Az úgy volt, hogy felmondok.. nem sikerült...

Tudom,tudom... hogy hogy nem sikerült? Ezt egy sütire szokták mondani, esetleg a Forma 1-es nagydíjon az elnyeretlen kupára, de nem egy felmondásra...

Én egész hétvégén gyomorgörcsben csücsülve gondolkodtam, hogy a dühöm (nem megyek bele jogos, nem jogos, attól még a düh ott volt) ne vegye majd át az irányitást az agyam felett, és ne kérjem meg a felettesemet, hogy vérfertőzést kövessen el a szűlőanyjával... Mert ez csak düh... Meg is fogalmaztam magamban: figyelj, neked nem rám van szükséged, én ezt belátom, érzem, hagyjuk inkább az egészet, és ne feszegessük egymás tűréshatárát...

Esküszöm, két éve így kellett volna szakítanom...

Szóval leültünk... Valami hasonló lehet a szamurájokban csata előtt: ha meg kell halni, haljunk meg... Olyan hihetetlen nyugodtság tört rám, mintha bevettem volna három szem nyugtatót. Felettesem elmondta hibáimat. Én közöltem, hogy nem tudok rajta változtatni. Minek hazudjak? Tényleg az volt a fő problémám, hogy ennél jobban nem tudom.. Ezért éreztem igazságtalannak a szidalmakat. Előadtam az "akkor bucsuzzunk el" mondatomat, és vártam a reakciót. Semmi... Elrontottam? Megismételtem. Szó szerint.. Erre válaszul kaptam, hogy igyekezzek jobban, mert ő azért elégedett velem, csakhát ejnye-bejnye, azért figyeljek, szóljak ha baj van, ő megérti...

Mikor kiléptem az ajtón iszonyú hiányérzetem volt... elfelejtettem felmondani!!!

Leforrázva ültem, és próbáltam jobbik oldaláról nézni a dolgot: van időm albérletet találni, nem kergetnek..Sikerült is, meg nem is... Csalódott voltam, hogy még nem indulhatok neki, és örültem, hogy nem a bizonytalanság vár...Már csak attól félek, hogy a jó élet ígérete eltántorít elhatározásomtól...