Ahogy ott feküdt a magasan vetett ágyban, a körülállók homályos és szürke alakjai közt átszűrődő fényben csak a pörögve hulló, beteg cseresznyefaleveleket figyelte az ablakon át, mint sodorja őket a nyár közepi szellő a párkányra – önmagát egy sárga, foltos levélkének érezte, minek nem jutott elég idő megnőni, mégis már csak utolsó rostja köti az ághoz; nem akart még aláhullni, senki sem akar, ám a viharvert lombokból megnyugtatónak tűnt a titkos mélység –, és csak sírt, csak mosolygott, lassan lehunyta két szemét, felállt, megcsókolta édesanyja könnytől nedves orcáját, s azt már nem is látta senki, mikor hangtalan léptekkel kiment a nyitott ajtón.
__________________________
Aranymosás Irodalmi Magazin
A Facebook-oldaluk
A szeptember 10-i feladat