Mivel dolgozó ember létemre jövő héten újra vizsgáznom kell valamiből, így a régen berögzült feltételes reflexeknek hála be is szereztem egy klasszikus játékot, hogy ne legyen már olyan egyszerű a vizsgára készülés.

A kiszemelt játék pedig az Assassin's Creed első része, amiről eddig csak annyit tudtam, hogy fel lehet benne mászni magasra, és van benne merénylő (aki herén lő). Indításnak nem rossz, nosza next-next-next-finish. Az első fél óra után már nagyon tetszett, felvettem a fonalat, és kezdtem érezni a játék hangulatát, itt jött a gond.

Maga a játék annyira élethű, annyira él a környezet, sikerült a városokat olyan hangulatosra megcsinálniuk a kisebb-nagyobb részletekkel, hogy talán a túlságosan, a kelleténél jobban beleéltem magam. Bár az assassinok egyik alapszabálya az, hogy ha nem szükséges, nem ölnek, a játékban bőven akad alkalom, amikor ölni kötelező (pl. a háztetőn járőröző katonákat, akiket tekinthetünk rendőrnek).

Megyek, mászok, cserkészem be a célszemélyt, aki semmi mást nem csinál, csak sasol a háztetőről, mögé megyek és hátbaszúrom. Azért, mert a haver (egy másik orgyilkos) a templom sarkában megkért, mert hogy őt üldözik. Sasoló exkatonánk nem csinált semmit, csak állt és ügyelt a rendre, nem molesztált civileket, és nem nyilazott (hátra sem, azt csak mi magyarok tudunk). Otthon várja a családja, nem megy már haza, a felesége koldulni kényszerül. Ha legközelebb visszajövök, ő nem hagy majd elmenni a sikátorban, hanem csak mondja, hogy beteg a gyerek, adjak pénzt, mert nincstelen. Talán én tettem azzá.

Most én vajon felnőttem / kiégtem / elpuhultam / vagy csak jön a karácsony?

A kívánt rész aláhúzandó.