Bő másfél hónapja volt apám halálának 21. évfordulója. Nem volt nagy megemlékezés mert nem érdemli meg, de ez egy másik sztori. Anyámmal beszéltünk pár szóban róla és annyi. A szokott módon telt a nap, majd délután beállított az egyik unokahúgom a pasijával. Akkor láttam talán harmadszor a kölköt, harmadjára sem volt szimpatikus, de el kellett viselnem.

Anyám szokás szerint felpörgött, sütött-főzött, tett-vett, kinyalta a seggüket. Később adott nekik pénzt, hogy hozzanak maguknak üdítőt, de mivel csak a közeli dohánybolt van nyitva vasárnap, így üres kézzel jöttek vissza, mivel oda nem mehettek be. A kapott pénzt letették az asztalra amit anyám azonnal felmarkolt és visszament velük a boltba. Vettek üdítőt, nasit és elszórakozgattak a délután hátralévő részében.

Kb. egy órával azután hogy elmentek, anyám keresni kezdte a pénztárcáját. Szét túrta az egész lakást, de sehol nem találta. Tudta, hogy az asztalon hagyta, de nem volt ott. Aztán megtalálta az ágy és a fal között. Üresen. 15 ezer forint hiányzott belőle! Hó vége volt, az összes pénzünk 20 ezer ft. volt. Először azt gondolta elhagyta, de csak 5 ezerrel mentek vásárolni. Soha nem hagyott el semmit, pénzt meg pláne. Én gyanakodtam és rákérdeztem, hogy esetleg nem hagyta e hosszabb ideig egyedül az unokahúgomékat a házban, de azt mondta nem. Csak az unokahúgom szerelme maradt percekig egyedül, amíg ők a konyhában süteményt készítettek.

Azonnal mondtam, hogy itt a megoldás! Felhívtam nővéremet és elmondtam a történteket. A nővérem hitetlenkedve hallgatott. Szerinte nem lehetett a kölök, mert már fél éve odajár hozzájuk és nem tűnt el soha semmi, meg ő nem olyan. Kérdeztem otthon vannak e, persze otthon voltak. Megkértem nővéremet, hogy beszéljen velük és hívjon vissza. Tíz perc múlva visszahívott, hogy persze nincs a pénz a gyereknél. "Állítólag" a zsebeit is kipakolta, de nem volt nála a pénz. Az unoka húgom kiverte a hisztit, hogy mit képzelek én, hogy meg gyanúsítom az ő szívszerelmét, meg ő nem olyan. Aztán érdekes módon sietve távozott a gyerek. Ezek után este beállított az unokahúgom és kézzel-lábbal bizonygatta, hogy az ő szerelme nem lophatott, mert ő nem olyan, meg az ilyenkor szokásos indokok. És persze verte a hisztit, meg a kamu rosszul létet is.

Pár héttel korábban kórházba került "idegi kimerültség" miatt. Kiborult, mert a pasiját kirúgták a suliból és ez nagyon rosszul érintette őt. Meg az egyéb "problémái" is rátettek pár lapáttal. Tíz tantárgyból bukásra áll az iskolában és emiatt sokat veszekszik otthon a nővéremmel. Mivel "rosszul" érezte magát, gondoltam haza kísérem, de ezt visszautasította, mert már jobban érezte magát. Aztán sietve haza akart menni, de én vele mentem, mert beszélni akartam a nővéremmel. Egész úton nyomkodta a mobilját, gondolom a pasijával egyeztettek. Furcsán viselkedett az úton és mikor leszálltunk a buszról, nem a megszokott úton indult haza. Mintha keresett volna valakit, majd sarkon fordult és a szokott irányba indult el.

A nővérem idegesen fogadott minket. Leültünk beszélgetni, de hamar veszekedés lett belőle, az unokahúgom miatt. Megint veszettül bizonygatta, hogy nem az ő szerelme volt a tolvaj, hanem anyám hagyta el a pénzt. Erre azt mondtam lehet hogy, anyám öreg (72 éves), de nem hülye. És nem tudja mivel magyarázni a pénztárcát az ágy mögött. Sírt, hisztizett, rosszul létet színlelt, de nem tudott meg győzni. Azt is mondtam hogy, örülhet hogy, nem a rendőrségre mentünk azonnal, hanem megpróbáltuk családon belül elintézni a dolgot. A nővérem nem tudott igazat adni egyikünknek sem, arra kért túrjam fel még egyszer a lakást, hátha meglesz a pénz. Nem lett meg. Másnap alig értem haza a munkából és anyám azzal fogadott hogy, ott voltak a gyerekek és meg magyarázták neki, hogy biztos nem a srác lopott. Ha nem elhagyta, akkor biztos besurranó tolvaj volt. Ezen nagyon felhúztam magam, de próbáltam higgadt maradni. Mondtam neki, hogy a besurranó tolvaj nem fogja eldugni a pénztárcát, hanem viszi magával és nem csak azt, hanem minden mást amit csak mozdítani tud. Szó szót követett majd nagyon összevesztünk ezen, mert ő hitt a gyereknek. Nekem persze nem. Megértem, hogy nem tud érzelmek nélkül gondolkodni, mert szereti az unokáját és örül neki, hogy elkezdtek rendszeresen hozzá járkálni. Ezt nem akarta elveszíteni. Pár napig nem is beszéltünk, majd amikor már mégis, meg egyeztünk abban, hogy elfelejtjük az egészet, mert én sem tudom bizonyítani az igazam és a gyerek sem. Megint pár nappal később négy szem közt beszéltem a nővéremmel és kikértem a véleményét. Nem tudott döntésre jutni. Ezt is megértem, szeretne a lányának is hinni és nekem is. Közben az unoka húgom küldött egy üzenetet, amiben közölte velem, hogy mondjam meg anyámnak, hogy ő és a szerelme soha az életben nem jönnek többé hozzánk. Ezen már csak nevetni tudtam. Bárki bármit mit is mond, szerintem a gyerek lopott. Jót röhög a markában és még két családot is sikerült rendesen összeugrasztania.