Már megint munkanélküli lettem, már megint kicseszett velem az élet. Már megint itt maradtam pénz nélkül, tanácstalanul, állástalanul. Kidolgoztam a belem is, rengeteget idegeskedtem, nem hibáztam, nem okoztam kárt a cégnek, mégis kirúgtak. Aki sok kárt okozott, szart bele a munkába, rengeteg probléma volt vele, az maradhat, én nem. Most mondja azt valaki hogy nem vagyok szerencsétlen, vagy én vonzom be a rosszat, vagy az én hibám, vagy hogy nem jó a hozzáállásom.

Ma május 2-a van, hivatalosan két napja munka nélkül. Ha belegondolok mikor lesz munkám, és abból pénz, amit a tartozásokra kifizethetek, hát a sírás kerülget. Minden tervemnek lőttek, a lakás rendbehozatala, tartozások rendben való kifizetése, mindennek vége. Már negyedszerre fogok menni a munkaügyi központba, és isten tudja meddig kell majd odajárkálnom. Már negyedszerre visszajáró vendég vagyok.

Tavaly augusztusban épp a nyolcadik hónapot kezdtem meg munkanélküliként. Már reménytelenül éltem a napjaimat, felhalmozott tartozásokkal és pénz nélkül. 8-án reggel aztán megtört a jég, oly sok e-mail és önéletrajz küldözgetés után végre felhívtak, és munka lehetőségével kecsegtettek. Mivel akkoriban már nem igazán aludtam éjszaka, így a reggeli telefon hívás igencsak álmosan ért. Azt sem tudtam miről beszél a pasas, úgy kellett minden mondatát megismételnie. Nagy nehezen megértettem, hogy van két órám rendbe szedni magam, és állás interjúra menni. Az még vagy jó 10 percbe telt, mire értelmeztem a hallottakat.
Attól a cégtől kaptam állás ajánlatot, ahová 10 éve próbálkozom bejutni. A csömöri tampongyárból hívtak, targoncás munka miatt.
Sokat hallottam a helyről ismerősöktől, néhány ott is dolgozik-dolgozott. Jó munkakörülményekről és kiemelten jó fizetésről meséltek. Nehezen hittem el, hogy végre sikerült. Hamar rendbe szedtem magam, és már indultam is. Bár nem volt messze, és könnyen odataláltam, mégis késtem pár percet a forgalom miatt. Végre ott voltam, az álom munkahely kapujában.
Az ismerősök azt is mesélték, hogy mennyire korszerű és tiszta munkahely, de elképzelni sem tudtam, hogy ennyire. A csodálkozás után bejelentkeztem a portán, és már készen is álltam az interjúra.
Hát az nem volt. A pasas, aki hívott, pár perc beszélgetés után már vitt is a leendő munkahelyemre próbát tartani. Útközben még feltett pár kérdést a munka tapasztalatommal és a rutinommal kapcsolatban. Válaszoltam a kérdéseire, majd közölte, hogy megfeleltem a teszten. Ezután az orvosi vizsgálat helyéről beszélt. Meg a béremről, 800 forintos órabér kezdésnek, aztán évente 50 forinttal emelik. Tetszett, nagyon tetszett. Minél hamarább kellett kezdenem, végül a következő hétfőt beszéltük meg, addig mindent elintézek, az orvosit, kijelentkezni a munkaügyi hivatalból stb. Végeztünk is, negyed órát sem voltam ott. A hallottak alapján sokkalta komolyabb tesztre számítottam.

Az orvosi vizsgálat rendben ment, bár a fél napom ráment arra két kemény vizsgálatra. Már ott találkoztam egy leendő kollégával. Fél fülére süket, és gyakorlatilag a fél szemére vak is volt, mégis megfelelt az orvosin. Furcsálltam, hogy mégis hogy ment át, de nem érdekelt, örültem, hogy végre van munkám és dolgozhatok.

Az első nap sokad magammal egy teszt írásával kezdtünk, amiben nem lehetett egy hiba sem. Főként a targoncás munkával kapcsolatos kérdések voltak a papíron. Mivel már volt épp elég rutinom, nem okozott gondot a jó válasz. Elsőként végeztem, de nem mertem leadni a papírt, hátha mégis hibáztam. Harmadiknak adtam le a tesztet. Jól tettem, mert a másik kettőben volt hiba, így azt vissza is adták a tulajdonosának. Én nem kaptam vissza.
Míg vártam az eredményt, körbenéztem. Volt ott egy látszólag hülye paraszt gyerek, egy idősebb pali, egy nagydarab hústorony, egy alkesz kinézetű pasas és két kisebbségi, egyikük a félig vak és süket pasas. Magabiztos voltam, talán először az életben. Nem tartottam egyiktől sem. Tudtam, hogy nyerő vagyok az állásra, minden tekintetben.
A teszt után már mentünk is az üzembe, ahol megtudtuk, hogy mi 7-en kaptuk meg a munkát, a nyolcadik pedig egy régóta ott dolgozó srác lesz, őt akkor nevezték ki targoncásnak. Kaptunk egy két órás tréninget a munkáról, a vonalkód leolvasóról, és a raktárban való közlekedésről. És ennyi, több oktatás nem is volt.
Mint ahogy az utólag kiderült, sokkal több oktatást kellett volna kapnunk, sokkal több dolgot kellett volna elmagyarázniuk nekünk. Nem tették, valószínűleg azért, mert az „oktatónknak” nem volt kedve leadnia a kötelező anyagot. Ez később meg is bosszulta magát.
Hosszú órák múlva megkaptuk a beosztásunkat, ki kivel lesz párban, és mikor kezd. Én elsőre az alkesz kinézetű pasassal kerültem párba, de a buta paraszt gyerek egyből lázadozott, hogy ő nem abba a műszakba került, ahová külön kérte, (mert hogy ott van az ismerőse,) és hogy ez neki nem jó.
Újabb 2 óra várakozás után megint megkaptuk a beosztást. Pont a hülye gyerekkel kerültem egy műszakba, és már aznap éjszaka kezdenünk kellett volna. Szóltam hogy ez nem oké, mert nem aludtam semmit az éjszaka, és a hülye gyerek is szólt, hogy ő sem tud azonnal kezdeni. Azt mondták semmi gond, az üzem átalakítása miatt még úgysincs munka, ráérünk másnap kezdeni. Ebben maradtunk, majd hazament mindenki.

Másnap este boldogan indultam munkába. Mindenki nagyon kedves és előzékeny volt. Szokatlan volt, hogy ismeretlenül is mindenki előre köszönt. A cumigyárban eltöltött évek után ez nagy előrelépés volt. Az meg pláne, hogy még a budiban is légkondi volt. Büfé, étterem, állandóan takarított WC, jó körülmények.
Úgy éreztem, végre jó útra fordul a sorsom, találtam végre egy kitűnő munkahelyet, talán egyenesbe jöhetek anyagilag, és a kínálatot elnézve talán egy barátnőre is szert tehetek. Minden nagyon okésnak tűnt akkor. A kollégák nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, minden kérdésre válaszoltak azonnal.
Megnéztük mivel kell majd dolgoztunk. Két vadiúj vezetőállásos targonca, és egy szakadt emelővillás Toyota targonca volt a jövőbeni munkaeszközünk. Megmutatták a vonalkód leolvasó eszközt is amivel még dolgoznunk kell. Hamar megtanultuk a kezelését.
A két kisebb gépen három raklap fért el keresztben, a normál targoncán csak kettő. Elvileg a két kisebb géppel kell majd dolgoznunk, a targoncával majd csak ha kamiont kell pakolni, de arra ritkán lesz alkalom. Elmondták, hogy kb. 100-200 méter távolságra kell vinni a kész terméket, és ugyanonnan kell visszahozni az alapanyagot a gyártáshoz. Ennyi, és nem több. El voltunk ájulva milyen könnyű dolgunk lesz. A vonalkód leolvasó kezelése egyszerű volt, a munka könnyű, mi kell még a boldogsághoz.

Utólag visszagondolva már ekkor észre kellett volna vennem pár dolgot, de sajnos nem éltem ezzel a lehetőséggel. Egyre többször hallottam a kollégáktól, hogy vigyázzak az anyacéghez tartozó emberekkel, mert nagyon genyák, kivétel nélkül.
Tudvalevő, hogy én nem az anyacégnél vállaltam munkát, hanem egy munkaközvetítőnél. Azt is akkor mondták el, hogy én semmi extra juttatást nem kapok a fizetésemen kívül, míg az anya céghez tartozók kapnak, úgymint utazási hozzájárulást, benzinpénzt, kártyát havi tízezer forinttal feltöltve, amit az ebédlőben levásárolhatnak. Felhomályosítottak, hogy az, aki már évek óta ott dolgozik, és ráadásként az anyacég alkalmazásában áll, az az Isten. Csak neki lehet igaza, csak ő tud mindent, azt, akit a munkaerő kölcsönző alkalmaz, azt gyűlölik, lenézik, mert az csak hazug lehet, és szarul végzi a munkáját.

Az is kiderült, hogy én vagyok az egyetlen, aki még soha nem dolgozott ott. A másik hat már mind dolgozott ott hosszabb-rövidebb ideig, csak én voltam szűz ezen a téren.
A kollégámról közben kiderült, hogy ő bizony egy lusta f@sz. Ez abban nyilvánult meg, hogy fél-háromnegyed óráig tartott kajaszüneteket, és ebben nem volt benne a negyedórás cigiszünet. Meg abban, hogy ha hegyekben álltak is a kész raklapok, akkor sem hordott el egyet sem, hanem rám hagyta.
Egy ideig tűrtem a szarságait, tanácsot kértem a többiektől, mit kéne tenni. Érdekes, náluk semmi ilyen probléma nem adódott, mindenki tette a dolgát. Én kifogtam egy idegesítő, lusta f@szt. Aztán egy reggel a szokottnál is több cucc maradt a placcon. A váltott kollégák szerint nem tudták már elvinni a helyére a cuccost, mert már mindent telepakoltak. Ugyanis az anya céghez tartozó targoncások nem hordták el a készletet. Én már 6 óra előtt bent voltam és átvettem a műszakot. A kollégám meg 6 után jött csak be. Be sem nézett a raktárba, csak beszólt, hogy akkor ő megy cigizni meg kajálni. Ekkor félrehívtam beszélgetni. Kérdőre vontam, hogy ezt miért csinálja, hogy ennyire szarik a melóra, hegyekben áll az elhordani való cucc, ő meg be sem jön, és már megy is cigizni, meg kajálni. Nem értette mi a bajom, azt mondta én úgyis bírom a sok munkát, azért nem segít. Inkább kijárkál csajozni, meg beszélgetni a raktárosokkal, a munkát leszarja. Persze ő ezt így rendben lévőnek találta, és nem is hallgatta tovább a mondandóm, hanem otthagyott. Azért még beszólt, hogy ha ott akarok dolgozni, akkor jobb, ha sürgősen megtanulok targoncázni, mert ha a véglegesítésünkre kerül a sor, én biztos nem fogok ott maradni, mert szerinte én nem tudok targoncázni. Dühömben utána ordítottam, hogy nekem nyolc éve van jogsim targoncára és tudom is vezetni, neki vajon mennyi ideje van meg a jogsija?
Onnantól fogva nem igazán beszéltünk, csak köszönés és a munka ügyében szóltunk egymáshoz.

Ekkoriban már egy pesti buziként tartottak nyilván a műszakban. Mindezt azért, mert beszélgettem egy kolléganővel és elmondtam, hogy több éve nincs barátnőm, és hogy mennyire nem bízom a nőkben. Rögtön elterjedt a pletyka, hogy én buzi vagyok és/vagy félek a pi&ától. Piszkáltak is rendesen, beszólogattak, megjegyzéseket tettek, de nem foglalkoztam velük, örültem, hogy van munkám, és dolgozhatok. A piszkálódások meg a beszólások nem szűntek meg, egyre durvábbak lettek, de nem érdekelt.

Aztán eljött a november, letelt a próbaidő. A főnökünk már hetekkel korábban elkezdte mondogatni, hogy elég lesz egy targoncás a műszakokba, és hogy gyakorolgassunk a targoncával, mert majd az alapján döntik el, melyikünk maradhat. Persze a „szeretett” kollégám le sem szált a gépről, bizonyítani akart, meg engem beégetni. Én mehettem a kis géppel, ő targoncán ült, még akkor is, ha nem volt semmi dolga sem, nehogy én felüljek rá.
Pont egy héttel a véglegesítés előtt átraktak ideiglenesen másik műszakba, mert az ottani kolléga beteg lett. Ég és föld volt a két műszak. Nyugisabb volt minden, és érdekes módon nem tartottak buzinak sem. A másik műszakba mintha az összes bunkó parasztot beválogatták volna. Keserű szájízzel mentem vissza, miután letelt az egy hét.

Ekkor már a főnökünk is szívatott minket, állandóan hangoztatta, hogy nemsoká kiderül ki marad, és ki megy. Imádott szórakozni az emberek érzéseivel, pláne ha az illető nem az anyacéghez tartozott. Mi nem tartoztunk oda. Ilyenkor gúnyos vigyorral az arcán kiröhögött minket, hogy csak viccel, nem kell aggódnunk. Azért azt még eljátszotta amikor eljött az idő, hogy nem mondta meg ki marad, hanem későbbre halasztotta a bejelentést.
Épp szabadnapos voltam, amikor csörgött a telefonom. A csoportvezető hívott, és rideg hangon közölte, hogy másnap én már a másik műszakban kezdek, aki meg ott dolgozott azt kirúgták, mert öreg volt. A fél süket, félvak kollégát is kirúgták, maradtam én, a hülye paraszt volt társam, a kisebbségi srác, és az, aki már évek óta ott dolgozott. A hústorony meg már korábban kilépett.

Ekkortájt nagy változások álltak be a munkában. Már nem csak 200 méternyire kellett vinni a kész terméket, hanem a gyár túlsó végébe, a nagy raktárba. Az több, mint egy kilométerrel messzebb van a korábbi helynél. Nem kicsi alapterületű a gyár. Tesztelt minket a nagy raktárból valami főnök, hogy mekkora a rutinunk. Rám és kollégámra két hónappal később került sor, mert a „főnök” mindig lemondta a tesztet, különféle indokokkal. Mindegy, a teszten átmentünk, így dolgozhattunk a raktárban.
Szóval egyedül kellett dolgoznom, ami nem esett nehezemre. Mindig is szerettem egyedül dolgozni, nem kellett másokhoz igazodni, elviselni a hülyeségeiket, hallgatni a f@&#ságaikat.
Egész jól ment a munka, bár az új műszakvezetőm valamiért nagyon utálta a képem. Folyton panaszkodott rám, és megpróbált elásni. Ha védekezni próbáltam az ő szava volt az igaz, én csak hazudtam, legalábbis szerinte. Ő az anyacéghez tartozott, neki szent volt a szava. Én csak egy munkaközvetítős melós voltam, nem lehetett igazam. Nem igazán foglalkoztam vele, mert azt tudtam, hogy a vezetőség meg van elégedve velem, félnivalóm nem volt.
Ez volt a második jel, amire nem figyeltem. Párszor még panaszkodott rám, aztán meguntam, és egyenest az üzemvezetőhöz mentem. Elmondtam neki mindent, megkérdeztem ő hogy látja a dolgokat. Csodálkozott, mert hozzá nem jutottak el a panaszok, úgy tudta, hogy velem minden rendben van. Megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, beszél a műszakvezetővel, hogy fogja vissza magát, és ha ez nem megy, majd átrak másik műszakba. Persze ez nem történt meg, nem beszélt az illetővel, és nem rakott át más műszakba.
A volt kollégám a másik műszakban ámokfutásba kezdett. Sorozatban kicseszett velem, rengeteg raklapnyi készterméket hagyott ott nekem, szinte mindig. Ha kérdőre vontam, csak a vállát rángatta, és annyit mondott, ő szarik bele a munkába. Próbáltam a főnöknek szólni, hogy kicseszik velem és tegyenek valamit, de nem történt semmi. A kis k...ög mindent megúszott. Megúszta azt, hogy kis híján átment a falon a targoncával, úgy, hogy túloldalt emberek voltak, megúszta azt is, hogy kamionra rakott fel raklapokat úgy, hogy nem volt rá felhatalmazása és engedélye sem, és azt is, hogy a raktárban gyakorlatilag kidöntött egy állványt. Más ezért fegyelmit, vagy súlyos pénzbüntetést, vagy kirúgást kapott volna. Ő nem kapott semmit. Még csak egy ejnye-bejnyét sem. Bármit megtehetett, és tett is.
Egyre inkább szart a munkára, nem hordta el a cuccokat, és nem érdekelte semmi. Én meg lógó nyelvel hordtam el az ő mocskát, és közben még a saját műszakom termelését is. Nem egyszer kajálni nem tudtam elmenni, mert annyi meló volt, nagy részben miatta. De ez persze nem zavart senkit, természetesnek vették.

A közvetlen kollégáim elkezdtek egyre több feladatot rám hárítani, mondván én úgyis megcsinálom. Lassan már ott tartottunk, hogy öt-hat ember munkáját is én végeztem a saját munkám mellett. Ezt addig tűrtem, amíg már nem bírtam tovább a nyomást, és elkezdtem ordítozni mindegyikkel, akár volt okom rá, akár nem. Persze nem mentem semmire az ordítozással, ugyanúgy én végeztem az ő munkájukat is. A vezetőség is piszkálni kezdett, hogy miért jártatom a szám a sok munka miatt. Inkább befogtam a szám és tűrtem, nem akartam elveszteni a melót pár hülye miatt. Nem figyeltem a gyülekező sötét árnyakra, pedig kellett volna.

Volt egy része a gyárnak, ahol targoncával csak 5km/h volt a megengedett sebesség. Na most ha ezt betartom, egy forduló az üzem és a raktár között tizennyolc perc. Ha nem tartom be, akkor kevesebb mint tíz. Inkább mentem a megengedett sebesség duplájával, minthogy megint lecsesszenek azért, mert lassú voltam. Ha meg elkaptak, a „gyorshajtásért” tartanom kellett a hátam. Elvileg három ilyen miatt kirúgás járt volna. Engem csak egyszer kaptak el. A k@csög kollégámat már háromszor elkapták, mégsem rúgták ki. A cégnél volt egy szerintem nagyon rossz hozzáállás. Érdekes módon az anyacégnél dolgozókat soha nem piszkálták a sebesség túllépéséért, csak a munkaközvetítősöket. Ők nyugodtan mehettek akár 20-al is ott, ahol csak 5-el lehetne.

Az is előfordult, hogy épp a főnökkel beszélgettem, és odajött egy kollégája hozzánk. A főnököt kézfogással köszöntötte, nekem még csak nem is köszönt, emberszámba sem vett. Tipikusan az volt, hogy az anyacégesek gyűlölik, lenézik a munkaközvetítősöket. Ezt, és ehhez hasonlókat kellett elviselnünk, pedig ugyanúgy dolgoztunk, (sőt még néha jobban is, mint ők,) csak kevesebb pénzért. Arról nem beszélve, hogy az öreg targoncások hányszor ordítoztak velünk, és hányszor csesztek ki velünk.

Az idei év elején elkezdtek szaporodni a problémák és a gondok. Már ott tartottunk, hogy a legutolsó senki is ordítozott velem, ha nem azt csináltam, amit mondott. Egyre másra jöttek a balhék, ritka volt az a nap, ha nem veszekedtem senkivel.
Időközben meg áthelyeztek minket a nagy raktárba. Új főnökeink lettek, új feladatokat kaptunk.
Elméletileg ki kellett volna oktatniuk minket a raktárban való közlekedésről, a szabályokról. Persze nem történt meg. Menet közben kellett megtanulnunk mindent a régebb óta ott dolgozóktól. De azok nagy része az anyacéghez tartozott, a szokásaik, tanácsaik nem egyeztek a szabályokkal. Tulajdonképp rákényszerítettek arra, hogy vagy úgy csináljuk a dolgainkat ahogy ők, vagy sehogy, és akkor mehetünk Isten hírével.

Próbáltam megfelelni mindenkinek, de nem igazán sikerült. Ha gyorsan mentem a targoncával azért kaptam letolást, ha lassan, akkor azért. Lényegében mindegy is volt mit csinálok. A lényeg az volt, hogy valaki mindig lecsesszen. A vezetőség persze elvárta hogy gyorsak legyünk, ha valami probléma támadt, nem hallgatták meg a magyarázatunkat, elintézték azzal, hogy hazudunk, vagy csak kitaláltuk az egészet.

Az utolsó hónapban az addig használt targoncát kivették a seggünk alól, mondván a raktárosoknak szükségük van a gyorsabb és megbízhatóbb gépekre. Kaptunk helyette egy szar gépet, egy olyat, amit nem mertek használni sehol sem, annyira nem volt megfelelő az ottani munkavégzésre. Próbáltunk tiltakozni, tenni ellene, sikertelenül. Azt mondták vagy azzal dolgozunk amit ők adnak, vagy mehetünk Isten hírével.

Hallottunk pár pletykát, hogy nemsokára már mi sem kellünk a cégnek, mert az anyacég emberei pályáznak a melónkra. Azzal indokolták, hogy milyen lazaság van, és milyen lájtos a meló.
Mint kiderült, igazak voltak a pletykák. Hétfőn, 29-én még 5 perce sem voltam a melóban, amikor jött a csoportvezető, és közölte a tényeket. Ez, az, amaz van, még két napig dolgozhatok, és aztán nem hosszabbítják meg a szerződésem.
Valahogy nem lepett meg a dolog, de azért szarul esett. Mondtam oké, „örülök neki”. Azzal a lendülettel kimentem cigizni, és elgondolkodtam. Eldöntöttem, nem maradok ott még két napig, hogy aztán ki legyek rúgva. Visszamentem, kihívtam a folyosóra a csoportvezetőt, és felvázoltam neki a gondolataim. Bár ideges voltam, nem ordítoztam, nem emeltem fel a hangom. Nyugodtan elmondtam, hogy nem fogok ott dolgozni még két napot úgy, hogy tudom, nincs tovább. Elkezdte volna magyarázni miért is rúgnak ki, de a szavába vágtam. Indok és ok mindig lesz ha rá, ezeket a legkönnyebb kitalálni. Sebtiben összepakoltam a cuccaim, az öltöző kulcsom leadtam a csoportvezetőnek és köszönés nélkül leléptem. A belépő kártyám átadtam a portán és vége volt.

8 hónap munka, semmi baleset, semmi károkozás, minimális probléma és mégis kirúgtak. Már megint munka nélkül maradtam.
Már megint……….