magyarországon, a szüleim még az első háború előtt költöztek Franciaországba. Ott nevelkedtem. Még egyszer megjegyezném, hogy kikérem magamnak ezt a bánásmódot, amit mindenképpen jelenteni fogok a feletteseinek!
- Kérem ne izgassa magát! Felismerték. Szerintem fölösleges hazudozni, játsszon nyílt lapokkal. Maga Walter Rauff?
- Ismerem, vagyis már hallottam róla, voltam a pokolban! De én nem ő vagyok!
- Hanem akkor kicsoda?
- Moritz Swartz vagyok, az istenit! Egy részeges csavargónak a szavára zártak ide engem? Követelem, hogy azonnal engedjenek szabado... - Ekkor az ágyra rogyott és levegő után kezdett kapkodni.
- Doktor! Menjen, szóljon az orvosnak! - Utasította az ajtóban álló őrt. Rövidesen egy orvos és egy ápoló érkezett.
- Ez Emfizéma, most pihennie kell.
- Rendben doktor. Egy óra szünet.

Egy óra múlva…

- Jobban van?
- Igen jobban. – Válaszolta elgyengülten
- Akkor folytassuk! Szóval kedves Moritz, még sok minden történik a mai napon. Teljes orvosi vizsgálaton fog átesni, megvizsgálják a vérét, a súlyát, a magasságát, átvizsgálják a testét, műtéti vagy baleseti, esetlegesen háborús hegek után. Fotót készítünk önről, amit több helyre is továbbítunk. Többek között a Zsidó Dokumentációs Központnak, a hírszerzésnek, a német és svájci hatóságoknak. Tehát egy ideig biztosan egymás társaságát fogjuk élvezni, kérem ne rontsa el mindenféle átlátszó hazugságokkal, mert akkor rövidre nyúlik a beszélgetésünk. Abban az esetben viszont a Nemzetközi és az Izraeli törvények értelmében, halál vár magára. Megértette?
- Igen megértettem.
- Tehát kezdjük elölről. Neve?
- Moritz Müller. A Treblinka 2-es és 3-as tábor ellátó tisztje voltam. A feladataim közé tartozott a katonák, a személyzet, és a rabok ellátása. Ruhák, élelmiszer, fegyverek, lőszerek beszerzése és pótlása. Nem vagyok gyilkos! Nem tettem semmit senki ellen!
- Akkor már Müllernek hívják? Miért titkolózott? Nézze, nem érti a helyzet nemzetközi súlyosságát? Itt nem csak arról van szó, hogy kiderüljön maga kicsoda, hanem az igazságszolgáltatásba vetett hitről is! Még egyszer és utoljára kérdezem ki maga?
- Már magam sem tudom ki vagyok. A nevem Moritz Müller és Lotaringiában születtem. Nem hazudok hadnagy. Szégyellem, hogy valaha azt az egyenruhát hordtam. De kérem, higgye el nem vagyok gyilkos. Nem minden német gyilkos, aki a seregben szolgált.
- Miért jött ide, miért jött Izraelbe?
- Fogalmam sincs, talán kíváncsi voltam mit hoztak maguk itt össze, azok után, ami történt.
- Figyeljen, ne próbálkozzon átlátszó hazugságokkal! Úgy nem tudok esetlegesen a védelmére kelni.
- Akkor majd kevésbé átlátszó hazugságokra törekszem.
- Mi volt a feladata a Treblinkai táborban?
- Csalódni fog. Pontosan az, amit már elmondtam.
- Tehát semmi köze nem volt a rabok kínzásához, a kivégzésekhez?
- Semmi. Volt szerencsém olyan kiváló pozícióban tetszelegni, mint ellátó tiszt. Ugye mondtam, hogy csalódni fog. Valójában jobban szerettem volna elkerülni a katonai szolgálatot, és szerencsémre ellátós lettem. És kiválóan csináltam. Mindig minden a helyén, soha semmiből nem szenvedett senki sem hiányt. Számtalan dicséretben részesültem. Hát tessék, ez volt az a hatalmas titok, amit megakartam tartani. Bűneim nyilvánvalók. Várom a büntetésemet.
- Remélem nem kell sokáig várnia. Mára ennyi. – Hagri távozásakor, ápolók, orvosok és biztonsági személyzet lepte el a kicsiny szobát, hogy elvégezzék a már említett teljes vizsgálatot.

Haifa 1972. július 14.

Lassan minden visszatér a régi kerékvágásba a kikötőben. Már csak néhány kitartó ember tüntet a kórház előtt, ahol a fogvatartott van. Hagri hadnagy, egykedvűen üldögél szolgálati helyén, amikor futár érkezik. Izgatottan nyitja ki a borítékot. A svájci hatóságok, megerősítették, hogy Moritz Swartz svájci állampolgár 11 évvel ezelőtt elhunyt. Fotót is küldtek róla a nyilvántartásukból, amelyen láthatóan nem a fogvatartott férfi arca tekint vissza. Akkor hát, a Moritz Müller név a valós, vagy ez is egy újabb álnév? Morfondírozott magában. Rejtély. Még mindig nem tudta ki a férfi, és mi célból tartózkodik Izraelben. Úgy döntött meglátogatja a rejtélyes alakot, ám előtte telefonált a Zsidó Dokumentációs Központnak.
- Jó napot az irattárat legyen szíves! Üdvözlöm Gabriel Hagri hadnagy vagyok! Biztosan hallott róla, hogy feltételezések szerint egy bizonyos Walter Rauff a vendégszeretetünket élvezi. Van esetleg fényképük is róla? Lenne itt még egy név, egy bizonyos Moritz Müller. Igen betűzöm M o r i t z M ü l l e r. Állítólagosan a treblinkai táborban volt ellátós. Utána nézne kérem? Mikorra várható esetleg? Nagyszerű, átküldené kérem? Köszönöm! Viszonthallásra! – Köszönt el, majd útját a karantén felé vette.
- Végre valaki! Már régóta a kutya sem nézett felém! Mit képzelnek, mi a tervük, meddig tartanak még fogva, egy becsületes állampolgárt?
- Kérem, hagyjuk a felesleges köröket. Ön nem Moritz Swartz. Valójában ön Müller.
- Nahát! Ezt egy héttel ezelőtt már közöltem önnel hadnagy, úgy látszik nem figyelt.
- Már felvettük a kapcsolatot a német szövetségi kormánnyal. Bármikor megérkezhet az anyaga. Mondja miért játszik velem?
- Játszom? Ugyan hadnagy, nem játszom önnel.
- Kezdettől fogva játszik, csak nem tudom miért, de kifogom deríteni, ha belegebedek is! – Kiáltotta Hagri
- Ne idegeskedjen hadnagy, mindent elmondtam ez a teljes igazság.
- Meséljen nekem Walter Rauffról! Milyen volt alatta szolgálni? Milyen volt egy tömeggyilkos keze alá dolgozni, hogy végezhesse a rémtetteit?
- Én nem, kérem én nem tettem semmit.
- De igen maga is gyilkos, felelős ártatlanok legyilkolászásában!
- Nem tettem semmit kérem, hagyjon! – Borult ágyára zokogva az idegen. – Nem tettem semmit!
- Dehogynem, ártatlanok vére tapad a kezéhez maga nyomorult hitvány féreg!
- Nem, nem tapad! Inkább tapad a magáéhoz! Maga is volt katona, talán harcolt is. Hadnagy maga harcolt 67-ben?
- Mi köze hozzá?
- Harcolt katona?
- Igen, ehhez a tárgynak semmi köze!
- Á, semmi köze? Ugye ön ölt embert?
- Azok más idők voltak!
- Érdekes, ön szerint a palesztin nép kiirtása más idő?
- Nem irtottuk ki a palesztin népet! A jogos tulajdonunkat védelmeztük, amit Isten adott nekünk személyesen!
- Ó, el is felejtettem! A választott nép! Isten választott népe! Jogot formálnak minden kavicsra a környéken! Pökhendi gyilkos! Ha valamilyen magasztos, fennkölt célt adunk az öldöklésnek akkor az már legitim? Akkor megtehető? Hadnagy ön egy nagy felszabadító! Ön szerint van különbség, háború és háború között? Ön ölt civileket?
- Mit képzel? A hazámat támadták meg! Katonák!
- Azt hallottam a palesztin közösség is a támadó országok mellé állt, mint egyfajta belső ellenség. Mondja velük nem gyűlt meg a kiválasztottak baja? Velük nem kellett harcolni?
- Csak magunkat védtük.
- Ugyan hadnagy, az állig felfegyverzett izraeli katonák néhány palesztin paraszt ellen. Nem érzi kissé kiegyenlítettelennek ezt?
- Ne próbáljon párhuzamot emelni a hadszíntéren történtek és a szisztematikus népirtás között, amit önök végeztek! Egy kisebb ország népességét irtották ki! Több millió ember hullt el a fronton. Ezt tette a maga népe a világgal, felperzselte és elégette!
Táborokba zárta emberek millióit, akik nem tetszettek maguknak, különféle demagógiai elvek szerint. A német nép okos, fejlett, civilizált és intelligens, mégis egy őrültet követett vakon! Mondja, milyen volt a szag a táborban? Azt mondják elviselhetetlen, azt mondják, mindent elborított a halál szaga, a holtak pora, ami a kemencék kéményeiből szállt alá!
- Nem tettem semmit!
- Semmit sem tett? Segített, logisztikusként tudnia kellett mindenről! Magát kellene gyötörnie a lelkiismeretének! Mondja ön nyugodtan alszik?
- Igen!
- Igen? Nincsenek, mondja csak, nincsenek rémálmai?
- Nincsenek! Menjen hagyjon magamra! – Harsogta az ismeretlen, miközben sírt és kezét a tenyerébe temette – Nekem semmi okom nincs a szánakozásra! - Szólalt meg ismét, kis idő múlva felnézett és Hagri arcába nevetve a következőket mondta: Dummer Jude, denkst du, das hat mir das gewissen gemacht?
- Parancsol? – Kérdezett vissza a hadnagy csodálkozva.
- Te bolond zsidó, azt hiszed nekem ez lelkiismeret furdalást okozott? Azt hiszed ez engem érdekelt? Jaj, összezavarodott a kis zsidócska, jaj szegényke! – Majd, szinte magából kikelve folytatta, miközben szemei tágra nyíltak és diadaltól fénylettek, felált és magát kihúzva, náci karlendítéssel hörögte a következőket:
- A nevem Walter Rauff, igen hadnagy én vagyok Walter Rauff! És büszke vagyok magamra! A harmadik birodalom hűséges katonája voltam, soha, de soha nem engedtem meg, hogy egy jött ment kaftános, kampósorrú kis bibsi, veszélybe sodorja szeretett hazámat! Végig néztem hogyan kebelezi be Európát a szenny, amit ti, mocskos, taposni valók terjesztettetek, megmételyezve életünket! Függtünk tőletek! A sarki fűszeres, a kocsmáros, a tanár, az újságok, mind-mind a ti kezetekben voltak, miközben mi, miközben a népünk éhezett, és fázott, ti dagadtra tömtétek magatokat kihasználva szegénységünket, pöffeszkedtetek a mi zsírunkon! Na ki a népírtó zsidó? Felelj! Készen állok bíróság előtt is felelni, kész vagyok életemet adni szeretett Németországért!
Sieg heil!
Míg beszélt, Hagri a döbbenettől legyökerezett lábakkal állt. Hosszú kínos csend telepedett kettejükre. Hagri dühödten, de mégis a siker jóleső érzésével hagyta el a szobát. A rejtély megoldódni látszott.

Aznap korábban: Zsidó dokumentációs központ.

- Igen, kérem itt Benjamin Horner beszélek. Üdvözlöm Hagri hadnagy!
Természetesen hallottam az esetről. Igen, már kikerestem Walter Rauff aktáját. Természetesen, az aktájához csatoltam. Igen, pillanat leírom. M o r i t z M ü l l e r. Igen hadnagy, ha van róla információnk akkor természetesen a rendelkezésére bocsájtjuk. Mikorra? Azt hiszem holnapra meglesz. Kérem, kérem viszonthallásra!
Benjamin Horner hajlott korú idős férfi volt, lassú léptekkel elindult a végeláthatatlannak tűnő sötét folyosón. Müller, Müller. Mondogatta magában. Valahol már láttam ezt a nevet, de hol? Beni, Beni hol láttad hol láttad? Dudorászta magában. Áh én mesüge! Hát itt is van! A kezében tartott egy aktát, amely egészen vékony szinte csak a borító. Odalépdelt az asztalhoz és kinyitotta. Mondtam, hogy láttam már valahol. Az egész aktában egy fénykép volt. A fényképen 3 férfit lehetett látni a képaláírás szerint balról-jobbra: Walter Rauff, Josef Mengele, és Richard M. Müller. Müller a háttérben, egy rakomány ellenőrzését végezte. Benjamin jobban megnézte a képet nagyítót ragadva, de az ámulattól hamarosan elejtette azt. Ez nem lehetséges! Ez nem lehetséges! Dünnyögte majd kiabálta magányában. Telefonálnom kell!
- Jó napot Benjamin Horner vagyok a zsidó dokument..áh mindegy! Hagri hadnaggyal szeretnék beszélni! És mikor ér vissza? Az már késő, mondja neki, hogy megtaláltam, amit keresett, és holnap korán érkezem! Köszönöm! Viszonthallásra!

Haifa 1972. július 14 késő délután

Hagri fáradtan indul vissza a vámiroda felé. Gondolatai egyre csak a férfi körül forogtak. Nehéz léptekkel és még nehezebb szívvel érkezett meg szolgálati helyére, ahol egy akta várta.
Német Szövetségi Kormány Nyilvántartó Hivatala, állt a borítékon. Nagyon hivatalos és németesen precíz gondolta magában. Az aktában a következő állt:

Richard Moritz Müller. Született 1904. május 21-én Bécsben, apja Richard Müller gyári munkás, anyja Rita Angster ápolónő.
Testvérei nincsenek. Apja elesett az első világháborúban. Anyja nagy szegénységben nevelte. Iskoláit mégis kitűnő eredménnyel végezte. Ösztöndíjjal végzett a Bécsi Egyetemen, ahol matematikusként szerzett diplomát. 1929-ben tanítani kezdett. 1931-től rendőrségi szolgálatban állt. 1936-ban belépett az Ausztriában betiltott Nemzetiszocialista Német Munkáspártba. 1938-ban elhagyja Ausztriát és belép a Birodalmi hadseregbe. Veleszületett tüdőbetegsége és magas iskolai végzetsége miatt azonban csak háttérmunkát kap. Hadszíntéren, fronton soha nem szolgált. 1942-ben került a treblinkai munkatáborba, mint logisztikai vezető.
A háború utáni években...
- Jó estét hadnagy úr! – Szólt az egyik hajó ellenőr.
- Jó estét!
- Menjen haza késő van, kereste egy bizonyos Horner, azt mondta, hogy megvan, amiről beszéltek és korán itt lesz.
- Horner telefonált? Miért nem értesítettek?
- Kihalagatáson volt.
- A fenébe! - Morgott magában, de folytatta az akta olvasását.
Vagyis folytatta volna, de hirtelen elnyomta az álom. Reggel az aktára dőlve ébredt, fáradtan nyújtózkodott, mikor egy idős, kopasz, hajlott hátú férfit vezettek be hozzá.
- Jó reggelt hadnagy! Horner, Benjamin Horner! – Nyújtotta a kezét a fáradtan pislogó hadnagy felé.
- Jó reggelt, Hagri, Gabriel Hagri hadnagy. Tehát megtalálta mindkét aktát?
- Igen! – Mondta az idős férfi – De nem, valójában csak egy akta volt. Nézze!
Részletesen megmutatta a talált aktákat. Walter Rauff aktája vaskos, tele mindenféle vádakkal. Míg Richard M. Müller aktája csak egy képből állt. Mégis volt bennük egy közös pont.
- Nézze ezt meg! – Az idős Horner az asztalra rakta a Rauff és Müller aktájában szereplő képet. – Nézze hadnagy mi furcsát lát rajta?
Hagri megvizsgálta a képeket, amelyek teljesen egyformák voltak, amin három férfi állt. Kikerekedett szemmel suttogta: - Ez nem lehet! –
Elővette a németektől kapott aktát és a félbehagyott részt olvasni kezdte:

A háború utáni években, több katonai, etikai és büntetőügyi vizsgálaton is átesett. Nem találtak ellene semmit. Felvette anyja lánykori nevét és Moritz Angster néven egy bécsi középiskolában kezdett tanítani. Egészen hat héttel ezelőtti eltünéséig. Eladta régi lakását, kilépett munkahelyéről és ismeretlen helyre távozott.

Végül Hagri az elküldött képen újra látta az őrizetben lévő férfit.
- Mennem kell! – Kiáltotta és már el is futott. A karantén szoba felé vette az irányt sebes léptekkel. Hamarosan már ott is találta magát.

- Miért tette? – Kérdezte mindenféle üdvözlés nélkül.
- Mit miért, már elmondtam magának, mert szerettem Németországot!
- Hagyjuk a rizsát. Mondtam, hogy ne próbálkozzon átlátszó hazugságokkal, kedves Angster úr!
A férfi meghökkenve hallgatta a hadnagyot.
- Igen, ön Richard M. Müller alias Moritz Angster.
- Én Walter Rauff vagyok! Kikérem magamnak, tisztességes tárgyalást akarok!
- Nem, maga nem Walter Rauff. – Majd megmutatta a három fényképet.
- Ezeken a képeken mindhármon szerepel. Meghökkentő a hasonlóság ön és Rauff között, mintha ikrek, de legalábbis testvérek lennének. Felvette a személyazonosságát. Vagyis csak próbálta, de nem tudott túl járni az eszemen. Maga bűnhődni akar olyan tettekért, amiket nem követett el. Csupán a rossz tüdeje buktatta le. Az ön orvosi aktájában szerepel egy emfizéma nevű, köznapi nyelven tüdőtágulatnak nevezett betegség, ezért alkalmatlan volt harci feladatokra. Rauffnak ilyen betegsége nem volt. Ön szabad ember, elmehet!
- Nem én gyilkos vagyok, bűnös! Tárgyalást akarok! Szörnyeteg vagyok! – Majd az ágyára kuporodott miközben hisztérikus sírásban tört ki –
- Hallottam ahogy a gyerekeket kínozták, csecsemőket, nagyobbacskákat, a vér szaga és a sikoltozásuk fülrepesztő hangja örökre belém égett! Elviselhetetlen volt a bűz, volt, amikor hullákon keresztül tudtam csak a barakkokhoz eljutni, és a tisztek csak nevettek, és folyamatosan viccelődtek, miközben apró kis tetemek feküdtek szerteszét! Mit követtek el, hova születtek? Nem érdemlem meg az életet, nem bírtam tovább, éjjel hallottam a hangjukat, engem hívtak segítsek, menekítsem ki őket a pokolból! És tudja én mit tettem? Semmit! Csak álltam és kiszolgáltam a kéréseket, megtettem mindent, orvosi anyagokat, fegyvereket rendeltem. Etettem ezeket a gyilkosokat, tápláltam! Bűnös vagyok! Meg akarok halni! Nem bírom már tovább! – Hagri hadnagy könnyeivel küszködve, mélyen együtt érzett Angsterrel.
- Tudja – Szólalt meg hosszúidő múlva Hagri– Nem vállalhatja magára az egész társadalom bűnét egy ember. Az egész társadalom pedig nem vállalhatja és nem is bűnös egy ember bűneiért.
Ön jó ember Moritz. Éljen, menjen haza és éljen!

Haifa 1972. július 15.

Hagri és Moritz a kikötői mólón sétáltak. Egy kisebb tömeg vette őket körül, akik már inkább csodálattal, semmint gyűlölettel néztek az idegen férfira.
- Lenyűgöző látvány, nem? Mit gondol Moritz?
- Egyenesen szemkápráztató, és ez az illat! Tudja kedves hadnagy, így belegondolva nem tudom mi ütött belém.
- A bűntudat kedves Moritz, amit megértek. Miért nem meséli el a történetét, miért nem mondja el mindenkinek, hogy milyen volt Walter Rauff beosztottja lenni? Fedje fel a világnak az ott átélt szörnyűségeket. A közelgő olimpia lehetőség lenne rá. Az egész világ szeme Németországon lesz majd két hónapig.
- Igaza lehet. Apropó olimpia. Van kedvenc sportága?
- Természetesen van, a futball. – Folytatta mosolyogva Hagri – Mennyi ideig szándékozik itt maradni Moritz úr?
- Nem tudom, a történtek fényében, fogalmam sincs, nincs hova mennem és tulajdonképpen szégyenlem magam.
- Ne szégyellje, amit tenni akart az heroikus tett lett volna. Egész Németország büszke lett volna magára, de egyébként büszke is lehet. Itt addig marad ameddig csak akar. Megsúgták, hogy le is telepedhet, ha szeretne.
- Ennek nagyon örülök! Szerintem, pedig csak megbuggyantam.
- Ebben lehet valami – Nevette el magát Hagri, és Moritz is. Jó kedéllyel folytatták útjukat, ám ekkor váratlan fordulat történt.
- Te nyomorult gyilkos! – Kiáltotta Joachim Gelb, aki a tömegben várakozott. Hirtelen melléjük ugrott, miközben többször hátba szúrta Moritzot. – Most itt a büntetésed! – Katonák vetették rá magukat lefogták, közben Hagri, a földre eső Moritz fejét tartotta karjaiban.
- Most meglett a büntetésem! – Nyöszörögte, miközben orrából és szájából vér bugyogott fel. Még egy utolsót erőlködött, mint aki mondani szeretne valamit, hang azonban már nem jött ki a torkán. Teste elernyedt. Hagri óvatosan a földre tette Moritz fejét, amit kezében tartott.
- Miért? Miért? Joachim, miért? – Lépett Gelbhez, aki maga is a történtek hatása alatt volt, Hagri a két vállát rázva próbálta magához téríteni. Gelb váratlanul kirántotta Hagri fegyverét.
- Menjenek innen - Forgott körbe – Menjenek mert nem akarom, hogy valaki másnak is bántódása essen! - Miközben a földön fekvő, vérben ázó Moritzot nézte –
- Tegye le Joachim, ne csináljon még nagyobb őrültséget! – Kiáltotta egy ott álló katona, de már késő volt. Gelb fejéhez emelte a pisztolyt és tüzelt. Hagri hadnagyot beterítette a vér. Mozdulni sem tudott, egész testében remegve állt. Gelb eldőlt. Pontosan Moritz mellé. Mintha a szemük egymást fürkészné még halálukban is.
Hagri, hosszú óráknak tűnő ideig guggolt a testek mellett, figyelte ahogyan a két vértócsa eggyé olvadt... Végül elindult vértől ázott ruhájában a dokkok felé.

Utószó

Walter Rauff hosszú ideig Chilében bujkált ott is érte a halál 1982-ben. Több mint 100 ezer személy haláláért tehető felelőssé a második világháborúban, a tunéziai holokauszt egyik fő felelőse.

1972 szeptember 5-én hajnalban palesztin fegyveresek, kihasználva a gyenge biztonsági rendelkezéseket, betörtek a müncheni olimpia, izraeli sportolók által lakott kerületébe. Két sportoló azonnal életét vesztette.
Az egyik fél megszálló a másik szabadságharcos volt. Az egyik áldozat a másik pedig terrorista. Honnan tudjuk pontosan, hogy ki-ki melyik volt? Egyszerűen csak nézőpont kérdése. Lehet-e bármilyen oka annak, vagy lehet-e bármilyen ürügye, akár demagógiai, akár vallási vagy faji oka, hogy az egyik ember kioltsa a másik életét? Önzők vagyunk, a birtoklási, uralkodási vágyunk alig-alig legyűrhető.
A választ legtöbbször magunkban keressük. Pedig van egy nagyszerű, utánozhatatlan, sőt felülmúlhatatlan útmutató. Az, amelyet maga a teremtő, az élet és értelem létrehozója adott a kezünkbe. Nincs jó és rossz ember. Mert aki jó az egyiknek, nem biztos, hogy jó a másiknak is. Egyet kell abban értenünk, hogy elkeserítő a világ jelenlegi állapota.

David Mark Berger
Ze'ev Friedman
Joseph Gottfreund
Eliezer Halfin
Joseph Romano
André Spitzer
Amitsur Schapira
Kahat Schor
Mark Slavin
Jaakov Springer
Moshe Weinberg

Ők tizenegyen voltak az izraeli áldozatok. De a tűzharc során életét vesztette az összes túszejtő is. Mindannyian áldozatai a világ és a társadalom hibás működésének. Hosszú ideig lehetne sorolni az egyes „oldalak” rémtetteit, az áldozatok neveit. Tegyük fel magunknak a kérdést: Javíthatunk a kialakult helyzeten? Máskép kérdezem, akarunk, tudunk jobbak lenni? Egyre tárgyközpontúbbá válik a világ, ami körülvesz minket. Vigyázunk az okostévénkre, a telefonunkra, tabletünkre az autónkra. Csupa külsőség. De arra nem vigyázunk, hogy mit mondunk egymásnak, hogy bánunk egymással. Meglepődünk, sőt egyenesen gyanakszunk, ha valaki kedvesen, széles mosollyal közeledik felénk.
Kedves olvasó! Nézz magadba, és tedd fel a kérdést: hol találhatunk választ a kérdéseinkre?

Hozzászólások

(#1) buherton


buherton
őstag

A müncheni merénylet szomorú esemény, de nem volt meglepő. Izrael vérben született meg és ennek volt ez is egy következménye. Elég nehéz elfogadni, hogy ha valaki elveszi a hazádat. Bár ezt pont erre a területre nehezen értelmezhető, hogy akkor ki is vette el a másikét. Annyi bizonyos, hogy ebben esetben a palesztinok voltak otthon és a zsidók jöttek be és erőszakoskodtak.

Az viszont sokat elmond, hogy ebben a szövegezésben csak a zsidó áldozatok neveit sorolod fel.

tely, baly, fojó, mennyél, mingyárt, telyföl, tolyás, malyd, kapú, egyenlőre, ejsd, jáccani, ahoz, fúj, hüje, muszály, alat, álok, lasan, fojtatás, ál, fontós, költsön, eggyüt, lyob (jobb?), mek, mongyak, milyért - !!! Tanúlyunk már meghejjessen irni... !!!

(#2) derapo válasza buherton (#1) üzenetére


derapo
tag

Köszönöm szépen a véleményed!

Kerestem az arab támadók neveit is, de sajnos csak két állítólagos kitervelő nevét találtam. Vagyis az eredeti neveikre nem bukkantam seholsem. De nem ez a lényeg, itt maga a helyzet ami minden ilyen konfliktus okozója. A nyomorult világ. :R

Nyugodtan írd le ide ha megtalálod. Megköszönöm.

https://www.youtube.com/watch?v=etVHIG8i_Ls

(#3) Somatom válasza buherton (#1) üzenetére


Somatom
addikt

Nevezzük nevén! Izrael bűnben, terrorban született. A háború utáni alija mozgalom sértette a szövetségesek (pontosabban a magukra hagyott britek) által megszabott kvótarendszert. Tehát bűncselekmény volt. Mi lenne, ha minden nép hazát foglalna magának azon a címen, hogy 2000 évvel korábban ott élt? Az indiánok visszakapnák az USA területét, vagy Szvatopluk utódai Magyarországot?

Samsung Note 9 (8/512) Android 9, Tab S7+ 5G

(#4) derapo válasza Somatom (#3) üzenetére


derapo
tag

Részben igazad van. A diaszpórában élő zsidók hazatérési vágyát nem kriminalizálnám. Izrael megalakulását több ortodox zsidó nem fogadja el, hiszen általuk hitt Izrael megalakulása a messiáshoz köthető. Ebbe ne menjünk bele. Abban viszont teljesen egyetérünk, hogy egészen fura világ lenne ha mindenki visszakövetelné azt a területet amit magáénak tart, vélt vagy valós történelmi, hitbéli meggyőződés alapján.

https://www.youtube.com/watch?v=etVHIG8i_Ls

(#5) Somatom válasza derapo (#4) üzenetére


Somatom
addikt

"hazatérési vágyát"
Ezeknek a zsidóknak nem Palesztínában volt a hazájuk, hanem Európa országaiban. Elismerem a bűnt, amit ellenük elkövettek, de ez nem jogosítja fel őket arra, hogy önhatalmúlag jelöljenek ki hazát maguknak. Pláne nem egy olyan nép hazájában, amelyiknek semmi köze a holokauszthoz.

[ Szerkesztve ]

Samsung Note 9 (8/512) Android 9, Tab S7+ 5G

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.