Szép napot, gamerek!

A Metal Gear Solid V: The Phantom Pain nagyszerűbbnél nagyszerűbb videóin, előzetesein, mostanra pedig értékelésein, és nem utolsósorban Praesagus barátom elkötelezett rajongásán felbuzdulva úgy döntöttem, hogy még a legendás sorozat záródarabjának megjelenése előtt bepótolom az eddig számomra kimaradt részeket. Annak idején a Peace Walker-t volt alkalmam játszani a hőn szeretett PSP konzolomon - ami azóta sajnos már nincs meg - és mondanom sem kell, a játék valami fantasztikus volt, máig az egyik kedvenc alkotásom. Na persze a sztori fontos, főképp egy ilyen nagymúltú sorozat esetében, melynek szövevényes története ilyen sok részen ível át, így hát úgy döntöttem, hogy az említett kézikonzolos darabot is ismételten végigpörgetem. Na de hol is járok most, és miről is szeretnék veletek beszélni?

Előzmények

Az első részen durván két nap alatt átszaladtam. Számtalanszor rácsodálkoztam a játék számos aspektusára, hiszen nem nagyon tudtam elhinni, hogy a benne látott dolgokat anno PlayStation One-on meg tudták oldani. Mit is mondhatnék - nagyon tetszett, az apróbb hibái ellenére is egy borzasztóan kellemes és egyedi élményben volt részem. Nem csoda hát, hogy nagy izgalommal vetettem bele magam a második részbe, azonban a kezdeti lelkesedésem hamar alábbhagyott, és a záró stáblista felbukkanásakor vegyes érzésekkel tele kapcsoltam ki az Xbox 360-amat. Erről szeretnék most mesélni.

Valami baj van

Annak idején Martin írta a már megszűnt 576 konzolban (régi szép idők), hogy nem tudja megmondani, mi, de valami baj van az MGS2-vel. Valahol belül, legmélyen, de maga se érti, maga se tudja, mi az, csak egyszerűen érzi. Hosszas gondolkodás, elmélkedés után valahogy pontosan erre a következtetésre jutottam én is. De nagyon zavart, hogy nem tudok rájönni, illetve az is, hogy nem értem, miért szeretem, és miért utálom (talán ez a szó csöppnyi túlzás) egyszerre. Aztán végül addig tanakodtam magamban,míg végül - többé-kevésbé - összeállt a kép.

A Metal Gear Solid egyik sajátossága - már amennyire nekem volt alkalmam a szériát megismerni - az, hogy a részek egyike se nevezhető teljesen konzisztensnek, magyarul nincsenek összhangban önmagukkal. Ez egyszerű példával megnyilvánul mondjuk abban, hogy míg egyik percben kapunk egy teljesen hiteles, mély, és nem utolsósorban elgondolkodtató beszélgetést/életfilozófiát, rá tíz percre valami teljesen oda nem illő dolog történik. Valami nagyon japános, nagyon weird, nagyon túlzó jellegű. Valami természetfeletti, valami furcsa, valami megmagyarázhatatlan. Mindezt pedig jobbára komolytalan, vagy inkább komolyan vehetetlen, hiteltelen módon tolják a képünkbe. Vagy hogy egy másik példával éljek: a sztori egyik pillanatról a másikra átcsap díjakra esélyes művészfilmből bazári fordulatoktól hemzsegő "cheesy" b-movieba, amik a 80-as években tonnaszámra készültek. Azonban vitathatatlan, hogy ez a fajta visszás kettősség adja a széria különlegességét és pikantériáját, s ennek a furcsaságnak a megemésztésében, befogadásában sokat segít a sztori önreflektív mivolta. Az, hogy tudja magáról, mikor nem kell - vagy kellene - komolyan venni. De hol akkor a probléma a 2-vel?

Hát ott, hogy Kojima valami nagyon nagyot akart mondani, de közben a történetírói képességei még nem voltak eléggé kifejlettek ahhoz, hogy azt, amit elképzelt, a megfelelő módon digitális vászonra vihesse. A ma már mindent behálózó internetről, a globális társdalomról alkotott markáns véleménye és kritikája, na meg az ezekkel kapcsolatos jövőképe valóban fantasztikus, azonban pont az ilyen nagy volumenű gondolatok nem tudtak eléggé kiteljesedni, illetve megfelelő hangsúlyt kapni véleményem szerint a sztoriban fellelhető rengeteg - mondjuk ki - nevetséges elem és esemény miatt. Sajnos ebben a részben már korántsem volt annyira meg az összhang (ez egy fontos szó, erre majd még visszatérek) a tipikus "weirdó" japánságok, valamint a komoly érdemi mondanivaló és tartalom között. Ez végsősoron azt eredményezi, hogy hiába van egy egyébként igazán elgondolkodtató üzenet megfogalmazva a sztori során, ha éppen azt nem tudom a történet defeketusai miatt annyira komolyan venni, mint azt kellene, és mint azt megérdemelné. Ez volna az egyik probléma, de vannak mások is. Sajnos.

Full Metal Jacket - Breddock mashup

Hideo Kojima köztudottan (legalábbis MGS-fanok körében) mindig is filmrendező akart lenni, ám ez - ki tudja, miért - valahogy soha nem jött össze neki. Nem meglepő tehát,hogy filmes ambícióit és kreativitását a játékok világában szerette volna kiélni, és ez tulajdonképpen sikerült is neki. Ez pedig magával hozott egy jó és egy rossz dolgot is. Kétségtelen, hogy ő a videojátékkészítés egyik ikonikus alakja, aki az elsők között szánt valóban komoly szerepet a történetnek a játékok világában. Az pedig vitathatatlan tény, hogy a faszinak nem kis érzéke van hozzá. Legyen szó a forgatókönyvről, a párbeszédek, videók alatt felcsendülő zenékről, vagy akár az operatőri munkáról. Ez pedig mind szép, és dicséretes, de van ennek egy árnyoldala is.

Én értékelem, ha egy játéknak kiemelkedő története van. Nem szokásom a videókat átpörgetni, vagy leskippelni, hiszen - jobbára - ezek is érdemben hozzátesznek a játék egészéhez na meg a nagybetűs élményhez. Példának okáért a sokak által kritizált, számos átvezető videóval tarkított Max Payne 3 minden egyes pillanatát élveztem. Méghozzá azért, mert a sztori tele volt érdekes karakterekkel, párbeszédekkel, eseményekkel. Nem voltak üresjáratok, semmi ami unalomra adhatna okot, és ami a legfontosabb: az in-game videók tökéletes összangban voltak a gameplay-jel, illetve annak hosszával. Nem éreztem azt, hogy ez az egész átcsapna egy filmbe a sok cutscene miatt. Azt hiszem, már tudjátok, mire akarok kilyukadni.

Az MGS2 története telis-tele van fillerekkel, érdektelen párbeszédekkel és videókkal, melyek sem a sztori, sem a karakterek elmélyítését nem képezik, és érdemben/hangulatban sem tesznek hozzá semmit a játék egészéhez. Úgy általánosságban véve a japán dolgokra (anime, manga, filmek, játékok) jellemző a gyakorlatilag minden téren jelenlévő túlzás - irreálisan mozgó, irreális erővel, megmagyarázhatatlan képeségekkel rendelkező karakterek, túljátszott/túldramatizált párbeszédek vagy belső monológok, jelentőségtelen dolgok túlmisztifikálása, túlzott expozíció, felesleges túlmagyarázás, önismétlésbe torkolló beszélgetések. Az igaz, hogy tőlem éppen emiatt messze távol állnak például a sokak által istenített anime-ek, de tény, hogy az MGS első részének esetében ez korántsem zavart, mert mindez megfelelő és fogyasztható arányban volt jelen. Olyannyira, hogy sokszor ezek a kis - tőlem távolálló - furcsaságok dobták fel a hangulatot (ami már önmagában is nagyon ott volt a szeren).

A bukott

A Sons of Liberty alcímre hallgató folytatás minden téren az elődjére akar licitálni, azonban a legtöbb téren csúfos kudarcot vall. A sztori végtelenül elnyújtott, "megalszik a tej a számban, mire vége" jellege miatt képtelen voltam megfelelően élvezni a játékot. Kojima szereti ugyan különböző módokon ledönteni azt a bizonyos negyedik falat (elég csak a Psycho Mantis ellen vívott küzdelmünkre gondolni az első részből), azonban ez nem egyenértékű azzal, hogy megtörik az immerzió. A második rész esetében azonban folyton ezt éreztem. Mihelyst kezdtem volna élvezni a játékot és sikerült volna elmerülnöm az egyébként remek gameplayben, egy videó fogadott. Aztán egy újabb. Aztán még egy. Lényegében volt olyan, hogy két lépésenként átvezetőbe ütköztem (és ez most nem túlzás akart lenni, bármilyen hihetetlen is). Amivel még mindig nem lenne akkora baj, ha ezek érdekfeszítőek lennének, de nagyon sokszor nem ez volt a helyzet. Hiába vannak a jelenetek ízlésesen felvéve és megkoreografálva, hiába javult rengeteget a szinkron, a történetet a felesleges sallangok, és időhúzó töltelékszövegek kihagyásával az ötödére lehetett volna csökkenteni. A végeredmény pedig sokkal fogyaszthatóbb és élvezetesebb lett volna. Így viszont a már többször említett összhang nincs jelen a gameplay és az cutscene-tenger között sem, mivel utóbbi alaposan a játékmenet fölé kerekedik videojátékos mércével nézve.Ennek eredményeképpen számtalanszor azon kaptam magam, hogy már az arcomat mardostam, mikor lesz már a bejátszásnak vége, mert elvégre ez egy játék. Szeretnék akkor játszani.
Mi vagyok én?

Van még egy nagyon fontos dolog, ami alapjaiban vágja tönkre a élményt. A Metal Gear Solid 2 identitászavaros, akárcsak a Driveclub (bár elismerem, utóbbit akkor sem illik egy mondatban említeni egy ekkora sorozattal). Nem tudja eldönteni magáról, hogy önálló játék legyen, avagy folytatás. Mer is újítani, meg nem is. Egyik pillanatban próbál az ismeretlenbe menni, másik pillanatban pedig megtorpan, hogy visszatérhessen oda, ahol a biztos talaj van. Ez pedig elég furcsa dolgokat eredményez. Voltak részek, ahol a játék egyértelműen a méltán elismert első rész előtt tisztelgett - egy-egy szituációval, elejtett mondattal, stb. - de ami tulajdonképpen problémás, az az, hogy sokszor mintha egyenesen lemásolta volna azt, mindennemű fantázia és kreativitás igénybevétele nélkül. Érdekes továbbá azt is látni, hogy a játék első fele (ha a tanker-es bevezető szekciót nem számítjuk) mekkora totális ellentétben áll a másodikkal minőség és élvezeti faktor terén. A Metal Gear Solid 2 egyszerre hat ugyanannak a játéknak mint a 98-as előd, csak éppen rosszabb tálalásban, és egyszerre hat egy teljesen más játéknak, amiben meg volna a potenciál, hogy a legendás első rész fölé emelkedjen, de a már említett hibák miatt ez nem sikerül neki, és továbbra is csak annak árnyékában marad.
Tanulj a hibáidból!

Végül pedig szót ejtenék egy kicsi, de annál zavaróbb hibáról. Anno az MSX-re megjelent két Metal Gear részt (Metal Gear, Metal Gear 2: Solid Snake) sokan bírálták többek között a trial and error játékmenetük miatt. Csak hogy minden tiszta legyen: szöges különbség van az unfair szopatás, és a kihívást jelentő, ám kiismerhető és elsajátítható gameplay között. Az MGS2 újra elköveti ugyanazt a hibát, melybe a régi elődei beleestek, és melyet pedig már többé-kevésbé orvosoltak - vagy legalábbis minimálisra szorítottak - az első Metal Gear Solid rész esetében. Hogy csak egy példát említsek: az, hogy egy épület belső terében random felrobbanok egy C4-estől vagy egy aknától, méghozzá úgy, hogy semmi jel nem utalt arra, hogy itt valami miatt vigyáznom kellene, az nem éppen szórakoztató egy bizonyos idő után.

Összegzés

Most sokatok számára úgy tűnhet, hogy ezt a játékot utálom. Minden egyes pillanatát, minden egyes perc vele töltött időt. Pedig nem így van. Csak éppen szeretni sem tudom igazán a fogyatékosságai miatt, azok miatt a hibák és problémák miatt, melyek megmérgezik az egyébként kiváló és ötletes gameplayt (mármint ha a trial and error jellegét nem vesszük). Sokan a széria fekete bárányának tartják a Sons of Liberty-t; mások pedig úgy vélik, ez a sorozat legjobban sikerült része. Az utóbbi állítást erősen kétségbe vonom, már csak azért is, mert az eddig másfél óra játékidőmet számláló Snake Eater-en (harmadik rész) már most messze jobban szórakoztam, mint a második rész egésze alatt. Úgyhogy nem is szaporítanám tovább a szót, megyek vissza játszani! Már alig várom, hogy jobban megismerjem Big Boss kalandját, s hogy profi dzsungelharcos váljon belőlem.
Nektek mi a véleményetek a második részről?