Cirka másfél éve dolgozom a jelenlegi munkahelyemen. Egy éve észre vettem egy helyes lányt a buszon. Mindig ugyanott, ugyan akkor szállt fel. Metróval is együtt utaztunk a végállomásig. Eleinte nem is foglalkoztam vele, csak ritkán néztem felé.
Elneveztem Morcikának, mert még nem láttam mosolyogni. Hosszú fekete haja volt, a teste számomra tökéletes volt. Egy idő után megtetszett. Már minden reggel izgatottan vártam hogy láthassam Őt. Amikor ez nem így alakult, nagyon picit rossz kedvem lett. Én mindig a metró második ajtajánál szállok fel, Ő a harmadikon.
Egy nap a másodikon szállt volna fel, én udvariasan előre engedtem. Válaszul elmosolyodott. Onnantól kezdve mindig ott szállt fel. Május környékén furán kezdett viselkedni, eleinte mintha az ajtó üveg tükörképében keresett volna valakit, mindig nézelődött, meg a hosszú, fekete haját dobálgatta. Gondoltam tetszelegni akar valakinek, talán nekem, gyorsan körül néztem látok e valaki mást, de nem láttam akinek tetszeni akarhatott volna.
Idővel egyre merészebb lett és minden nap kicsit közelebb állt hozzám és lopva nézegetett. Párszor én is ránéztem és gyakran össze találkozott a tekintetünk. Ilyenkor mindig elkapta fejét és másfele nézett, a haját idegesen dobálgatta. Nekem egyre jobban tetszett, de várni akartam még egy kicsit, nehogy árnyékra vetődjek ahogy szoktam.
Teltek a hónapok, de pár lopott pillantásnál több nem történt. Aztán egy szeptemberi napon épp melózni mentem. Szokás szerint zenét hallgattam miközben vártam a metrót. Gondolatban lejátszottam az aznapi teendőimet a munkában, néztem ki bután a fejemből. Egyszer csak megpillantottam Őt. Nagyon megörültem neki, hogy láthatom, akkor már pár hete nem láttam. Picit közelebb mentem hozzá, de még így is volt pár méter távolság köztünk. Alaposan szemügyre vettem a napsütésben, nem mintha máskor nem ezt tettem volna, csak most minden más volt.
Jött a metró és én arra fordultam. Mikor vissza néztem rá, Ő épp akkor vett észre és csodálkozva nézett rám. Elengedtem egy apró mosolyt, erre elkapta a fejét é elkezdett idegesen fel-alá járkálni. Ebben a pillanatban eldöntöttem hogy megteszem azt a bizonyos lépés. Beérkezett a metró, az utolsó ajtónál akartam felszállni. Mikor megállt a szerelvény, az ablak tükörképében megláttam Őt, alig egy centire tőlem. A szívem majd kiugrott a helyéről, tudtam tennem kell valamit.
Kicsit hátrébb álltam meg, Ő az ajtóban. Amint elindult a metró megfordult és egyenesen rám nézett. Mosolyt próbáltam erőltetni magamra. Ez sikerült is, remélem. Párszor hátra fordult, aztán még mielőtt beértünk volna az állomásra mellé álltam. Sóhajtozott és dobálta a haját. Azt gondoltam majd a buszon mellé ülök és megszólítom, úgyis egy felé megyünk egy darabig. Elindultunk kifelé az állomásról. Szorosan mellette-mögötte lépdeltem és azon agyaltam hogy fogom majd megszólítani. Váratlanul jobbra fordult, pedig a busz balra volt. Megálltam nem tudtam mitévő legyek. Ha utána megyek, elkésem a melóból. Toporogtam mint kezdő meleg a fürdőben pár pillanatig, majd úgy döntöttem megyek melózni,hisz lesz még épp elég alkalom a kezdeményezésre, tetszünk egymásnak, most már biztos.
Már el is terveztem mit fogok tenni a következő alkalommal. De ez nem történt meg. Azóta nem találkoztunk egyszer sem. Máskor is előfordult hogy pár hétig nem láttam, azt hittem most is így lesz. Tévedtem. Minden nap más időben indulok haza munkából, hol korábban, hol később, hátha találkozunk, de nem. Most április van, szeptember óta nem láttam. Újabb pofára esés.