Nemrég fejeztem be az Álom Doktor (Doctor Sleep) rendezői változatát, amelynek hossza 3 órásra rúg. Összességében kimondottan elégedett vagyok vele, egy korrekt, igényesen összerakott folytatása a Ragyogás (The Shining) könyv -és filmváltozatának egyaránt, egy egészen meghatóra sikeredett befejezéssel.

Ettől függetlenül azért egy pillanatra sem hiszem azt, hogy Kubrick '80-as klasszikusának a nyomába érne. Az a film egy mestermű, nálam top 10-es darab, a horror egyik koronázatlan királya, amely annyira tökéletesen össze van rakva, hogy már-már kikívánkozik a 10-es pontozási skáláról, hogy még magasabb értéket követeljen magának – hozzáteszem, joggal.

Bár nem kívánom az Álom Doktort mélyrehatóan elemezni az erényei és a hibái mentén haladva - így értelemszerűen a spoilerektől se kell tartani - azért pár pontban kitérnék arra, hogy miben marad el végső soron az immáron 40 éves elődhöz képest.

A feszültség és a tétek hiánya / A protagonisták fölénye az antagonistákkal szemben

Ami talán a legszembetűnőbb gyengesége volt a filmnek, hogy bármilyen probléma és megoldásra álló feladat tornyosult a központi szereplők fölé, azt már az azt követő percekben sikeresen meg is oldották. Valahogy sosem tudott addig fokozódni egy-egy esemény, hogy az megfelelően kibontakozzon és átitassa félelemmel és feszültséggel a filmet, a nézőt, és végérvényben a karaktereket.

A fentebbiekre persze lehet mondani, hogy az Álom Doktor egy realistább megközelítést választott - a karakterek mindig logikusan, a józan paraszti észnek megfelelően, következetesen cselekednek. Az pedig tény, hogy ez a koncepció működhet is olyan filmekben, mint amilyen a 10 Cloverfield Lane, a Cabin in the Woods, vagy éppen a Get Out.

Ezen alkotások története ugyanis a civilizációtól messze eső és/vagy elszigetelt helyszíneken játszódik, ahol a karakterek teljes mértékben magukra vannak utalva, a túléléshez pedig elengedhetetlen kellék számukra a kreativitásuk, ravaszságuk, leleményességük, intelligenciájuk és ügyességük.

Igaz, ez már alapjáraton egy potenciálisan kevésbé feszült filmet eredményezhet, ellentétben az eredeti Ragyogással, ahol a főszereplők nemcsak el vannak zárva a külvilágtól, de emberi valójukban is jobbára tehetetlenek és kiszolgáltatottak. Mindenesetre ez még így is egy működőképes elképzelés lehetne.

Az Álom Doktor azonban ott hibádzik, hogy túl sok puskaport ad a főszereplők kezébe, ezt pedig nem ellensúlyozza megfelelően. A központi karakterek nemcsak rátermettek és leleményesek, hanem emellett szinte mindvégig a biztosban és szabadon mozognak, lényegében mindenhez hozzáférésük van, és soha nem érződik úgy igazán, mintha nagy bajban lennének.

Míg a Ragyogásban a szép lassan életre kelő Overlook Hotel és Jack Torrance fokozatosan eltorzuló személyisége egy egyre inkább fojtogató pszichés és lelki terror alá helyezte Dany-t és édesanyját (ezáltal pedig egyben a nézőt is), illetve csak nőtt és nőtt a reménytelenség érzete, az Álom Doktor ezeknek a szöges ellenkezőjét teszi: a történet előrehaladtával lépten-nyomon arról kap tanúbizonyságot a néző, hogy a főhősök márpedig több lépéssel a gonosz erők előtt járnak és rendszerint móresre is tanítják őket.

A kevesebb néha több / Horror vs. fantasy

Stanley Kubrick a Ragyogás c. Stephen King novellának csak a lényegi, elemi részét emelte át. Teljesen lecsupaszította és megfosztotta azt minden felesleges sallangjától. Mondhatni ironikus módon viszont pont ez kellett ahhoz, hogy az alapmű kiteljesedhessen. Mintha Kubrick jobban értette volna a művet, mint King maga, a történet eredeti szerzője.

A minimalista megközelítés ugyanis végső soron egy jóval zsigeribb, hatásosabb, és emlékezetesebb élményt eredményezett (illetve filmélményt, ha a 97-es könyvhű TV-s minisorozathoz hasonlítjuk). Az ismeretlennél kevés ijesztőbb dolog van, és minél rejtélyesebb valami, minél kevesebbet tudunk róla, annál jobban fogunk félni tőle.

Egyszerűen így működik az emberi psziché – minél több információ áll valamiről a birtokunkban, annál inkább tudjuk azt az adott dolgot racionalizálni, így egy horrorban különösen fontos, hogy a legtöbb alkotóelem a végletekig való kifejtés helyett inkább a néző fantáziájára és értelmezésére legyen bízva. Kubrick pedig ennek rendje és módja szerint csak annyi információval látta el a nézőt, amire a történet és a karakterek megértéséhez feltétlenül szükség volt.

A filmje pedig valósággal hipnotikus erejűre sikeredett és megmozgatta az elménk legsötétebb, legbensőbb zugait is – persze ebben nagy szerepe volt Kubrick kiváló képi érzékének. Nagyszerűen épített a szimbolikára, a vizuális történetmesélésre, a csendre, a progresszióra, a fokozatos feszültségteremtésre.

A Ragyogás egy keményvonalas pszicho-horror: ez Kubrick látnoki víziója és sajátos interpretációja, amely erősen magán viseli a legendás rendező munkájának keze nyomát. Történetvezetésében fókuszált és minimalista, értelmezése terén azonban végtelenül rétegelt, és mély kultmű.

Az Álom Doktor ilyen téren is homlokegyenest megy szembe a 40 éves klasszikussal. Míg a Ragyogásban sokszor megállt a kamera, és a rendező hagyta, hogy a környezet meséljen és a néző magába szívja az atmoszférát, illetve próbálja megfejteni az Overlook Hotel rejtélyeit, addig a folytatásban expozíciós dialógusokat kapunk expozíció hátán.

Dialógusokat, melyek mindent egytől-egyig a szánkba rágnak, semmilyen teret nem hagyva a különös történések egyéni értelmezésre. Minden le lesz leplezve előttünk, az egész pedig olyan érzést kelt, mintha egy bűvész az előadása után egy aftershow keretében megmutatná, hogyan csinált belőlünk bolondot előzőleg másfél órán keresztül.

A varázslat oda, a misztikum oda… a félelem oda. Nincs hely a nézői ötletelésnek, az üres pontok kitöltésének a fantáziánk által, nincs semmi, ami ismeretlen maradna. A ragyogás és a ragyogni képes lények már-már tankönyvi precizitással és részletességgel kerülnek bemutatásra, ezáltal megfosztva őket mindennemű misztikumuktól.

A kevesebb néha több, ezt pedig Kubrick tökéletesen értette. Emellett ami működik könyv formában, az nem feltétlenül fogja megállni a helyét a filmes médiumban. A rengeteg expozíció és olykor már-már költői, biblikus jellegű párbeszédek sokasága talán könyvben még indokoltak is lehetnek, de audiovizuális formában ilyen mondatokat elhangzani a karakterek szájából inkább érződik feleslegesnek, erőltetettnek, és olykor nevetségesnek.

Míg Kubrick műve a természetfelettit a háttérbe szorítja egy karakterközpontúbb, atmoszférikusabb történet és az emberi képzelőerő javára, addig Mike Flanagan adaptációja tobzódik a fantasztikus elemektől, melyek lényegében központi szerepet kapnak, a félelemfaktor, az egyéni értelmezés lehetősége és talán bizonyos szempontból a karakterek kárára.

Az egyik egy ízig-vérig alkotó-vezérelt mű, míg a másik egy szolgai adaptáció csupán, amely bár kétségtelenül hűbb az eredeti novellához, de legalább annyival kevésbé érdekes film is egyben. Mike Flanagan alkotása sokkal inkább érződik egy fantasy-nek horror elemekkel, mint egy horrornak minimális/megkérdőjelezhető természetfeletti elemekkel (Kubrick műve esetében ez értelmezés kérdése).

Összegzés

Összességében mégis azt mondanám, hogy az Álom Doktor még így is egy kiemelkedő film, amelyre az érzéseimre hagyatkozva 8 pontot adnék (objektívebb személetmód szerint talán csak egy 7-est érne meg). A fentebbi kritika sem igazán azt volt hivatott szemléltetni, hogy mennyire gyenge darab lenne (hiszen korántsem az). Sokkal inkább csak azt, hogy mennyire magasra is tette Kubrick a lécet oly sok évvel ezelőtt.