Néha, amikor reggel hét órakor elindulok otthonról, hogy hét óra harminc perckor már a munkahelyemen legyek, de előtte még megállok a Total kút melletti CBA-nál, hogy rozskiflit vegyek reggelire, s miután újra, már kitudja hányezerszerre vettem a tengelytörő akadályokat az érdi utcákon, és beérek, leváltani az éjszakai ügyeletest...
Néha, amikor ilyenkor belenézek a tükörbe, miután feltettem egy kávét, mert még viszonylag csend van, nem látom az arcom, egy fehér folt. A szemem nem kékeszöld, hanem olyan színű, mint a bőröm, vagy a hajam, vagy a szemöldököm. Korán reggel ilyenkor, ha belenézek a tükörbe, lehúzom az alsó szemhéjamat, kering-e még vér egyátalán bennem. Halványrózsaszín. Nem a legjobb, de több, mint a semmi. Mindenesetre véradásról kivágnának asszem. Adok magamnak apró pofonokat, így egy kis halvány pír megjelenik az orcákon.
A szemem... Hol van? A szempilláim, mint a döglött légylábak, csak merednek előre a maguk szőkésbarna, észrevehetetlen színtelenségében. Vajon nekem miért nem fekete a hajam és a szempillám, mint anyámnak? És miért nem olyan erős szálú, ami nem tűr meg hajgumit, meg semmilyen beavatkozást, amit nem lehet elfeküdni?
A szemem... Hadd látszódjon. Előveszek egy fekete ceruzát és halványan rajzolni kezdek. Egész jó lett. A döglött légylábak már életrekeltek egy húzásnyi szempilla-spiráltól.

De azt hiszem, soha többé nem fogom döglött légylábakhoz hasonlítani őket... [link]