Az Árpád novellák a "Magyar Star Trek Fan Club" tagjainak köszönhetően jöttek létre, még a 90-es évek végén és a 2000-es évek elején. Remek szerzők kiváló művei a témában, de mivel a régi weboldalak már nem élnek, így többet az internet mélyéről kellett előszednem a Wayback machine-el, és még nincs is meg az összes. Akinek megvan még néhány rész ezekből a novellákból, az kérem ossza meg velem, vagy tegye fel egy hasonló bejegyzés formájában, hogy ne vesszenek el.

Innentől pedig az eredetei formájában olvasható a mű:
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Krisztinek. Bárhogy lesz is...

...és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt, és mindhármukat én.
- Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Az Álmodó

Sealon gondolataiba merülve sétált az ilyentájt már meglehetősen néptelen sétafedélzeten, és épp az járt a fejében, földi, vagy egyéb fajú tiszttársai ezt most valószínűleg 'vulcaniatlan', céltalan kószálásnak minősítenék. Tulajdonképpen valahol talán igazuk is volt, bár nem egészen azért, amire ők gondolhattak. Egyszerűen csak, mint sok más dologgal kapcsolatban is, elsiklottak egy alapvető tény fölött. Nevezetesen, hogy mikor valaki céltalanul kószál, azt jobbára azért teszi, mert épp olyan gondolatok, problémák foglalkoztatják, melyek elvonják figyelmét a külvilágról, így az illető végül egy olyan tevékenységbe kezd, ami nem igényel különösebb odafigyelést. Ez vérmérséklettől függően lehet elhúzódás a világ elől egy csendes sarokba, és réveteg semmibe bámulás, vagy éppen egy hosszú, minden különösebb cél nélkül való séta.
A vulcaniak persze ilyenkor leginkább meditáltak, és legtöbbször Sealon is így tett. Most azonban, bármilyen furcsán hangozzék is ez egy vulcanival kapcsolatban, valahogy nem volt hozzá kedve. Néha még egy vulcaninak is, főleg, ha romulanok közt nevelkedett, joga van fajának lehetőségeihez képest némiképp elveszettnek éreznie magát, még akkor is, ha ezt persze gondosan elkendőzi a külvilág elől.
Sealon hát sétált, lassan, háta mögött összekulcsolt kézzel, és időnként kipillantott egy-egy ablakon, a görbületi sebességgel haladó Árpád 'közelében' elúszó porköd-foszlányokra, az egyébként is csak ritkás csillagmezőből itt-ott hatalmas darabokat kiharapó távoli sűrűsödésekre, és a szemérmesen ködfátyol mögé bújó csillagcsaládokra. Tulajdonképpen nem volt odakint semmi igazán különleges, a látványban semmi sem utalt a jelenlegi tartózkodási helyükre, lehettek volna akárhol, sokkalta közelebb ahhoz a helyhez, ahonnan immár több mint három és fél éve szakadtak el, félő, hogy még nagyon hosszú időre. S ahová mindannyian, így vagy úgy, de visszavágytak.
Nekrit-kiterjedés. Neelix így nevezte ezt a hatalmas, több ezer fényévnyire nyúló, váltakozó sűrűségű csillagközi porködöt, és így hívta annak az ellátó-állomásnak a személyzete is, ami egyfajta utolsó helyőrségként lebegett a köd szélétől nem messze, s ahol nagyjából két hónapja az Árpád is eltöltött néhány napot. Azóta persze kiderült, azért annyira nincsenek egyedül a térségben, több alkalommal találkoztak már itt lakó fajokkal, és egy olyan nép nyomaira is rábukkantak, ami, legalábbis bizonyos értelemben, általában gyorsan otthont teremtett magának mindenütt, ahol csak megjelent.
Sealon meglepve konstatálta, hogy a késői óra ellenére nincs teljesen egyedül a sétafedélzeten. Torres és Paris hadnagyok, vagyis jelen esetben talán helyesebb lett volna őket egyszerűen csak Tomnak és B'Elannának nevezni, bukkantak fel a folyosó kanyarulata mögül, vidáman beszélgetve. A két, kissé féktelen, és vulcani szemmel nézve talán túlságosan életvidám tiszt hosszú ideje kerülgette már egymást, mígnem úgy két hete az egyik fiatal vulcani zászlóson kitörő, és egy akaratlanul kialakított tudati visszhangnak köszönhetően a fél-klingon származása miatt egyébként is kissé túlérzékenyen reagáló Torresre is átterjedő pon farr miatt egy rövid, de annál viharosabb affér játszódott le közte és Paris között. Utána egy darabig meglehetős bizonytalansággal viseltettek egymás iránt, de a helyzet mostanra rendeződni látszott.
- Jó estét... - köszönt oda Tom Sealonnak, B'Elanna pedig egy udvarias biccentéssel üdvözölte.
- Mr. Paris, Torres hadnagy... - fogadta az üdvözlést a vulcani, majd már el is léptek egymás mellett, és ment mindenki tovább a maga útját. Sealon egy darabig még hallotta a páros szavait, de az értelmükre szándékosan nem figyelt oda. Vulcaniként kissé nehezményezte ugyan, mikor a legénység tagjai ennyire nyíltan, sőt, néha még sokkal nyíltabban fejezték ki érzelmeiket, de a logika azt diktálta, hunyjon szemet a dolog fölött, mert így lesz a legjobb mindenkinek. Neki magának egyelőre nem kellett ilyen gondolatokkal foglalkoznia, bár néha eltöprengett azon, mihez kezd majd, mikor valamivel több, mint két év múlva eljön az ő soron következő pon farr-ja. Nem volt nagy választék vulcaniakból a fedélzeten, és elég csekély volt a valószínűsége annak, hogy valaki pont 'szinkronban' legyen vele, így aztán valószínűsíthető volt, nehéz napokat fog majd átélni, annál is inkább, mert...
A belőle feltörő halk sóhaj még magát Sealont is meglepte. Hiába, bármennyire igyekezett is egyre vulcaniként élni és cselekedni, a Romuluson eltöltött évek valamelyest akkor is rányomták bélyegüket személyiségére és viselkedésére. Legtöbbször csak tehernek érezte életének azt az időszakát, amiből jobbára nehézségek fakadtak, és ha tehette volna, egyszer s mindenkorra megszabadul ettől az 'örökségtől'. Bizonyos mértékig meg is tette, legfőképpen a vulcani filozófiának köszönhetően, de mindennek ellenére adódtak emiatt nehéz pillanatok az életében.
Különösen most, ennyire távol minden ismert dologtól, a Föderációtól, a Csillagflottától, és persze legfőképpen a Vulcantól. Küzdelmes három és fél év állt már mögöttük, és ez még csak a töredéke volt annak a hosszú útnak, amit hazáig meg kell tenniük.
Három és fél év. Szinte hihetetlennek tűnt, pedig ennyi volt, sem több, sem kevesebb. Három és fél éve, hogy az a hétköznapinak induló küldetés a Badlandsbe megdöbbentő fordulatot vett, s megkezdődött ez az utazás. Három és fél éve már, hogy az Árpád hazafelé tart a Delta Kvadránsból, és közel egy emberöltőbe telik majd, míg egyszer, ha a sors kegyes lesz hozzájuk, hazaérkezik.
Sealonnak persze az idő miatt igazából nem kellett aggódnia, hiszen vulcaniként megérhet akár kétszáz standard évet is, csakúgy, mint a néhány másik vulcani a hajón, Benayról és Tzcről már nem is beszélve, akiknek pedig még kevésbé okozhat fejfájást a múló idő kérdése. A többiek számára viszont csak egyetlen alternatíva kínálkozott: a családalapítás. Az Árpád-ból, hacsak nem sikerül valahogyan drasztikusan lerövidíteni hazaútjuk időtartamát, szép lassan generációs csillaghajó válik majd, és a következő nemzedék feladata lesz hazajuttatni idősödő szüleiket, legalábbis azokat, akik még életben lesznek akkor.
Mert bárhogyan igyekezett is Solo kapitány, és az egykori Maquisból lett első tiszt, Chakotay parancsnok megóvni a legénység életét, időről időre adódtak veszteségeik. És a számuk vélhetőleg csak tovább növekszik majd, talán nem is olyan sokára. Hiszen a nemrég a sakarik bolygóján talált halott borg, és maga a tény, hogy a sakarik egyszer már összetűzésbe kerültek velük, minden eddiginél komolyabb nehézségeket vetítettek előre. A Föderáció valószínűsítette, hogy a borg valahonnan a Béta Kvadránson túlról származik, az Enterprise-D Q jóvoltából szintén mélyen a Béta Kvadránsban futott össze először egy kóbor transzportkockájukkal, és Sealon halványan emlékezett egy Raven nevű Föderációs hajóra, amiről valahol egy adatbázisban olvasott, és ami emlékei szerint szintén a Béta Kvadráns felé vette az irányt mintegy húsz évvel ezelőtt, az akkor még szinte teljesen ismeretlen borg nyomát kutatva. Mindezek pedig azt támasztották alá, hogy minél jobban megközelíti az Árpád a Delta és a Béta Kvadráns határát, annál nagyobb a valószínűsége, hogy találkozni fognak a majd borggal, vélhetően egyre többször.
És ezek az egyre szaporodni látszó gondok voltak azok, amelyek miatt többé-kevésbé mindenki aggódott a hajón, és ami miatt Sealon úgy érezte, ma este szüksége van még egy kis 'céltalan kószálásra', mielőtt visszavonul a kabinjába, hogy pihenjen néhány órát a következő napi szolgálatkezdés előtt.
A vulcani kutatótiszt pár perccel később elérkezett az elnyújtott patkó alakú sétafedélzet egyik végéhez, és rövid töprengés után úgy döntött, most már nem fordul vissza még egy körre. Ehelyett a legközelebbi turbólifthez sétált, felvitette magát a hármas szintre, és hamarosan nyugovóra tért szálláshelyén, valamivel az után, hogy a világítás beállt az éjszakai ügyelet kezdetét jelző alacsonyabb fényszintre.

Draco, aki az elmúlt hónapban újraszervezett szolgálati beosztás miatt most a biztonsági személyzet taktikai képzettségének szinten tartása érdekében, társaihoz hasonlóan hetente egyszer ismét taktikai tiszti feladatokat látott el az éjszakai szolgálat során, az ívelt pult mögül figyelte az éjszakai ügyeletet vivő Tzct, aki mozdulatlanul ült a kapitányi székben a félhomályos hídon. Valahol azért furcsának érezte, hogy az android, többévnyi tapasztalata, és széleskörű ismeretei ellenére ugyanolyan rangban volt, mint ő, az Akadémiáról csak nem túl rég kikerült zászlós. Az okát persze tudta, mint mindenki a hajón, és ha lehet, az egész ettől csak még furcsább lett.
Az Árpád jelen pillanatban, mint a Delta Kvadránsban eltöltött idő legnagyobb részében, kilences fölötti görbülettel haladt az Alfa Kvadráns felé. A hajó nemrég viszonylag hosszabb időt töltött egy először lakatlannak vélt naprendszerben, amiről aztán kiderült, az egyik, szeizmikusan különösen aktív bolygója nagyon is lakott. Az ott élő nép, a sakarik, a kezdeti félreértések tisztázása után segítettek a bolygó galacitkészletének felhasználásával felújítani az Árpád görbületi tekercseit, a hajó legénysége pedig cserébe igyekezett minél jobban javítani a bolygón levő föld alatti sakari települések felderíthetetlenségén. A sakariknak ugyanis néhány generációval korábban végzetes látogatásban volt részük. Mint végül kiderült, a borg tette tiszteletét az egykor virágzó bolygón, és néhány óra alatt földig rombolta az ottani civilizációt, a lakosság nagyobb részét pedig asszimilálva magukkal vitték. A túlélők leköltöztek a bolygó felszíne alá, és igyekeztek úgy kialakítani életüket, hogy semmi ne utaljon arra, a bolygó valójában lakott.
A felfedezés okozta izgalom mostanra már elülőben volt, ám miközben az Árpád tovább folytatta útját a végtelennek tűnő Nekrit-kiterjedésben, a legénység életében megint beköszöntött egy olyan korszak, mikor többet gondoltak távol levő otthonaikra, mint általában.
Draco is így volt ezzel, különösképp ilyenkor hajnal felé, mikor az éjszakai ügyelet számára kiadott feladatok nagyját már elvégezték, és jobbára csak a rutinműveletek igényeltek még némi figyelmet. Ha valamikor, most aztán volt idő a töprengésre, és ahogy Draco időnként szemügyre vette az éjszakai ügyeletre mellé beosztott társait, gyakran látta egyiken-másikon, hogy gondolatban épp nagyon messze jár.
Ő maga sem volt persze kivétel, például most is, miközben szemmel tartotta a távolsági taktikai szenzorok kijelzéseit, a múlt eseményein rágódott. Legfőképpen a sorsnak azon a kegyetlen fintorán, ami őt ide irányította, erre a hajóra a Voyager helyett, ami most valószínűleg többé-kevésbé gondtalanul cirkál valahol az Alfa Kvadránsban, a fedélzetén egy Harry Kim nevű fickóval, aki az ő beosztását vette át.
Az Árpád csak egy rövid küldetésre indult volna a Badlandsbe, fedélzetén egy börtönviselt Maquis-szimpatizánssal, hogy megkeressenek egy Maquis hajót, aminek fedélzetén Benay épp beépített ügynökként tevékenykedett, ám az alakváltó akkor már jó ideje nem adott életjelt magáról. Hát, megtalálták őket. Csak éppen akkor már a galaxis túlsó felében voltak, a Delta Kvadránsban, egy idegen űrállomás közelében, amit végül meg kellett semmisíteniük, hogy megóvják egy bolygó védtelen lakosságát egy harcias néptől, a kazonoktól. Ám mivel az állomás juttatta el őket a Delta Kvadránsba, és csak az hidalhatta volna át újra a több mint hetvenezer fényéves távolságot az akkori helyzetük, és az otthonuk között, az Árpád így a Maquis hajóval együtt a Delta Kvadránsban rekedt. És mivel más kiút nem kínálkozott, a hajó végül a Maquis legénységet a fedélzetre véve útnak indult hazafelé.
Draco lassan megcsóválta a fejét, majd egy nagy sóhaj kíséretében hangos riasztásra állította a szenzorpultot, és elindult, hogy lassú tempóban tegyen egy kört a hídon, megmozgatva kissé az ácsorgástól elgémberedett tagjait. Tzc sima mozdulattal fordította jobbra a fejét, mikor Draco lelépve az emelt hátsó részről, a látóterébe került, majd ugyanígy fordult vissza a főmonitor irányába. Az éjszakai ügyelet ilyen szempontból kissé 'lazábbnak' számított, részben azért, mert ilyenkor a hídügyeletet is egy-egy alacsonyabb rangú tiszt adta, aki, mivel még maga is hasonló cipőben járt, jobbára nem piszkálta feleslegesen éjszakás társait. Ez alól szerencsére az android sem volt kivétel, Tzc a saját maga által folyamatosan tökéletesített szociális programjának köszönhetően elég jól megértette, milyen plusz terhekkel jár az éjszakai szolgálat hús-vér tiszttársai számára, miközben ő maga természetesen napszaktól függetlenül egyforma hatékonysággal, fáradhatatlanul tudta végezni a munkáját.
Draco a kör végén visszaérve a taktikai konzolhoz, visszavette az őrséget a riasztótól, majd az egyik terminálra kérte a hajóidőt. Fél öt felé járt, még jó három óra volt hátra a gyötrelmes lassúsággal vánszorgó éjszakából. De tudta, el fog telni ez is, mint ahogy utazásuk eddigi éveinek minden egyes napja és órája eltelt, és ahogy még rengeteg nap és óra fog eltelni, míg hazaérnek... Vagy végül mind oda nem vesznek, fényévek ezreire otthonuktól.

"A USS Árpád hajónaplója, Chakotay első tiszt. CsillagIdő 50594.8. Immár a huszadik nap telt el jobbára eseménytelenül azóta, hogy magunk mögött hagytuk a sakarik naprendszerét. Mivel a porköd megint sűrűsödni kezd előttünk, valószínűleg javasolni fogom Solo kapitánynak, hogy a biztonság kedvéért legfeljebb néhány napon belül végezzünk egy siklóval felderítést az Árpád tervezett útvonalán, mielőtt tovább haladnánk. És mivel a felderítő küldetések végrehajtása az első tiszt feladata, legalább kimozdulhatok egy kicsit a hajóról."

Chakotay a reggeli szolgálatváltás után átvette az ügyeletet Solotól, aki behúzódott a készenléti helyiségbe. A parancsnok nagyon jól meg tudta érteni felettesét, amikor ennyire semmi sem történt, mindenki igyekezett valami értelmet adni a fölötte elmúló óráknak, ki ahogy tehette. Az egykori Maquis, és a Maquis-szimpatizáns kapitány eléggé, sőt, meglepően jól megértették egymást szinte az első pillanattól kezdve. Solo egyenrangú félként bánt vele és embereivel, és bár kezdetben voltak néha egészen komoly nézeteltérések Chakotay Maquis-legénysége és az Árpád személyzete között, az első év végére nagyjából kialakult egy stabil, és jól működő munkarend.
És persze nem csak nekik kellett beilleszkedniük az Árpád-ra. Ott volt mindjárt Tom Paris, a Maquishoz dezertált, majd lebukott Csillagflotta-tiszt, aki egy ideig éppen Chakotay csapatában tevékenykedett, valamint Kes és Neelix, akik kevéssel a Delta Kvadránsba érkezésük után csatlakoztak hozzájuk.
Mindez persze mostanra szinte már történelmi távlatokba veszett. Igaz, az eltelt bő három és fél év nem volt azért olyan hosszú idő, de annál eseménydúsabb, így aztán mikor az ember visszagondolt, néha hosszabbnak, sokkal hosszabbnak tűnt. És persze néhol szinte már hihetetlennek.
Chakotay lassan elmerült az emlékekben, régiekben, és nem túl régiekben, de közben azért tudatában volt mindannak, ami körülötte történt a hídon, bár különösebben nem volt mire odafigyelnie.

Draco egy jó órával a szolgálat leadása után hazafelé tartott a harmadik szinten levő kabinjába. A lakószint folyosói mostanra már elcsendesedtek, a reggeli szolgálatváltás után a déli órákig meglehetősen meggyérült errefelé a forgalom.
Vincent elgondolkodva bandukolt a folyosókon, szándékosan nem a kabinjához legközelebbi megállóba vitette magát a lifttel, hogy legalább egy rövid sétát kelljen tennie hazáig, mielőtt lefekszik, hogy aludjon néhány órát az átdolgozott éjszaka után. A következő sarkon befordulva egy karcsú, középmagas alakot pillantott meg, egy szőkésbarna hajú nőt, aki ugyanabban az irányban haladt, mint ő, a folyosó közepén járva. A nő két dologgal vonta magára Draco figyelmét. Az egyik az öltözéke volt, abból is leginkább rövid, még térdéig sem érő szoknyája, ami látni engedte formás lábait, és amilyen ruhadarabot Vincent még a hajó legénységének egyetlen női tagján sem látott; a másik pedig, hogy a nő mozgása valahogy bizonytalannak tűnt, mintha nem igazán tudta volna, merre is jár tulajdonképpen. Draco már éppen megszaporázta volna lépteit, hogy beérje, ám a háta mögött Jane Scott hangja szólalt meg:
- Vince, hová sietsz...? De jó, hogy elcsíptelek.
Vincent erre megfordult, és mosolyogva indult a kereszteződében rá váró Jane felé.
- Szia, Janey.
- Szia. Nincs kedved velem reggelizni?
- Ehm... - csóválta meg a fejét Draco vidáman, - Hogy egyesek számára mikor kezdődik a nap...
- Te csak ne panaszkodj, a heti egy éjszakai szolgálatoddal, én mostanában háromnaponta kerülök sorra.
- Jól van, visszavonom. - legyintett Draco vigyorogva, ezzel útnak indultak visszafelé a folyosón, hogy egy lifttel levitessék magukat a bárba. Vincent ekkorra már szinte teljesen meg is feledkezett a csak nemrég látott nőről.
Egy jó perccel később már a bár földszintjén vágtak át, remélve, kedvenc emeleti asztaluk éppen szabad. Útjukat egy sötétbarna szempár kísérte az ablakok közelében levő egyik asztaltól. Egy hadnagyi rangjelzéssel ellátott aranyszín vállrészű egyenruhás, vékony testalkatú, kis körszakállat, és bajuszt viselő fiatal férfi figyelte őket gondterheltnek tűnő arccal. Draco és Scott hamarosan eltűntek az emeletre vezető lépcsők egyikén, a hadnagy viszont továbbra is csak a lépcsőt nézte, bár az arckifejezéséből ítélve jobbára csak nézte, de nem igazán látta azt.
Nem Draco és Scott volt az egyetlen reggelizni érkező páros, pár perccel utánuk Paris és Torres léptek be a bár másik bejáratán át, ám ők megelégedtek egy földszinti asztallal is.
A fiatal hadnagy az ő érkezésüket is figyelemmel kísérte, és ha az előbb gondterhelt volt, akkor most már egyenesen aggódó arckifejezést öltött. Összevont szemöldökkel, megbabonázva meredt a vidáman beszélgető B'Elannára és Tomra, majd arcára valamiféle felismerés döbbenete ült ki. Felállt az asztaltól, ám szinte azonnal bizonytalanul megingott, mintha megszédült volna, ezért egy pillanatra meg kellett támaszkodnia az asztal lapján, hogy visszanyerje egyensúlyát. A férfi még egyszer szemügyre vette Parist és Torrest, majd sietős léptekkel elhagyta a bárt.

* * *

Nem emlékezett arra a napra, amikor a világra jött. Persze a legtöbben így vannak ezzel, nem is volt ebben semmi különös, vagy különleges. Nem emlékezett kora gyermekkora legnagyobb részére sem, részben, mert nem történt vele semmi igazán emlékezetes, részben pedig mert később félig-meddig tudatosan 'kiselejtezte' azokat az emlékeket, amikre többé már nem volt szüksége. Néhány apróság azért megmaradt, egy-egy hely, pár gyermekkori játszótárs, barát, és azóta már rég eltávozott rokonok életlen, megfakult emlékképe. De semmi több, és ez a néhány maradvány is csak nagy ritkán merült fel benne, emlékeztetve őt a régmúlt időkre, arra, hogy neki is volt gyermekkora... Egyszer, valamikor régen.
A következő hosszabb időszakról, általános iskolai éveiről már több emléke maradt meg, bár itt is voltak fehér foltok bőséggel. Sokszor kellett rádöbbennie, mikor megkísérelt felidézni egy-egy dolgot ebből az időből, hogy ismét elkallódott valami emlékezete visszhangos tárházában. Persze a legtöbb nyoma veszett leltári tételre tulajdonképpen semmi szüksége sem volt, inkább csak szentimentalizmusból állapította meg az újabb hiányt, igazából nem sokat törődött vele. A közelmúltban elvesztett emlékekhez képest mindezek mit sem számítottak.
És fontos volt ez az időszak azért is, mert ekkor kezdett azzá lenni, ami most volt. Ide volt visszavezethető számos erénye, de itt gyökerezett a legtöbb későbbi problémája is. Ekkor kezdte el jobban érdekelni a jövő. Ám sajnos - bár ő inkább úgy érezte szerencsére - nem a holnap, vagy a holnapután, nem a közeli jövő. Annál sokkal távolabbra szeretett volna látni már akkor is, ezért hajlamos volt elsiklani az olyan dolgok fölött, ami hasonló korú társainak életét jobbára kitöltötte. Haszontalannak, céltalannak kezdte érezni a legtöbb dolgot, amivel a többiek a szabadidejüket töltötték, bár eleinte nem mutatta különösebb jelét ennek. Hiszen fiatal volt még, erősen működött benne a 'falkaösztön', jobbára azt tette, amit a többiek, amit mindenki elvárt tőle, akár jó volt az neki, akár nem. De néhány dologban már sikerült megtalálnia a saját útját, amin rajta kívül talán egy-két kivétellel senki sem járt a környezetében. Csak azt nem vette észre, hogy közben olyan más utaknak fordít hátat, amelyek később nagyon fontossá válnak majd. Nem vette észre? Nem is, sokkal inkább fogalma sem volt arról, mennyi fájdalmat okoz majd neki később az, hogy egyre inkább eltért az iránytól, amit a nagy többség követ, és olyan utat választott, amit a legtöbben nem értenek meg, és nem fogadnak el.
Ekkor érték az első igazi kudarcok, és... Igen, itt most annak kellene következnie, hogy az első nagy sikerek. De azok nem jöttek. Amihez tehetséget érzett, ami igazán érdekelte volna, azzal senki sem törődött, az senkit sem érdekelt, mert nem tartozott azon dolgok közé, amiket a 'nagy átlag' hasznosnak, fontosnak, és művelendőnek tartott, főleg az ő életkorában. Nem törődtek ezen dolgokkal a tanárai, néhány ritka kivétellel nem törődtek vele osztálytársai, és azok, akiket a barátainak tartott, és ami talán a legtragikusabb az egészben: egyáltalán nem törődtek vele szülei sem. Sőt, ők nem csak hogy nem értették meg, de egyenesen tiltani igyekeztek attól, ami neki egyre inkább az egyik legértékesebb dolgot kezdte jelenteni.
Nem csoda, hogy kezdett lassan elhúzódni a világ elől. Kezdett belefáradni abba, hogy hiábavalóan próbálja megértetni másokkal, szüleit is beleértve, mit és miért tart ő fontosnak, és miért nem inkább azzal foglalkozik, amivel minden más 'normális' gyerek az ő korában. Egyre kevesebbet járt társaságba, és persze ezt megint csak nem értették, nem helyeselték. Odáig valahogy egyikük sem jutott el, hogy belássa, felismerje: az ember nem szívesen megy olyan helyre, ahol hiába veszik körül mások, mégis egyedül van, mert az ő mondanivalója senkit sem érdekel a többiek közül; azok a leggyakrabban ostoba, és jelentéktelen dolgok pedig, amikkel a többiek foglalkoznak, őt nem érdeklik egy cseppet sem. Magához hasonlókra pedig nem talált, mert mint később rá kellett jönnie, az ő fajtája nagyon, fájdalmasan ritka.
Persze erre most a legtöbben - és ők azok, akik nem értik, és soha nem is fogják megérteni ennek az egésznek a lényegét - valószínűleg szinte automatikusan azt mondják: akkor miért nem változott meg? Miért nem tette magát olyanná, mint a többiek, hogy befogadják? Hogy miért? Mert az már nem ő lett volna! Mert nem volt hajlandó behódolni, megalkudni senki kedvéért, és főleg nem volt hajlandó lemondani a saját egyéniségéről csak azért, hogy ne lógjon ki a többiek közül, hogy teljesen megfeleljen mások elvárásainak. Nem akart szolga lenni, és... Ebben csak az a fájdalmas, hogy végül úgy érezte, éppen hogy az lett belőle. Be kellett látnia, csak úgy maradhat meg önmaga, ha kifelé valaki teljesen másnak mutatkozik, egy simulékony, kaméleonszerű álcát ölt magára, melyben mindenki számára pontosan az tükröződik, amit az adott illető épp látni akar benne. De ne szaladjunk még ennyire előre, addig még el kell telnie néhány egyre keserűbb, és egyre magányosabb évnek.
Eljött a következő iskolai időszak, és itt végre már bizonyíthatott. Legalább volt már néhány alkalom az életében, mikor bebizonyíthatta, ő is ér valamit olyan területeken, amiket mások is hasznosnak tartanak. Ritkák voltak ezek a pillanatok, de neki mégis sokat jelentettek, büszke volt rájuk, mint ahogyan rá is büszke volt az a néhány ember, aki látta, mire képes valójában, ha olyan feladattal bízzák meg, amihez van tehetsége és affinitása. Azonban igazi társa továbbra sem akadt, bár az őt körülvevő emberek, szülei kivételével persze, teljesen kicserélődtek.
Illetve, valaki mégiscsak volt, bár éveknek kellett eltelnie, míg végül kiderült, ezúttal nem csak alibi-barátságról van szó. Tényleg talált valakit, aki bár valamelyest más irányban, és más módon volt kreatív, de akiben szintén ott volt a szikra. Valószínűleg ezért, és persze valamelyest hasonló jellemvonásaik, és érdeklődési körük miatt alakult úgy, hogy ebből az emberből lett az egyetlen igazi barátja. Azaz csak majdnem. Ugyanis, bár ehhez éveknek kellett eltelnie, de végül ráébredt: bizonyos mértékben neki is csak színlel, neki is csak eljátssza azt az embert, akinek barátja gondolta őt. De igazi arcát ekkor már hosszú évek óta senki sem láthatta.
Küzdelmes évek voltak ezek, volt, hogy néhány ideiglenes szövetségessel, volt, hogy egyedül. Mindenesetre ekkor már kezdett kialakulni benne az álcázás 'művészete', csak nagyon ritkák voltak azok a pillanatok, mikor valaki igazán örülni vagy szomorkodni láthatta őt. Persze, ha a helyzet úgy kívánta, mosolyogott, ha pedig az kellett, úgy tett, mint aki nagyon le van törve, de csak azért, hogy ne tűnjön ki közömbösségével a többiek közül. Pedig voltak igazi, saját érzései is, de azokat már nem akarta, nem merte rábízni senkire, mert ekkorra jól megtanulta: nincs a közelében senki, aki igazán megértené, ki is ő valójában.
Így aztán ezekben az években is kimaradt számos dologból, megint szélesedett a szakadék közte, és a világ között. A többiek azonban mindamellett, hogy jobbára haszontalan dolgokra pazarolták az időt, amit ő erre túl értékesnek tartott, közben azért kezdtek megtanulni valami nagyon fontos dolgot is: a gyakorlati, mindennapi életet.
Ez azért nem azt jelentette, hogy ő maga nem foglalkozott mindezzel, nem kezdett 'felnőni', ahogy mondani szokás. Csak éppen másként látta a dolgokat, neki az élet más vonatkozásai voltak fontosak, mint a többiek számára. Nem a hétköznapi kérdésekre kereste a választ, sokkal inkább a nagy miértek és hogyanok foglalkoztatták. Ő nem is annyira az életet, mint inkább az élőket tanulta. Figyelt, töprengett, elemzett, néha észrevenni vélt néhány alapigazságot, másokban, és gyakran önmagában is. Ekkor kezdett megfogalmazódni benne a nagy kérdés, ami végül, mikor végleges alakot nyert, komoly változásokat idézett elő életfelfogásában. A kérdés nagyon egyszerű, mondhatni triviális volt, három szó csupán.
Van valami értelme?
És mégis, kiderült, erre az egyszerű kérdésre milyen nehéz igazán jó választ adni. Mert mindig lehetett találni olyan pontot, ahonnan nézve a válasz egyértelmű igen volt. De mindig volt egy olyan pont is, ahonnan nézve mit sem számított semmi.
Ez a felismerés egyszerre volt áldás és átok. Áldás, mert a segítségével számos dilemmát sikerült feloldania. Egyszerűen csak feltette magának a kérdést, megtalálta azt a bizonyos nézőpontot, és mikor rájött, nincs igazán mi miatt aggódnia, már könnyebb volt felismerni a helyes utat. És átok is volt, mert az az egyetlen pont minden egyes probléma esetén létezett, és ő nagyon tehetségesnek bizonyult a megtalálásában, így egy idő után rájött valójában semmi sem számít igazán, semmi sem érdemes arra, hogy foglalkozzanak vele. Hogy ő foglalkozzon vele. Könnyű kifogás volt, univerzális mentség.
Persze, azért ki tudja... Ha az ember jobban bele merne gondolni ennek az egyszerű kérdésnek az összes vonatkozásába, belátná, valójában tényleg nem számít semmi sem. Semmi.
Így aztán ezzel az önigazolással felvértezve immár sokkal könnyebben söpörhette félre azokat a dolgokat, amikkel nem akart foglalkozni. És olyan szerencsés helyzetben volt, amely lehetővé tette számára, hogy így tegyen.
Persze mindent azért nem vethetett el. Hiszen mindennek ellenére volt egy élete, amit élnie kellett, legalább annyira, hogy az lehetővé tegye számára az önmegvalósítást. Elvégezte az iskolát, megtanult valamit, amiről, mikor elkezdte, még úgy gondolta, szereti csinálni, le tudja, és le is fogja kötni. De ekkor már kezdte felismerni, az igazi útja, legalábbis hosszabb távon, nem ez lesz majd. Egyelőre azonban ezt az életet kellett élnie, míg ki nem alakulnak a dolgok végleges formái benne, és körülötte.
Így aztán munkát keresett, és egy kis szerencsével talált is. Eleinte még győzködte magát, hogy meg fog felelni neki, amit talált, de aztán egyre elégedetlenebb lett vele. Mivel azonban ez a megoldás egyszerűbb volt, kevesebb energiát igényelt, mint másikat keresni, úgy döntött, használja ezt a lehetőséget, ameddig csak lehet. És egyébként is, volt a kezében valami, ami segített neki átvészelni, helyesebben inkább elfelejteni a gondokat, mindazt a fájdalmat, ami a világban érte. Ebben a világban.
Ekkor ugyanis már sok év óta tudta, hogyan léphet át más világokba, más valóságokba és korokba, és elég gyakran tett is ilyen kirándulásokat, maga mögött hagyva saját, őt egyáltalán nem kielégítő életét. Eleinte inkább csak vendégeskedett azokban a jobbára ismeretlen, és néha idegen világokban, de aztán az, ami egyszer már megkísértette, újra hatalmába kerítette. Persze az eltelt évek alatt is próbálkozott, de sosem volt igazán elégedett az eredményekkel. De végül elérkezett az a pillanat, mikor megalkotta az első saját világát, egy olyan helyet, ahol valóban, maradéktalanul otthon volt. Ez volt az első lépés... És még korántsem az utolsó.

* * *

Vincent különös hangulatban ébredt az éjszakás szolgálat nyomában átaludt délelőtt után. Arra emlékezett, hogy valami különös, hátborzongató álom volt az, amiből visszatért a jól megszokott, biztonságos valóságba, de hogy pontosan mit álmodott, sehogyan sem tudta felidézni. Pedig legalább negyed órát heverészett még ébredés után, igyekezve megtalálni álmának emlékeit, de egy megfoghatatlan, halvány balsejtelmen, rossz érzésen kívül mást nem sikerült a felszínre hoznia.
Végül felhagyott a hiábavaló kutakodással, és abban reménykedve, még sikerül meghívnia Jane-t egy késői ebédre, elvégre még csak alig délután kettő felé járt az idő, sietősen rendbe szedte magát, és útnak indult a hajón, megkeresni a lányt.
Miközben végigsietett a lakószint egyik folyosóján a legközelebbi lift felé, nem figyelt fel arra a civil ruhás, középmagas, fiatal férfira, akinek mintha elégedettség tükröződött volna arcán, ahogy tekintetével végigkísérte a folyosón mellette elhaladó Dracot. Mikor a zászlós mögött becsukódott a lift ajtaja, a férfi, mintha csak önmagának helyeselt volna, eltűnődve bólogatni kezdett, végül útnak indult a folyosón, és befordult a legközelebbi sarkon.

"A USS Árpád hajónaplója, Langsdorf kapitány. Kiegészítés. Újra magunk mögött hagytuk a Deep Space Nine-t, miután a teljes személyzet átesett egy genetikai ellenőrzésen, és egy vérvizsgálaton, amit a Csillagflotta Főparancsnokság rendelt el a Bajor szektorban tevékenykedő összes Föderációs hajó számára, miután fény derült arra, hogy a Deep Space Nine főorvosát, Dr. Bashirt már majdnem egy hónapja egy Alapító helyettesítette. Az Árpád az elkövetkező időszakban számos más hajóval együtt megerősített járőrszolgálatot lát majd el a Föderációs-Cardassiai határon, miután Cardassia hivatalosan bejelentette csatlakozását a Dominionhoz."

Langsdorf, miután véglegesítette, és tárolta a hajónaplóba szánt bejegyzést, odébb tolta az asztali terminált, és felsóhajtva hátradőlt székében az Árpád készenléti helyiségében. Valahogy még mindig nem sikerült teljes egészében felfognia, tudatosítania magában az elmúlt néhány nap eseményeit, mint ahogy gyanította, a Föderáció legtöbb polgárának sem. A Dominion most már itt volt az Alfa Kvadránsban. Nemes egyszerűséggel, és mármár felháborító arcátlansággal beköltözött az őket tárt karokkal váró Cardassiára, és azóta már egész jelentős nagyságú flottát dobott át a féreglyukon, ezáltal egyre növekvő fenyegetést jelentve a teljes kvadránsra.
A kapitány gunyoros fintorral arcán idézte emlékezetébe a cardassiaiak, még pontosabban Dukat azon beszédét, melyben a legátussá kinevezett egykori Gul azzal indokolta a lépést, hogy segítségre volt szükségük a Cardassia ellen irányuló klingon invázió megállítására.
Ami azt illeti, a Dominion hatékonyan vette kezébe az ügyet, a klingon harci egységek néhány nappal később szinte menekülve hagyták maguk mögött Cardassia felségterületét, és sebeiket nyalogatva gyülekeztek a Deep Space Nine körül.
Azóta már majdnem egy hét telt el, néhány fölöttébb mozgalmas nappal, mint például amelyiken a Bashirt helyettesítő Alapító megpróbálta nóvává robbantani Bajor napját, és ezzel megsemmisíteni a közelben gyülekező klingon és Föderációs hajókat, na meg persze az utolsó pillanatban teljesen váratlanul felbukkant romulanokat. Azonban szórványosan még mindig érkeztek klingon hajók a határon túlról, bár már egyre viharvertebbek voltak, és egyre ritkábban bukkantak fel.
Egyszerűen fogalmazva: aggasztó volt a helyzet. Egyelőre senki sem volt biztos benne mi lesz a Cardassiai-Dominion szövetség következő megmozdulása, az viszont elég egyértelműnek tűnt, hogy a dolog hosszú távon háborúba fog torkollni, nem is akármilyenbe. És mivel a féreglyuk jelentette a Dominion egyetlen utánpótlási vonalát, az is nyilvánvaló volt, hogy a Bajor szektor, és a Deep Space Nine heves harcok színtere lesz, meglehet, már nem is nagyon sokára.
De ez még a jövő zenéje. - gondolta Langsdorf, miközben felállt az asztal mögül, és a hídra vezető ajtó felé vette az irányt, hogy jelen lehessen a délutáni szolgálatváltásnál.

Wright a sétafedélzeten kószálva próbálta eldönteni, mit csináljon a nap hátralevő pár órájában. Queue parancsnok nemrég úgy döntött, ideje kicsit felkavarni az állóvizet, ami többek között abban nyilvánult meg, hogy a szolgálati beosztások meghatározásánál nem feltétlenül követték azt az elvet, ami eddig a főtiszteket leginkább nappali szolgálatra osztotta be. Wright például ennek köszönhetően egy időre helyet cserélt Benay-al, most az alakváltó volt a délutáni ügyeletes taktikai tiszt, Wright pedig reggel nyolctól délután négyig volt a hídon.
Andrew egészen elszokott attól, hogy szabad a délutánja és az estéje, ritkán kérvényezett kimenőin kívül ilyenkor általában szolgálatban volt, szabadnapjainak nagyobb részét pedig vagy valamelyik edzőteremben, vagy egy holodeckben, esetleg a kabinjába elhúzódva töltötte. Ezért aztán egyelőre még nem tudta, mihez kezdjen a megváltozott napirendje miatt megüresedett időszakkal. Úgy érezte, egyelőre egy séta tökéletesen elegendő lesz, közben legalább elmélkedhet egy kicsit.
Ilyenkor, késő délután már elég sokan jöttek-mentek a tizenkettes szinten, leginkább civilben. Mintha nem is a cardassiai határ közelében lettek volna, hanem valahol a Föderáció átellenes végében, ahol az itteni háborús feszültségek legfeljebb egy érdekes, ám nem túl aggasztó hírt jelentenek. Wright tulajdonképpen egész jól megértette őket, bár, ami azt illeti, ő itt, a határ közelében sem aggódott túlságosan. Persze egyébként sem volt különösebben hajlamos az ilyesmire, alapjában véve meglehetősen higgadtan, sőt talán némi közönnyel fogadta a saját, vagy mások sorsában beállt változásokat. Persze azért neki is voltak rossz pillanatai. Ritkán vesztette el ugyan a józanságát, legfőképpen a sorozatos kudarcok tudták kiborítani, de ilyenkor is gyorsan lehiggadt, és visszatalált jól megszokott önmagához. Igazság szerint egy-egy ilyen kitörés után ő érezte magát a legkellemetlenebbül, főleg azért, mert zavarta a tudat, hogy kellemetlenséget okozhatott tiszttársainak, vagy akár még meg is sérthette valamelyiküket.
Wrightot séta közben eléggé lekötötték gondolatai, a környezetére jóformán csak annyira figyelt, hogy véletlenül bele ne gyalogoljon valakibe, és persze léptei kövessék a sétafedélzet változóan ívelő folyosóját. Teljesen véletlen volt, hogy épp a megfelelő pillanatban ért egy újabb gondolatmenet végére, másként egyszerűen tovább sétált volna, fel sem figyelve az egyik ablaknál állva kifelé figyelő alakra. Így azonban észrevette, és amit látott, megállásra kényszerítette. Egyszerűen képtelen volt tovább menni.
Egy nő állt az ablaknál. Első pillantásra magasnak látszott, ám ezt a hatást inkább csak karcsú alakja, és a szokásosnál kissé magasabb sarkú cipői keltették, egyébként olyan egy méter hetven körül lehetett, legfeljebb egy kicsit magasabb. Göndör, valahol a szőke és a barna között félúton levő haját a tarkóján feltűzve hordta; Wright úgy találta, ez a frizura nem épp a legelőnyösebb a számára. A nő civilben volt, egyszerű, ám valahol mégis elegáns hatást keltő, kicsit egy rövidkabátra emlékeztető, rövid ujjú blúzt, és szűk, rövid szoknyát viselt. Andrew tekintete önkéntelenül siklott végig a nő formás lábain, de mikor az végül elfordult az ablaktól, és Wright megpillantotta az arcát, az összes többi részlet hirtelen elhalványult, jelentéktelenné vált. Bár nem volt túl közel hozzá, Andrew mégis tisztán látta a nő szürkészöld szemeit, melyek pillantása egyszerre volt hűvös és határozott, ugyanakkor igéző, és egy kicsit talán szomorú; és szája dacos, büszke vonalát, de a sarkaiban megbúvó két kicsiny ráncot is, amelyek arról árulkodtak, hogy ugyanez a száj bizony mosolyogni is képes, méghozzá nem is akárhogyan. De nem is a részletek tették igazán széppé, különlegessé a nő arcát. Egyszerűen mintha sugárzott volna belőle valami meghatározhatatlan energia, életerő, és vidámság. Valami varázslat, amitől az ember lelke sajogni kezd, és azt kívánja, bár ne érne véget a pillanat, soha többé.
Wright csak hosszú másodpercek után ébredt rá, hogy leplezetlenül, és minden illendőségről megfeledkezve csak áll a sétafedélzet közepén, és a nőt bámulja. Valahol, tudata hátsó zugában megszólalt egy riasztócsengő, az alapkiképzése során belénevelt 'biztonsági tiszti ösztön' jelzett neki. Egy pillanattal később már biztos volt benne, a nő nem tagja az Árpád személyzetének, és nem tartozik a fedélzeten levő családtagok közé sem. Tudta, biztonsági riadót kellene elrendelnie, mert idegen van a hajón, ám keze valahogy nem akart felemelkedni a ruhájára rögzített kommunikátorhoz.
A nő lassan, bizonytalan léptekkel elindult a folyosón, nagyjából Wright felé tartva. Mintha szédült volna, és lábai is csak alig tudnák megtartani. Lassan elsápadt, és miközben szinte minden szín eltűnt az arcáról, látszott rajta, páni rémület keríti hatalmába. A nő segélykérőn nyúlt ki Wright felé, közben megingott, még egyszer sikerült visszanyernie egyensúlyát, de mielőtt Andrew néhány lendületes lépéssel elérte volna, a sétafedélzet padlójára omlott, és nem mozdult többet. Wright letérdelt az ernyedt test mellett, és miközben baljával pulzust keresett a nyaki ütőérnél, jobb kezével aktiválta kommunikátorát:
- Wright a gyengélkedőnek: orvosi vészhelyzet, tizenkettes szint, sétafedélzet, ötös szektor!

- Doktor? - fordult Langsdorf Ysu felé, belépve a gyengélkedő bal oldali intenzív őrzőjébe. Odabent a főorvoson, és egy nővéren kívül két egyenruhás biztonsági tiszt várakozott készenlétben, félrehúzódva Ysu és a nővér útjából. És persze ott volt az ismeretlen nő az ágyon.
Langsdorf futólag szemügyre vette: harminc-egynéhány éves, ránézésre földi származású, csinos, ám kissé szokatlan ruházatú. Egyelőre megelégedett ennyivel, azt sokkal fontosabbnak tartotta, mi történt vele, és hogyan került a hajóra.
Dr. Ysu csak nagy sokára fordult el a diagnosztikai pulttól, arckifejezése bizonytalanságot tükrözött, mikor megszólalt:
- Igazából eléggé tanácstalan vagyok. Hogy őszinte legyek, egyelőre csak annyit mondhatok, akármi is ez a lény, nem földi ember, bármennyire is annak látszik.
- Talán sebészeti átalakításról van szó? - kérdezte Langsdorf, közben egy pillanatra önkéntelenül Narokra gondolva.
- Nem, kapitány, legalábbis amennyire meg tudtam állapítani. Igazából még abban sem vagyok biztos, milyen fajú egyáltalán. Az alaposabb vizsgálatokból talán kiderül majd valami.
- Mi történt vele a sétafedélzeten?
- Ezzel megint csak megfogott, kapitány. Fiziológiailag rendben levőnek tűnik, légzése, keringése stabil, a biokémiája rendben van, az idegrendszere ép... Abból, amit eddig láttam, azt mondanám, bármilyen furcsán hangzik is, hogy egyszerűen csak... Alszik.
- Alszik? - visszhangozta Langsdorf.
- Nos, ez csak hasonlat. Nem sikerült eszméletére térítenem, nem reagál sem fizikai ingerekre, sem serkentőkre.
Langsdorf töprengő arccal vette szemügyre még egyszer, immár alaposabban az ágyon fekvő nőt. Egy embert látott maga előtt, egy kissé sápadt, de egyébként teljesen normális kinézetű földi nőt. Ha jobban odafigyelt, láthatta, ahogy mellkasa lassú, egyenletes ütemben süllyed, és emelkedik, sőt, mintha még a nyaki ütőér finom lüktetését is ki tudta volna venni. Viszont a doktornő szerint nem ember volt, és azt is figyelembe véve, hogy minden előzmény nélkül, tulajdonképpen a semmiből bukkant fel a hajón... Mindez együtt azért meglehetős aggodalomra adott okot. Ha nem épp nemrég estek volna át egy teljes biztonsági ellenőrzésen, az első gondolata az lett volna, a jövevény egy Alapító. Persze ezt így sem lehetett teljesen kizárni.
- Elképzelhető esetleg, hogy alakváltó? - adott hangot végül Langsdorf a kételyének.
- Ez sem kizárható, bár ha igen, Benay korvettkapitánynál mindenképpen gyakorlottabb. Nem csak kinézetre ember, az első gyors vizsgálatok alapján belső szervei is vannak, amit pedig a változóknál eddig még nem tapasztaltunk. Ők általában csak kívülről hasonulnak a lemásolt tárgyakhoz vagy élőlényekhez, de belül megőrzik testük anyagának alapállapotát.
- Nos, végezzen el minden szükségesnek ítélt vizsgálatot, közben a biztonsági részleggel megpróbálom azonosíttatni, talán lesz róla valami adat a Csillagflotta adatbázisában. Bár erre, hogy őszinte legyek, az eddigiek alapján nem sok esélyt látok, de sosem lehet tudni. ... Egy óra múlva helyzetértékelő megbeszélést tartunk, kérem, addigra állítson össze egy előzetes jelentést.
- Értettem, uram. - bólintott Ysu, ezzel visszatért a diagnosztikai konzolhoz, hogy megkezdjék a részletes vizsgálatokat. Langsdorf rövid ideig még figyelte a doktornő és asszisztense munkáját, majd futólag a két biztonsági tisztre pillantva gondterhelt arccal hagyta maga mögött a gyengélkedőt, és a híd felé vette az irányt, hogy beszéljen Benay-al az azonosítás lehetőségeit illetően.

* * *

Tulajdonképpen kettős életet élt. Volt egy 'nyilvános' élete, amit munkatársai, meg az a néhány egyéb személy, akikkel még úgy-ahogy kapcsolatot tartott, ismertek. És volt egy 'magán' élete, ami csak az övé volt, abba nem engedett be senkit és semmit, amiről úgy érezte nem oda való, vagy nincs szüksége rá. Erről a második, vagy ha fontossági sorrendben vesszük első, és egyetlen igazi életéről szinte senki sem tudott részleteket. Kollégái minden bizonnyal azt gondolták, ugyanúgy él, mint bárki más, intézi az ügyeit, szórakozni jár a barátaival, meg effélék. Ő pedig meghagyta őket ebben a hitükben. Ha néha ilyesmi került szóba, általánosságokkal válaszolt, vagy egyetértőn bólogatott, illetve helytelenítően csóválta a fejét, ahogy a helyzet megkívánta. Ekkorra már rájött, milyen könnyű a többiek által várt reakcióval szolgálni egy-egy helyzetben, és hogy a nagy többség mennyire elfogad egy-egy semmitmondó választ, mert... Igazából nem is érdeklik őket a válaszok. Mostanra álcája is szinte tökéletessé vált, nem egyszer nyugtázta nagy megelégedéssel, hogy mindenki pontosan azt vélte látni benne, amire az adott illető számított vele kapcsolatban, az pedig szinte már mulattatta, ahogy a különböző emberek néha homlokegyenest ellentétes véleménnyel voltak róla, és észre sem vették, hogy mintha nem is ugyanarról a személyről beszélnének. Kezdett láthatatlanná válni a többiek számára, és ez egyáltalán nem volt ellenére. Sőt... Ő maga is épp ezt akarta.
Ekkoriban jobbára csak élte a napokat, egyiket a másik után. Különösebben nem törődött az idő múlásával, nem voltak olyan nevezetes események, amelyek észrevetették volna vele, hogy egyáltalán változik körülötte valami. Igazából talán kissé bele is fásult mindenbe, és ebben csak az volt az ijesztő, hogy ő maga is tudta, túl fiatal még ahhoz, hogy így érezzen. Nem gyűlölt, nem szeretett, nem örült, de legalább nem is bánkódott igazán. Azért mégis voltak pillanatok, mikor megállt, és hagyta, hogy az élet tovább száguldjon mellette, miközben ő elgyönyörködött egy-egy dologban. Megcsodálta a napkelte színeit, a madarak repülését, a szürke viharfellegek lassú vonulását, a frissen lehullott hó szikrázó fehérségét, az éjszaka felragyogó csillagokat, és az ezüstös fényű Holdat. Hallgatta az eső sustorgását, élvezte az őszi reggelek csípős hidegét, figyelte saját lépéseinek ütemét, ahogy mindig sietve átvágott a ráérősen sétálgató emberek között, és sokszor, nagyon sokszor egyszerűen csak hagyta, hogy körülölelje szobája megnyugtató, állandó csendje. És ilyenkor, legalábbis egy-egy pillanatra, talán boldog is volt.
Munkája továbbra sem, sőt egyre kevésbé kötötte le. Igyekezett persze elvégezni, amit kellett, de nem volt benne különösebb ambíció arra, hogy a szükségesnél többet foglalkozzon vele. Annál is inkább, mert nagyjából ekkor kezdett bele egy másfajta munkába, ami sok idejét, és még több energiáját kötötte le. És ami mindenek előtt sokkal jobban érdekelte, több tehetséget érzett hozzá, mint bármi máshoz. Teremtő elme volt, csak akkor érezte igazán jól magát, ha alkothatott. Tulajdonképpen bizonyos értelemben visszatért ahhoz az egyetlen dologhoz, ami sok évvel korábban egyszer már megigézte, ám akkor kénytelen volt félretenni, mert akkor még hagyta, hogy 'nyilvános' élete a kelleténél több erőforrását foglalja le, akkor még úgy gondolta, fontosabb, hogy másoknak megfeleljen, mint hogy saját magával kerüljön összhangba.
A jóval korábban felfedezett módszer segítségével továbbra is sok, sőt egyre több időt töltött más világokban. Voltak olyanok, amelyeket jobban megkedvelt, és többször is visszatért oda, és persze olyanok is, ahová az első látogatás után nem vágyott vissza különösebben, de soha egyetlen átjárót sem zárt le teljesen és végérvényesen. Illetve... Néhány azért mégis akadt. Talált pár olyan világot, amelyekről úgy érezte, elpusztítanák, ha még egyszer megkockáztatná a meglátogatásukat. Azonban ezeket sem felejtette el teljesen. Legalább így már tudta, merre, hová induljon, ha annyira rosszra fordulnának a dolgok. Ha egyszer mégis szüksége lenne egy végső kiútra.
És egy idő után egy bizonyos világot sokkalta gyakrabban keresett fel, mint tulajdonképpen az összes többit együttvéve. Egyre inkább megismerte, és egyre jobban magáénak érezte, mintha pontosan azt a helyet kereste volna egész eddigi életében. Figyelt, és tanult, kezdte meglátni az alapvető törvényszerűségeket, amelyek azt a világot mozgatták, nyomon követte a világ néhány lakójának életútját, és néha úgy érezte, osztozik a sorsukban is. Végül úgy döntött, ideje munkához látni, ideje másokat is meghívni ebbe a világba, legalábbis bizonyos értelemben Ő lett a krónikás, feljegyezte mindazt, amit ott látott, nap-nap után gondosan rögzítve minden lényeges eseményt valakinek... Bárkinek.
Közben persze a saját világában is zajlott az élet, és amikor épp ott tartózkodott, neki is ki kellett vennie belőle a részét. Legalábbis valamennyire, mert az újonnan talált 'küldetése' szinte minden idejét lefoglalta, a legszükségesebb dolgokon kívül semmi másra nem volt ideje. Persze lehetett erre úgy is tekinteni, hogy csak kifogásnak használja önként vállalt munkáját, amit bármikor felfüggeszthetett volna, ha 'fontosabb' dolga adódik. Hogy a 'sajnálom, nem érek rá, rengeteg dolgom van' mondat mögé bújva elrejtőzhessen azok elől a feladatok elől, amiknek teljesítését élete - egyébként jobbára teljesen jogosan - számon kérte tőle.
És nem csak kérte, néha egyenesen kikényszerítette belőle. Voltak alkalmak, mikor nem menekülhetett, mikor szembe kellett néznie a változással, akár akarta, akár nem. Ilyen volt az is, mikor - és tegyük hozzá, nem is egészen önhibáján kívül - más munkakörbe helyezték. És bár ezt ekkor még nem tudta, de tulajdonképpen ekkor tért rá arra az útra, ami végül egy felemás helyzetbe juttatta, ami egyszerre volt fájdalmas, és örömteli is.
Hamar kiderült, az új munkája sem jobb a korábbinál, legfeljebb csak más. Legalábbis eleinte mindenképpen így volt, aztán megint megtörtént az, amire egyszer már volt példa az életében: véletlenül ismét olyan feladatot osztottak rá, amivel örömmel foglalkozott, és ezért jól is csinálta. Felfigyeltek rá, és újfent új beosztást kapott, igaz csak határozott időre szólót, de legalább olyat, ami kreativitást, igazi gondolkodást igényelt, nem csak tévedhetetlen, reflexszerű cselekvést, vagy gépies robotolást. És egy olyan munkatársat, akivel hamarosan ütőképes csapattá, két külön testből álló, ám egyként működő problémamegoldó gépezetté változtak.
Szinte hihetetlennek tűnt számára, de kezdte megkedvelni az új munkáját. Sikerei voltak, valódi, kézzelfogható sikerei, ráadásul a saját világában, amelyekért ugyan szinte alig kapott elismerést, de nem is igazán volt rá szüksége, mert ő maga látta, hogy jól dolgozott, és ez éppen elég volt számára. Jól érezte magát az életében. Talált valakit, aki legalább néhány tekintetben hasonlított rá, és akivel egy idő után már nem csak egyszerű munkakapcsolata volt. Szert tett egy új barátra, azon egyetlen másik mellé, aki ekkor már meglehetősem hosszú ideje kísérte életének útján.
És ennek az új feladatnak köszönhetően találkozott még valakivel. Egy másik emberrel, aki anélkül, hogy hosszú ideig egyáltalán akár csak tudatosult volna benne ennek ténye, egyre nagyobb, és nagyobb részét tette ki életének. Egy emberrel, aki később egyszerre lett boldogság, és gyötrelem forrása, aki számos dolgot megváltoztatott körülötte, de leginkább benne. Egy emberrel... Pontosabban egy nővel.

* * *

Sisko kifürkészhetetlen arccal figyelte az irodájában, az ajtótól egy lépéssel beljebb álló egyenruhás férfit. A kapitány az asztalára támaszkodva töprengett az imént hallottakon, a parancsnoki rangjelzést viselő Csillagflotta-tiszt pedig türelmesen várakozott, szemmel láthatóan tudta, nem könnyű helyzet ez a vele szemben álló Sisko számára.
- De hát alig néhány napja estek át egy teljes körű biztonsági ellenőrzésen. - szólalt meg végül a kapitány felegyenesedve, - Hogyan lehetséges, hogy nem szűrték ki?
- Nos, uram, úgy, hogy... Tulajdonképpen nem is akartuk kiszűrni. Legalábbis egyelőre. A Csillagflotta titkosszolgálata szeretne minél többet megtudni a tisztjeink közé beszivárgott alakváltókról, ám mivel a Dr. Bashir helyét átvett Alapító az ellopott hajóval együtt elpusztult, úgy látszott, elestünk ettől a lehetőségtől. Azonban szinte csak órákkal később kaptunk néhány jelentést, melyek felhívták a figyelmünket erre az ígéretes eshetőségre. Szerencsére sikerült még épp időben eljuttatni a különleges utasítást az ellenőrzéseket végző osztaghoz, így megakadályozhattuk, hogy a kutatás akár csak véletlenül is sikerrel járjon.
- És engem miért nem tájékoztattak?
- Ha máshonnan nem, a nemrég lezajlott eseményekből ön is tudja, milyen hatékonyak a beépült alakváltók, ha a saját biztonságukat veszélyeztető információk felkutatásáról van szó. Nem kockáztathattuk, hogy bármilyen módon tudomást szerezzen arról, tudunk a létezéséről, ezért voltunk kénytelenek szigorúan eltitkolni az ismereteinket még a legközelebbi érintettek előtt is, legalábbis addig, míg a hajó újra ki nem fut, és így az alakváló mozgástere valamelyest be nem szűkül.
- Értem. Az eddig elhangzottak alapján feltételezem, tudják, a legénység melyik tagját cserélték ki az Alapítók.
- Nos, uram, a helyzet az, hogy egyiket sem.
- Akkor? - kérdezte Sisko bosszús grimaszt vágva.
- Ismereteink szerint az alakváltó jobbára inkább rejtőzködik a hajón, csak néha ölt humanoid alakot, ha a helyzet úgy kívánja. Amennyiben elkerülhetetlen, a legénység valamelyik tagját utánozza le, de mivel ez nagyban növeli a lebukásának veszélyét, legtöbbször egy, a közelében levők számára ismeretlen személynek álcázza magát.
- És mi lesz a következő lépés? Úgy értem, az egyértelmű, hogy el akarják fogni, de... Miért tájékoztatnak engem éppen most, mikor már semmit sem tehetek? Az állomással nem mehetünk utánuk, a Főparancsnokságtól pedig biztosan kapnának megfelelő hajót ehhez a feladathoz.
- Nos, ami azt illeti, már kaptunk is. És a legmegfelelőbb hajó itt van, a Deep Space Nine-on.
- A Defiant. - bólintott erre Sisko nagyot fújva, - Hát persze, elvégre észrevétlenül kell cselekedniük, és mi volna alkalmasabb erre a Csillagflotta egyetlen olyan hajójánál, ami álcázóval van ellátva.
- Így van, uram. A Defiant feladata lesz, hogy a különleges osztagunkkal a fedélzetén feltartóztassa az Árpád-ot, és így elfoghassuk a fedélzetén ténykedő alakváltót. A küldetés idejére a Defiant parancsnokságát én veszem át, a hajót a magammal hozott legénység fogja repülni.
A parancsnok ezzel átnyújtott egy jegyzetfüzetet Siskonak. A kapitány hosszasan tanulmányozta a parancsot, és az arckifejezésén látszott, egyáltalán nincs ínyére, hogy át kell adnia a Defiant-et egy csapat ismeretlen tisztnek. Arról nem is beszélve, mit fog szólni mindehhez Worf, aki tulajdonképpen a Defiant teljes jogú kapitányának számított, és akinek különösképp a szívéhez nőtt a hajó. Persze a parancs az parancs, de akkor is rossz érzés lesz a Defiant-et, az ő hajójukat, idegen kezekben tudni.
- A parancsot tudomásul vettem. - mondta végül Sisko, - Milyen egyéb segítségre van még szükségük?
- A gépészeinket ki kell oktatni az álcázóval kapcsolatos legfontosabb ismeretekre, de egyébként azt hiszem, semmi másra nincs szükségünk.
- Intézkedem, hogy Mr. O'Brien mihamarabb a rendelkezésükre álljon. - bólintott Sisko.
- Köszönöm, kapitány. És ne aggódjon... Vigyázni fogunk rá. - mondta a parancsnok elmosolyodva, mintha sejtette volna, mi aggasztja Siskot, mielőtt megfordult, hogy elhagyja az irodát.
- Parancsnok... - szólt Sisko a férfi után, mire az a kinyíló ajtóban megállva kérdőn fordult vissza felé, - Jó vadászatot.
A férfi erre már nem szólt, csak odabiccentett Siskonak, majd kilépett az irodából. A kapitány az ajtó átlátszó paneljein át figyelte, ahogy a tiszt lesiet az irodához vezető néhány lépcsőfokon, futólag üdvözli az odakint dolgozókat, majd beszállva az egyik liftbe, elhagyja a vezérlőt.

Wright egy kezének ujjain meg tudta volna számolni, hányszor vett részt megbeszélésen az Árpád főtisztjei társaságában. Tulajdonképpen nem is értette igazán, miért kérették a tanácsterembe, hiszen azon kívül, hogy a szemtanúja volt az ismeretlen nő összeomlásának, és ő értesítette a gyengélkedőt, nem játszott túl jelentős szerepet az ügyben. Mindenestre Benay idekérette, így most itt volt, és az asztal távoli végébe húzódva készült arra, hogy végighallgassa a tisztikar tanácskozását.
- Nos, mivel immár mindenki jelen van, nekikezdhetünk. - állapította meg Langsdorf, majd Ysura nézve folytatta, - Doktornő, mit sikerült kideríteniük?
- A helyzet az, nem vagyunk sokkal okosabbak, mint egy órával ezelőtt. A nő még mindig nem tért magához, pedig minden szokásos eljárást végigpróbáltunk. Továbbra sem tudjuk, mi lehet ez a lény, legfeljebb arról van néhány elképzelésünk, mi nem lehet. ... Az már az első vizsgálatok során nyilvánvalóvá vált, hogy nem földi ember, azonban most már azt is tudjuk, hogy tulajdonképpen még csak nem is humanoid, hiába tűnik fizikailag annak. És ez alatt nem csak a külső megjelenését értem, testfelépítését, szerveit és idegrendszerét tekintve is tökéletesen emberinek tűnik, és mindennek ellenére mégsem az.
- Ez meglehetősen ellentmondásosnak tűnik. - jegyezte meg Solo kissé türelmetlenül, tekintve, hogy Ysu mintha csak kerülgette volna mondanivalója lényegét.
- Igen, elismerem. - bólintott oda a főorvos az első tisztnek, - De nem tudom jobban megfogalmazni, miről is van szó tulajdonképpen. ... Ahogy mondtam, a nő... A lény testében megtalálható minden olyan jelentősebb szerv, ami egy emberi testet felépít, van nyirok- és érrendszere, csontváza, izomzata, ideghálózata, ám mindezek... Nem sejtekből állnak.
- Hanem? - kérdezte Langsdorf, látva, hogy Ysu megint kissé elbizonytalanodott. A doktornő erre tétován megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs. Életemben nem láttam még ilyet, és az orvosi adatbázisban sem találtam még csak utalást sem ehhez hasonló élőlényre. Olyan a szervezete, mintha csak egy anatómiai vázlata lenne egy emberi testnek; ami makroszinten észlelhető, vagyis jobbára szabad szemmel is látható, és elkülöníthető, az megtalálható benne. Azonban a szervei csupán az adott szerv alakját hordozó anyaghalmazok, százalékos eloszlásra minden kémiai összetevő megtalálható bennük, de nincs belső struktúrájuk, és mivel nincsenek sejtjei, így nincs DNS-e sem. ... És mindennek ellenére ezek a szervek a működés látszatát keltik. Van szívverése, az ereiben valami vérszerű folyadék kering, de nem folytat anyagcserét. Lélegzik, de a be- és kilélegzett levegő összetétele nem változik. Az izomzata reagál az idegi stimulálásra, holott sem az izomszövete, sem az idegpályái nem valódiak. A teste hőt termel, pedig semmiféle energiatermelő, vagy lebontási folyamat nem zajlik benne.
- Nem lehetséges, hogy... - kezdte Benay, de Ysu már a mondat felénél rázni kezdte a fejét.
- Hogy alakváltó? Nem hinném. Számos alkalommal megvizsgáltam már önt, természetes állapotában, és különböző felvett alakokban is, ezért elég jól ismerem a testének működését. ... Ha ez a lény alakváltó, akkor vagy nem Mr. Benay népéből való, vagy az Alapítók sokkal többre képesek annál, mint amennyit eddig tudtunk róluk. Azonban, még ha tényleg egy rendkívüli képességekkel rendelkező Alapító volna, akkor is zajlanának a testében bizonyos, a változókra jellemző életfolyamatok. Ez a nő azonban orvos-biológiai értelemben nem élőbb, mint az az ágy, amin jelen pillanatban is fekszik a gyengélkedőn.
- Ugyanakkor a sétafedélzeten mégis egy élőlény benyomását keltette, így van, Mr. Wright?
- Igen, uram. - bólintott Wright Langsdorf kérdésére.
- Elmondaná, mi történt pontosan?
- Tulajdonképpen nem sokat mondhatok, uram. Mikor megpillantottam, a nő a sétafedélzet egyik ablakánál állt, kifelé figyelt. Nem sokkal később felém fordult, úgy tűnt, mintha valamiféle rosszullét tört volna rá. Azt hiszem, talán segítséget akart kérni, de néhány lépés után összeesett. ... De előtte olyan benyomást keltett... Igen, mintha megrémült volna valamitől. ... Odasiettem hozzá, értesítettem a gyengélkedőt, majd a biztonsági szolgálatot is, mivel ekkor már szinte biztos voltam benne, hogy nem a legénység tagja. Az esetnek több szemtanúja is volt, elég nagy volt a forgalom a sétafedélzeten.
- Köszönöm, alhadnagy. - bólintott Langsdorf, - Tehát a nő a jelek szerint rosszul lett. Azonban mivel a doktornő szerint nem élőlény, ennek azt kellene jelentenie, nem is lehetett rosszul a szó hagyományos értelmében, ha követjük a gondolatmenetet. ... Akkor viszont mi történhetett vele?
A tanácsteremben ülők hosszú másodpercekig forgatták fejükben a kérdést, de az arcokon látszott, senkinek sincs elfogadható magyarázata a dologra.
- Rendben, akkor egyelőre térjünk rá a másik fontos kérdésre: ember vagy nem, él vagy sem, ki ez a nő, és hogyan kerülhetett a hajóra? - mondta Langsdorf, elsősorban Benaynak címezve a kérdést.
- Mivel, ahogy azt Dr. Ysu már említette, a lénynek nincs DNS-e, így a legegyértelműbb, és legbiztosabb azonosítási lehetőségtől elestünk. Megpróbáltunk a külseje alapján találni róla valamit, de az idő rövidsége miatt egyelőre még csak a Csillagflotta személyzeti adatbázisán tudtunk lefuttatni egy keresést. Mr. Tzc jelenleg a Föderációs adatbázis átkutatásán dolgozik, de ez a munka legjobb esetben is órákat fog igénybe venni. Ami eddig bizonyos: a nő nem az Árpád állandó legénységének a tagja, és nem is valamelyik legénységi tag családtagja. Nem járt itt sem átmeneti, sem hosszabb időre szóló megbízatással, és soha nem volt a hajó civil utasa sem. A Csillagflotta személyzeti adatbázisában nem találtunk elfogadható mértékű egyezést sem a jelen pillanatban szolgálatot teljesítő állomány bármely tagjával, sem az elmúlt tíz évben a flottától leszerelt, dezertált, vagy szolgálat közben elhunyt személyekkel. Egyelőre ennyit tudunk, illetve nem tudunk, talán Tzcnek még sikerül előásnia valamit. ... Ami pedig a hajóra kerülését illeti... Nem a Deep Space Nine-on jött a fedélzetre, és nem is korábban. Mélyűri találkozónk más hajóval már hetekkel az állomásra történt visszarendelésünk előtt sem volt. Ellenőriztük a belső szenzorok naplóit, nem találtunk transzportálásra utaló nyomokat, amik arra utalhattak volna, hogy esetleg egy álcázott hajóról sugározták át. Megpróbáltuk a szenzornapló alapján nyomon követni a mozgását, de nem találtunk semmi értelmezhetőt. Mintha egyszer csak megjelent volna a semmiből a sétafedélzeten, majd pár perccel később Wright alhadnagy jelenlétében összeesett.
- Nem lehetséges, hogy hozzáférhetett a naplóhoz, és törölte az érkezésére, és az eddigi mozgására utaló adatokat? - kérdezte Solo.
- Nem találtunk erre utaló nyomokat, uram, a szenzornaplók sértetlennek tűnnek. ... A nő vagy nem a jelenlegi alakjában jött a fedélzetre, vagy... Bármilyen érthetetlenül hangozzék is ez az utóbbi lehetőség, egyszerűen csak itt termett a semmiből.
Langsdorf boldogtalan ábrázattal nézett végig tisztjein, nagyot sóhajtva otthagyta az asztalt, majd járkálni kezdett a tanácsteremben.
- Szóval... Felbukkan itt egy nő, akiről kiderül, hogy valójában nem is élőlény. Nem tudjuk, kicsoda, nem tudjuk, hogy kerül ide, csak azt tudjuk, hogy itt van. Ráadásul, mivel öntudatlan, még csak beszélni sem tudunk vele. ... Mihez kezdhetnénk ebben a helyzetben?
A tisztek jobbára tanácstalanul bámulták az asztal lapját maguk előtt. Senki sem talált használható fogódzót, támpontot az eseményekkel kapcsolatban.
- Rendben, tehát úgy tűnik, holtpontra jutottunk. A legokosabb az volna, ha haladéktalanul értesítenénk a Csillagflottát, vagy legalább a Deep Space Nine-t, de egyelőre... Szeretnék még többet tudni, valami konkrétumot, egy nyomot, amin elindulhatunk.
Ekkor, mintha csak valami végszó hangzott volna el, megszólalt az interkom jelzőhangja.
- Tzc hívja Benay korvettkapitányt.
- Hallgatom.
- Uram, azt hiszem, találtam valamit, aminek, legalábbis bizonyos értelemben köze lehet az ismeretlen nőhöz.
- Mr. Tzc, kérem, csatlakozzon hozzánk a tanácsteremben. - üzente ennek hallatán Langsdorf, majd elindult vissza a széke felé. Mire odaért, az android is belépett a híd felőli ajtón, és a fali monitorhoz sietve lehívott egy jobbára szöveges anyagot.
- Ez a USS Enterprise 1701-D egyik küldetésének összefoglaló jelentése mintegy nyolc évvel ezelőttről. Az Enterprise egy állítólagos hajóroncs vizsgálatára érkezett a Theta rendszerbe. A nyolcadik bolygó körül valóban roncsokra bukkantak, melyek egy, a huszonegyedik század végén a Földről indított hajó, az SS Charybdis roncsainak bizonyultak. Az egyébként emberi életre alkalmatlan Theta VIII felszínén felfedeztek egy épületet, ahová lesugároztak egy felderítő osztagot. A felderítők egy huszadik századi szálloda másolatát találták a bolygón, amelyben földi emberekre bukkantak, akik szemmel láthatóan nem voltak tudatában a valódi helyzetüknek, mintha egy előre meghatározott séma szerint cselekedtek volna, ám reagáltak a felderítők tevékenységére is. Az Enterprise legénysége a szálloda egyik szobájában egy évszázadokkal korábban meghalt földi ember maradványaira bukkant, bizonyos Steven Richeyére, aki a Charybdis...
- Mr. Tzc, mennyiben kapcsolódik ez a mi jelenlegi problémánkhoz? - kérdezte Solo kissé türelmetlenül, futólag a kapitányra pillantva.
- Bocsánat, uram. A felderítőosztag tagjaként Data korvettkapitány megvizsgálta a hotelben talált 'embereket', és megállapította, hogy azoknak, bár anatómiailag megfelelnek egy földi embernek, nincs DNS-e, és a látszattal ellentétben, biológiai értelemben véve nem élnek.
- Értem. És mit sikerült kiderítenie róluk az Enterprise legénységének? - kérdezte Langsdorf reménykedve.
- Gyakorlatilag semmit, uram. Megtalálták Richey ezredes, a Charybdis kapitányának kézzel írott naplóját, ám abban csak egyetlen bejegyzés szerepelt, arról, hogy a hajó legénységét egy ismeretlen betegség pusztította el a kapitányon kívül, aki a valamivel később a hotelben tért magához, amit a hajó könyvtárában levő egyik regény alapján alkottak meg, az ott levő 'emberekkel' együtt.
- Kik? - kapta fel a fejét Queue.
- Nem tudni, uram. Az Enterprise nem talált magyarázatot az esetre, és Richey naplója is csak egy feltételezéssel tudott szolgálni: az ezredes úgy vélte, a legénysége halálát okozó entitás azért hozta létre a hotelt, hogy életteret teremtsen a miatta bajba került Richeynek, ahol az ismerős környezetben élheti le élete hátralevő éveit.
Langsdorf pár pillanatig töprengett, majd az asztal körül ülő többiekre nézve megszólalt.
- Nyilvánvalónak tűnik, mi köti össze a két esetet, azonban... Ezzel megint csak nem jutottunk előbbre. ... Benay, próbálkozzanak tovább az azonosítással, talán mégis sikerül valami nyomra bukkannunk. A gyengélkedő továbbra is biztonsági felügyelet alatt marad, és ha a nő állapotában bármi változás állna be, Dr. Ysu, kérem haladéktalanul értesítsen. ... Köszönöm, egyelőre végeztünk.

Deloghnak, az ügyeletes nővérhez hasonlóan, nem sok dolga akadt a gyengélkedőn. Időnként ellenőrizte az egyetlen 'beteg', az ismeretlen nő állapotát, és az irodájában ügyelő Dr. Ysu kérésének eleget téve jelentést tett neki. Végül a nővért el is engedte, tekintve, hogy a hajó ideje szerint időközben beköszöntött az éjszaka, és ha esetleg mégis szükség volna segítségre, pár perc alatt berendelheti az éjszakai ügyeletet adó orvosi csoportot, ő maga pedig, hogy a következő vizsgálatig teljen valamivel az idő, nekilátott a műtők felszerelését ellenőrizni. Azonban nem nagyon haladt a munkával, így végül, hogy még véletlenül se vétsen valami hibát, ami később esetleg egy ember életébe kerülhetne, inkább abbahagyta.
Lau'Ranna úgy érezte, mintha valami egyre csak vonzaná az intenzív őrző felé, így aztán nem is nagyon csodálkozott, mikor végül megint egyszer ott kötött ki. A bejárat két oldalán egy-egy biztonsági tiszt posztolt, akiket a szabályzat szerint másfél óránként leváltottak.
Delogh lassan az egyetlen foglalt ágyhoz sétált, és immár ki tudja hányadszor, megszemlélte az ott fekvő nőt. Ha valaki, akkor ő igazán tudta, tulajdonképpen nem pontos, ha így utal rá, de mint a legtöbb ember, ő is alapvetően annak megfelelően reagált, amit érzékszerveivel felfogott a világból. És bármi volt is az ágyon fekvő teremtmény, alapvetően egy fiatal földi nőnek tűnt, és ezért Delogh így is gondolt rá. Pedig ő, származásának köszönhetően nem csak a legtöbbek számára rendelkezésre álló öt érzékszervvel tapasztalhatta a világot, hanem, legalábbis bizonyos értelemben, beleláthatott az emberekbe is. És mintha épp ez a hatodik érzék vonzotta volna ide újra meg újra az ismeretlen nő ágya mellé. Pedig mikor megnyitotta elméjét a világ felé, semmit sem érzett felőle. Vagyis, ébredt rá lassan, ahogy betazoid örökségét használatba véve vizsgálódott, a semmit érezte a nő irányából áradni. De valahol, mélyen... Mintha lett volna még valami. Lau'Ranna nagy levegőt vett, és szemét lehunyva alámerült az ürességben.
Ijesztő volt a csend, legalábbis eleinte. Ugyanakkor olyan nyugalmas is, pihentető. Nem volt miért aggódni, nem voltak problémák, nem létezett az életre jellemző örök küzdés. Csak a semmi volt... Egy ideig. Azután jött a rettegés. Gyorsan erősödött, fallá szilárdult, elzárta mindentől, egymaga lett az őt körülvevő világegyetem. Ám mindez csak a látszat volt annak, aki ismerte a módját, hogyan találja meg a helyes utat egy magára maradt elme labirintusában. Hát folytatta az utat befelé... Vagy éppen kifelé, ez csak nézőpont kérdése volt. És a félelem-fal elmaradt mögötte, azon túl pedig emlék-romok fogadták. Maradványok, annak a lénynek az életéből, aki egykor itt volt, míg valami gyökerestől ki nem tépte öntudatának színpompás virágát a fizikai valóság talajából. Követte az elszóródott emlék-szirmokat, remélve, megfelelő irányba vezetik. És végül megtalálta. Ott volt, mindentől elszigetelve, kizárva saját létezéséből, teljesen egyedül. A külvilág olyan volt számára, mint egy távoli emlék, egy gyorsan halványuló álom. Kinyúlt felé, megpróbálta elérni, de hiába. Túl gyenge volt, vagy talán még mindig túl messze tőle, de többet nem tehetett. Érezte, most már indulnia kell vissza, különben itt marad ő is, örökre. De legalább megpróbálta.
Egyetlen lélegzetvételnyi idő telt csak el. Lau'Ranna halk sóhajjal engedte ki a levegőt, miközben arcán néhány könnycsepp gördült alá. Az ismeretlen tudatot nem sikerült kiemelnie a feneketlen mélységből, fájdalmának egy része viszont követte egészen idáig, és úgy tűnt, még jó ideig vele is marad.

* * *

Eleinte ő sem jelentett neki többet bárki másnál. Egy volt a sok közül, csak éppen nő. Valaki, akivel többé-kevésbé összeköti a munkája, akivel néhanap összefut. De már tudta, hogy létezik, és megállíthatatlanul, visszavonhatatlanul megkezdődött egy folyamat. Utólag visszagondolva szinte meglepően hosszú ideig tartott ez a majdnem-közömbös állapot, főleg azt figyelembe véve, hogy hová fejlődött tovább végül.
Az idő gyorsan telt, legfőképp munkával, de ezúttal nem bánta, hiszen valahol élvezte, amit csinál, így nem is igazán számolta a napokat, legalábbis egy jó ideig. Addig, míg el nem kezdett lassan közeledni a végső határidő, mert ez emlékezetébe idézte, hogy ez a számára egészen elviselhető állapot egyszer véget ér.
Végül megkezdődött az utolsó munkafázis, ami egyrészt rengeteg munkát hozott, másrészt a korábbinál sokkal gyakoribb találkozásokat Vele. Igazából ekkor kezdett tudatosulni benne, hogy Ő nem pusztán csak egy ember azok közül, akikkel együtt dolgozik. Lassan elkezdett felemelkedni azon kevesek közé, akik jelentenek is neki valamit. Néha, miközben a késő délutánból kora este lett, és a legtöbb munkatárs távoztával ő lassan majdnem teljesen egyedül maradt az elcsendesedő épületben, hogy előkészítsen még néhány dolgot a következő napra, azon töprengett, vajon Ő ott van-e még. És előfordult, hogy ilyenkor Ő egyszer csak belépett a félhomályos helyiségbe, odasétált az asztalához az aznapi utolsó köteg feldolgozott anyaggal, váltottak néhány szót, majd aznapra elbúcsúztak egymástól.
Semmiség volt? Igen, az. De hát nem ilyen semmiségekkel kezdődik mindig? Egyszer csak elkezdünk odafigyelni valakire, eleinte még csak akaratlanul, később pedig egyre szándékosabban. Csapdájába esünk egy arcnak, egy hangnak, valaminek, ami Hozzá tartozik, és egy idő után nem is akarunk már szabadulni a csapdából, mert egyre jobban érezzük magunkat benne. Mert már csak ott érezzük jól magunkat, az Ő fogságában.
Az ideiglenes megbízatás végül véget ért, és a dolgok visszatértek a korábbi állapotukba. Azaz azért mégsem egészen. Ő ugyanis nem tűnt el az életéből, pedig először úgy látszott, ez fog történni. Épp ellenkezőleg, egyre sűrűbben kellett együttműködniük, ami ellen persze neki egyáltalán nem volt kifogása. A kaméleon-ösztön is működésbe lépett, elkezdett kialakulni az új külső, amit csak Neki szánt, és ami ezúttal nem csak a védelmet szolgálta. Nem csak elrejtett, de mutatni is próbált.
Bár eleinte jobbára csak a munkáról, a felmerült problémákról beszéltek, elkerülhetetlenül működött egy másik szintű kommunikáció is. A legtöbbször Ő volt az, aki egy kicsit kilépett a szerepéből, bár rá egyébként is jellemző volt a közvetlenség, egyfajta természetes, a lényéből fakadó vidámság. És ezzel csak még erősebben vonzotta magához, mert mindaz látszott megtestesülni benne, ami hiányzott az életéből. Amit eddig nem talált meg a világban, hogy tőle jobban érezhesse magát benne.
És mert észrevett, legalábbis észrevenni vélt valamit. Mintha Vele szemben nem igazán működött volna az álcázás. Mintha Ő legtöbbször átlátott volna az álarcon, és ezt általában jelezte is, egy-egy tréfás, vagy nagyon is komoly megjegyzéssel. Végül aztán rájött, miért: mert Ő, hozzá hasonlóan, valóban odafigyelt másokra. Nem fogadta el az általánosságokat, a semmitmondó válaszokat, a látszat-egyéniséget. Nem fogadta el, vagy legalábbis jelét adta annak, tudja, hogy most csak egy szerepet lát. És néha mintha szándékosan próbálta volna kiugratni a szerepéből. Eleinte nagyon odafigyelt, védekezett, aztán... Hagyta, hogy Ő sikerrel járjon. Legalábbis egy bizonyos mértékig. Mert volt egy pont, amin túl eddig még nem engedett senkit. De kezdte úgy érezni, Vele egyszer talán kivételt tehet majd. Ha kiderül, hogy Ő az, aki...
Egyre többször fordult elő, hogy olyankor is felkereste, mikor arra nem is volt igazán elfogadható indoka. Azért próbálta ezt a látszatot kelteni, és Ő is cinkosnak bizonyult ebben valamennyire, mert látszott rajta, tudja, vagy legalábbis érzi, hogy néha csak Ő volt a látogatás célja, nem az az ürügy, amivel felkereste.
Szeretett a közelében lenni, egyre inkább vágyott a közösen eltöltött időre, még akkor is, ha ez sokkal inkább volt csak egy szorosabb munkakapcsolat, mint bármi más. Ám ezek a dolgok természetükből adódóan ritkán maradnak meg egy bizonyos szinten, még ha csak lassan is, de egyre terjeszkednek, egyre követelőzőbbekké válnak. Eleinte, mivel ő maga is tudatában volt annak, ez nem az, amiként a legszívesebben gondolt volna rá, nem hagyta, hogy a helyzet kicsússzon az irányítása alól. Megtartotta a szükséges távolságot, igyekezett kizárni a tudatából azokat a gondolatokat, vágyakat, amelyekről tudta, nem ide valók.
Annál is inkább, mert voltak bizonyos... Tényezők, és jelek, amelyeket nem hagyhatott figyelmen kívül. Ilyen volt például az, hogy túl sok év választja el őket egymástól; hogy Ő olyan életet él, amivel ő képtelen lenne lépést tartani, amibe aligha tudna beilleszkedni; hogy hiányzik belőle többévnyi tapasztalat, és számos olyan képesség, amelyek hiányában nem lehetne megfelelő társ az Ő számára; és persze hogy Ő már az élet egy olyan szakaszában van, ahol csak kevesen vannak még mindig társ nélkül. Ez utóbbi problémakör különösképp aggasztotta, hiszen ha Ő már hozzákötötte az életét valakihez, akár csak átmenetileg is, akkor minden további lépés egyébként is csak megbocsáthatatlan, otromba tolakodás lett volna a részéről. Márpedig ekkor Ő már túl sokat jelentett neki ahhoz, hogy bármivel, még ha csak akaratlanul is, megbántsa, fájdalmat, vagy akár csak kellemetlenséget okozzon neki. És ez volt talán az egyetlen olyan probléma, amit csak az Ő bevonásával oldhatott volna meg, ezt viszont érthető okokból nem tehette. Saját erőből pedig nem sokra jutott, mert hiába figyelt, kereste a jeleket, és hiába elemezte a rendelkezésére álló információkat, a mérleg nyelve hol erre, hol arra billent.
Közben azonban újra-meg újra felkereste. Ott kellett lennie Vele, egyre kevésbé tudott ellenállni a vonzásnak, annak, amit a közelében érzett, és annak, ami, ha nem volt mellette, hiányzott neki, és egyre csak Hozzá űzte volna.
Azután egyszer 'odakint' is találkoztak. Az első alkalom véletlen volt, mindketten épp ugyanabba az irányba tartottak, gyalogosan. És az alig negyedórás séta alatt többet tudtak meg egymásról, de legalábbis ő biztosan többet megtudott Róla, mint az addig együtt töltött idő alatt összesen. Ezután megpróbált minél több ilyen 'véletlenről' gondoskodni, volt, hogy nem is sikertelenül. És minden egyes alkalom felért számára egy kisebb csodával, mert közben úgy érezte magát, mint amikor saját életét maga mögött hagyva egy-egy ismeretlen világ felfedezésére indult: minden egyes szóval feltárult előtte egy-egy kicsiny részlet abból a csodálatos titokból, ami Ő volt, és aminek a teljes megismerésére ezután még az eddigieknél is jobban vágyott. És persze ez a dolog nem volt egyoldalú, közben ő maga is sokkal többet engedett Neki megtudni magáról, mint bárki másnak, akivel eddig kapcsolatba került. Mert úgy tűnt, elég sok közös vonás van bennük ahhoz, hogy Ő megérthesse.
Csak egy dologról feledkezett meg közben. Pedig mostanra igazán jól megtanulhatta volna már, és tulajdonképpen meg is tanulta, csak Ő egy időre elfeledtette vele: minden jónak vége szakad egyszer.
Egyik munkatársa távozni készült. A dolog hosszú ideje lógott már a levegőben, de őt nem igazán zavarta volna, ha... Nem éppen arról az emberről van szó, akivel vállvetve küzdötték végig azt a bizonyos időszakot, és akit azóta is barátjának tekintett, szinte egyedül azok közül, akikkel együtt dolgozott. A közös munkájuk végén ugyan kissé eltávolodtak egymástól, de még mindig ők alkották azt a párost, ami az adott szakterületen a leghatékonyabban tudott megoldani bármiféle problémát. Tulajdonképpen mindaddig, míg Vele nem találkozott, ez az ember volt, aki valamennyire elviselhetővé tette számára a mindennapi küzdelmet.
Gyakorlatilag ő volt az egyetlen megfelelő ember a barátja távozásával megüresedő helyre, és sokkal előbb tudta már, hogy fel fogják azt ajánlani neki, mint hogy az valóban megtörtént volna. Akkor már töprengett egy ideje azon, elfogadja-e. Több felelősséget, sokkal több problémát jelentett volna, mint az, amivel jelenleg foglalkozott, és aminek megvolt az az előnye, hogy különösebb odafigyelés nélkül, gépiesen végezhette a dolgát. Nem volt kihívás, de legalább nem is kötötte le túl sok energiáját, viszont semmi örömöt nem talált benne. Az új feladatkör ellenben talán legalább egy kicsit igényelte volna a benne jobbára kihasználatlanul heverő képességeket. Tudta, hogy nehéz lesz, de úgy érezte, ha Ő ott lesz a közelében, az elég erőt ad majd neki ahhoz, hogy elviseljen bármit. És ekkor már egyébként is érlelődött benne egy elhatározás. Egy olyan lépést tervezgetett, ami reményei szerint egy sor problémára megoldást hoz majd.
Ha tudta volna, hogy néhány nap leforgása alatt két dologban is sikerült a lehető legrosszabbul döntenie... Elfogadta az új munkakört, és megírt, majd átadott egy levelet Neki.
Az új munka katasztrófa volt. Sejtette, hogy rossz lesz, de azt nem gondolta volna, hogy ennyire. Ő pedig nem reagált, mintha semmi sem történt volna. Nem volt sem helyeslés, sem rosszallás, nem volt semmi az égvilágon. Nem értette. Nem tudta mire vélni.
Ráadásul nem volt lehetősége tisztázni sem a helyzetet, éppen az új munkája miatt. Képtelen volt elszabadulni, sem ideje, sem lehetősége, és megváltozott munkaköre miatt többé megfelelő 'alibije' sem volt arra, hogy felkeresse Őt, és 'odakint' sem sikerült találkoznia vele. A világ megint egyszer az ellenségévé változott, úgy érezte, ismét itt az ideje útra kelnie. Egy időre kivonult a saját életéből, függőben hagyott minden folyamatban levő ügyet, még Tőle is elfordult. A munkáját el kellett végeznie, hiszen arra épült az élete, de ezen kívül semmi mással nem foglalkozott.
De nem bírta sokáig. Nélküle nem ment, azon a ponton már régen túl volt, hogy egyszerűen csak megfeledkezzen róla, veszni hagyja mindörökre. Kitörölhetetlenül ott volt benne, alig volt olyan dolog, amiről valahol ne Ő jutott volna eszébe. Vele ébredt, Vele aludt el, Vele élte élete minden egyes pillanatát. Néha csak bámult maga elé, felidézve a Róla őrzött emlékeket, elrejtőzve bennük, mint egy minden rossztól megóvó menedékben. Próbált elszakadni, próbálta elfogadni a történteket, azzal érvelve magának, biztosan oka van annak, hogy Ő így viselkedik, és ezt el kell fogadnia, akármennyire fájdalmas is. De indok nélkül képtelen volt rá, indokot viszont csak Tőle kaphatott volna.
Ekkor jöttek a levelek. Versek, verstöredékek, a saját munkái, vagy épp másoktól kölcsönvett sorok. Nem személyesen adta át őket, arra továbbra sem volt lehetősége, és egyébként is, most más megközelítéssel próbálkozott. Megtalálta a módját, hogyan juttathatja el Hozzá a gondolatait, remélve, a burkolt önvallomásnak szánt sorok hoznak talán valami változást. Kitartó volt, nem adta fel. Pedig csak konok hallgatást kapott válaszul.
Illetve még azt sem. Valamilyen szintű 'hivatalos' kapcsolat ugyanis mégis maradt közöttük, egyszer-egyszer beszéltek egymással, mikor Neki olyan nehézségei támadtak a munkájában, amiket csak ő tudott megoldani. Semmiféle változás nem állt be a kettejük közötti hangnemben, még mindig ugyanúgy viccelődtek, és néha kicsit talán évődtek is egymással, mint korábban. Mintha Ő egyszerűen csak nem akart volna tudomást venni a próbálkozásokról. És ezért, mikor ezen ritka alkalmakkor találkozott Vele, mintha mindig egy újabb darab halt volna meg belőle. Mert minden alkalom arra emlékeztette, mit fog elveszíteni végérvényesen, ha nem tud változtatni a helyzeten.
Nem értette, mi oka lehet mindennek. Sokat töprengett rajta, próbált rájönni a megoldásra, sikertelenül. Mintha élete eddigi legnagyobb, és legfájdalmasabb rejtélyével került volna szembe, ami, ha hamarosan nem sikerül megoldania, végül a pusztulásba taszíthatja. És úgy tűnt, egyre kevesebb reménye van a sikerre. Még egyre csak küldte a leveleket, egyiket a másik után, de már érezte, hamarosan elfogy az ereje, végül abbahagyja majd, és akkor...

* * *

A reggeli eligazítás után Dracot egy társával együtt a gyengélkedőbe irányították, hogy leváltsák az őröket, akik az elmúlt másfél órában felügyeltek az intenzív őrzőre, ahol az ismeretlen nő feküdt. Dracot, de mint ahogy észrevette a tisztikaron kívül mást sem, nem aggasztotta különösebben a megmagyarázhatatlan körülmények között felbukkant nő, legalábbis azóta, hogy Dr. Ysu szerint nem lehetett alakváltó. Persze azt a kérdést, hogy mikor, és hogyan juthatott fel észrevétlenül a hajóra, nem lehetett a szőnyeg alá söpörni, de ahogyan Sealon mondta volna, erre biztosan van logikus magyarázat. Kell lennie, elvégre így működnek a dolgok... Legalábbis néhány ritka kivételtől eltekintve.
Draco és társa különösebb sietség nélkül léptek be az intenzív őrzőbe, és formálisan is átvették az őrszolgálatot elődeiktől, akik, több dolguk itt nem lévén, azonnal távoztak is. Draco elhelyezkedett a helyiség bejáratának egyik, társa pedig a másik oldalán, majd Vincent alaposabban szemügyre vette az előtte álló másfél óra helyszínét. Nem mintha nem ismerte volna a gyengélkedőt, bár szerencsére nem volt gyakori vendég errefelé, különösképp nem az intenzív részlegben, de valamit tennie kell az embernek, ha még csak az elején van egy őrszolgálatnak.
Persze tekintete szinte azonnal az ágyon fekvő testre tévedt, és aztán jó ideig nem is mozdult el onnan. Ugyanis a nő láttán valami mocorogni kezdett tudata hátsó zugában. Fészkelődött egy darabig, majd hideg hullámokat kezdett küldözgetni lefelé Draco gerince mentén. Miközben Vincent önkéntelenül megborzongott, azt bizonygatta magának, hogy csak egy deja vu tréfálta meg. De egyre inkább érezte, nem így van. Látta már ezt a nőt, ráadásul olyan körülmények között, amelyek miatt lehetetlennek kellett volna lennie, hogy most itt feküdjön, alig néhány lépésnyire tőle.
Tegnap kora délután, miután felébredt, nem tudta emlékezetébe idézni, mit álmodott, csak annyit érzett, hogy az álom valami kellemetlen érzést hagyott maga után. Sokra ugyan most sem emlékezett, abban azonban biztos volt, hogy ez a nő ott volt az álmában. Tisztán látta maga előtt az Árpád egyik folyosóján, az azonossághoz kétség sem férhetett. Egy ilyen csinos nőt nem szokott csak úgy elfelejteni. De ha csak álom volt, mit keresett most itt? Ha pedig nem az, akkor hogyan álmodhatott valakiről, akit eddig a pillanatig még sosem látott?
Nos, úgy tűnt, lesz min töprengenie az elkövetkező időszakban. Csak éppen attól tartott, a végén semmivel sem tud majd többet, mint most.
Talán negyedóra telhetett el jobbára eseménytelenül, majd halk szisszenés hallatszott a gyengélkedő főbejárata felől, ahogy az ajtószárnyak széthúzódtak valaki előtt. Pár pillanatig semmi sem történt, majd egy alak lépett be az intenzív őrző ajtaján. Olyan gyorsan lépett el Draco és társa mellett, hogy egyiküknek sem volt alkalma szemügyre venni az arcát, azonban mivel egyenruhát viselt, ráadásul az orvosi személyzet kék betétes öltözékét, nem állították meg. A vékony testalkatú, átlagos magasságú alak tett néhány lépést az ágy felé, amin az ismeretlen nő feküdt, majd mintha hirtelen láthatatlan falba ütközött volna, megtorpant. Másodpercekig állt dermedten a helyiség közepén, végül szinte vonakodva folytatta útját az ágy felé. Odaérve tétován kinyúlt felé, és kézfejével lassan, gyengéden megérintette a nő arcát, mintha a valódiságáról akart volna meggyőződni. Az érintés után a kéz lehanyatlott, majd az alak lassan megfordult.
- Őt miért...? Miért?!

Langsdorf Benay, és két biztonsági tiszt kíséretében sietett be a gyengélkedő előterébe, majd balra fordulva az intenzív részleg felé folytatták útjukat. Odabent Draco és a másik ügyeletes őr az egyetlen foglalt ágy mellett álló vékony testalkatú, szakállas, bajuszos, földinek látszó, fiatal, egyenruhás férfit tartották szemmel. Az nem sokat törődött a környezetével, egyre csak az ágyon fekvő nőt nézte, arcán fájdalom és düh keveréke tükröződött. Langsdorf kérdőn Benayra pillantott, aki alaposan megszemlélte a fiatalembert, majd lassan megcsóválta a fejét. A kapitány erre nagy levegőt vett, és néhány lépést téve az ismeretlen felé, megszólította.
- Uram, tudni szeretnénk, kicsoda ön.
A férfi lassan a kapitány felé fordította a fejét, és egy pillanatig mintha zavart meglepetés tükröződött volna az arcán, mikor meglátta, kivel áll szemben. Mintha valaki mást várt volna. Egy másodperccel később azonban már úgy tűnt, helyeslően bólint, mielőtt végül kissé bizonytalan hangon megszólalt volna.
- Néha... Én is szeretném tudni. Máskor pedig egy cseppet sem érdekel. Most éppen... Gad.
- Hogyan? - kérdezte a Benay mellett álló Solo összevont szemöldökkel.
- Gondolom, egy nevet szerettél volna hallani. Hogy tudd, hogyan szólíthatsz. ... Úgy tartjátok, ha valamit a nevén tudtok nevezni, máris kevésbé tűnik félelmetesnek. Gad. Szólíthattok így, vagy bárhogy máshogy, ahogyan kedvetek tartja. Ennek igazán nincs jelentősége. - mondta a magát Gadnak nevező fiatalember a kapitánynak, ezzel visszafordult az ágyon fekvő nő felé.
- Ez még csak félig volt válasz a kérdésemre. - jegyezte meg Solo elégedetlenül, mire Gad kissé bosszúsan fordult vissza felé.
- Sajnálom, be kell érned ennyivel.
- Én nem így látom. - jelentette ki Solo ridegen, - Egyszer csak felbukkan itt, szinte a semmiből, csakúgy, mint ez a nő...
- Tina. - vágott Gad a kapitány szavába, fagyos éllel a hangjában.
- Szóval, mint ez a Tina nevű nő. ... Megvizsgáltuk őt, tudjuk, hogy nem az, aminek látszik. Azt viszont nem tudjuk, kicsoda, és mit akart itt. Gondolom, ön is belátja, van némi okunk a gyanakvásra. Tartozna nekünk néhány válasszal.
- Maguk Alapítók? - tette fel Benay a kérdést kertelés nélkül.
- Alapít... Ah, ettől tartotok. Nem, nem vagyunk alakváltók. Ez egy másik háború, amiről ti nem sokat tudtok.
Solonak hirtelen eszébe ötlött valami. Egy valamivel több, mint egy éve történt esemény. Úgy érezte, megtalálta a megoldást, minden egybevágni látszott. Tina és Gad hirtelen és megmagyarázhatatlan felbukkanása, a férfi viselkedése, a titkolózás. Látott már valakit így viselkedni, akkor, egy jó évvel ezelőtt. És ő is mintha egy háborúra utalt volna...
- A Q-Kontinuumból jöttek. Száműzték magukat, mint Queuet, vagy menekülnek az ottani események elől?
- Uram...? - pillantott Benay kérdőn Solora.
- Az a lány... Amanda. A Queuenak hozott üzenet... A közeledő vihar.
Gad érdeklődve figyelte a kapitányt, és a romulan formájú alakváltót, aki Solo szavaira bólintott.
- Ésszerűnek hangzik.
- De nem ez a helyzet. - mondta Gad, szemmel láthatóan pontosan tudva, miről beszél Solo és Benay, - A saját világotokon belül keresitek a választ, de itt nem fogtok találni egyet sem. Egyszerűbb lenne, ha elfogadnátok, ami történik körülöttetek. Most egy darabig egymásra leszünk utalva, és ha nem nehezítitek meg feleslegesen a dolgot, ki tudja... Talán komolyabb változás nélkül kerültök ki a Fókuszból.
- Ez valami fenyegetés? - kérdezte Solo.
- Nem. - csóválta meg a fejét Gad, - Sokkal inkább egy jó tanács, valakitől, aki tudja, amit ti nem is sejtetek.
Gad visszafordult az ágyon mozdulatlanul fekvő Tina felé.
- Vigyázzatok rá, míg vissza nem jövök. ... Most már ideje munkához látnom.
- Miből gondolja, hogy csak így elengedjük? - szólt Benay a távozni készülő Gad után, - Itt kellene tartanunk magát, és értesíteni a Csillagflottát erről az egészről.
- Nem akartok itt tartani engem. - mondta erre Gad különös, hátborzongatóan üres hangon, - Ami pedig a flottát illeti... Ha jól sejtem, már tudnak minderről. Bizonyos értelemben.
Gad ezzel kilépett az intenzív őrző ajtaján, és pár másodperc múlva hallatszott a külső ajtó nyílása és csukódása is. Solo és Benay csak ez után tudták rávenni magukat, hogy utána siessenek. Ám mikor a két biztonsági tiszttel a nyomukban kiléptek a folyosóra, sehol sem látták a fiatal férfit, pedig az eltelt idő alatt nem távolodhatott látótávolságon kívülre a gyengélkedő bejáratától. Benay intésére a két biztonsági futólépésben indult felderíteni a folyosónak az ajtótól jobbra és balra eső szakaszát, de hamarosan vissza is tértek.
- Semmi, uram. Az ajtók biztosítva, a folyosók üresek. Mintha egyszerűen eltűnt volna.
Solo erre felsóhajtott, majd Benayhoz fordult.
- Teljes biztonsági készültség, parancsnok. Ha ez a Gad újra felbukkan a hajón, tudni akarok róla.
- Nem garantálhatok semmit, uram. - mondta Benay, és az eddigiek alapján bizonytalansága nem is volt teljesen meglepő, - De igyekezni fogunk.

Queue hídügyeletesként a kapitányi székben ücsörgött, és töprengve bámult maga elé. Igyekezett valami rendet kialakítani a gondolatait uraló zűrzavarban, de nem járt igazán nagy sikerrel. Még mindig nem értette egészen, miért nem akarja Solo értesíteni a Csillagflottát a történtekről, de bízott a kapitány döntésében. Nem egyszer fordult már elő, hogy Queue meglátásával ellentétben a kapitány tetteit igazolta az idő. A parancsnokot most nem is annyira ez, hanem sokkal inkább Gad szavai aggasztották, attól tartott, az embernek látszó lény valahogyan befolyást gyakorolhatott Solora.
És volt még valami, ami zavarta. Ott motoszkált a fejében, szinte attól a pillanattól kezdve, hogy Solo tájékoztatta a gyengélkedőn történtekről, de akárhogy is igyekezett, nem tudott rábukkanni a gondolatra, vagy ahogy gyanította, inkább egy emlékre, ami mintha a viszketés mentális megfelelőjeként gyötörte volna. Végül alighanem sikerült beleesnie az ilyenkor obligát csapdába: minél többet töprengett a dolgon, az annál kevésbé akart eszébe jutni, és ettől csak még erősebben igyekezett felidézni a makacsul rejtőzködő emléket.
Aztán egyszer csak beugrott valami. Tycho. ... A Hold? Mi köze volna ehhez a Holdnak? Queue forgatta egy ideig a gondolatot a fejében, aztán rájött, nem a Holdról van szó, hanem a valamivel több, mint három hónapja tisztázatlan körülmények között balesetet szenvedett, és gyakorlatilag megsemmisült USS Tycho-ról, amelynek legénységét az Árpád szedte fel egy elég kellemetlen klímájú bolygóról. Queue gondolatban szép sorjában végigment a mentési művelet főbb lépésein, de elsőre nem talált semmit. Pedig úgy érezte, közel jár. Mivel azonban tudta, az emberi emlékezetben általában nem lehet teljesen megbízni, otthagyva a nagy széket, felsietett a híd hátsó részére, és hátul levő szabad konzolok egyike előtt megállva keresgélni kezdett a hajó adattárában. Rövidesen meg is találta a mentési művelet teljes dokumentációját, az akció közbeni jelentésekkel, a Csillagflotta számára küldött összefoglaló jelentéssel, és a mentés során a bolygó felszínén készített képfelvételekkel együtt. Megérzése ez utóbbiak felé terelte, így aztán nekifogott, hogy megnövelt sebességgel átfuttassa az összesen mintegy hetven percet kitevő képanyagot a monitoron.
A harmadik felvétel hatodik perce környékén figyelt fel rá először, de a gyorsított lejátszás miatt az állomány már jócskán túlfutott a szükséges ponton, mire sikerült megállítania. Visszaléptetett, majd normál sebességű lejátszást kért. A képfelvevőt valamelyik, a roncsok vizsgálatában részt vevő gépész viselhette munka közben, így ezen a felvételen a Tycho lezuhanási helyének csak egy korlátozott része volt látható, az a terület, amin a gépész dolgozott. De Queuet igazán nem is a roncsok, vagy a környezet érdekelte, hanem az emberek. És hamarosan újra megtalálta, amit, pontosabban, akit keresett. Alig hat másodpercig volt a képfelvevő látóterében, és Queue csak Solo leírására támaszkodhatott, mégis, szinte biztos volt benne, hogy azt látta, akit látni vélt.

Wright maga sem értette igazán, hogyan kötött ki végül a gyengélkedőben. Majdnem a napi szolgálati ideje legvégén vett rajta erőt ez a furcsa érzés, mintha... Mintha vágyott volna arra, hogy újra láthassa Tinát. Az előző nap délutánja óta gyakorlatilag egyszer sem jutott eszébe a nő, akinek akkor még a nevét sem tudták. Aztán hirtelen... Felötlött benne az a pillanat, mikor először megpillantotta, ahogy ott áll a sétafedélzet egyik ablakánál, büszke testtartással, gyönyörűn. És utána már nem is tudott megszabadulni többé az emlékében őrzött képtől. Azt remélte, ha felkeresi a gyengélkedőn, az talán segíthet. Ha felcseréli az emléket a valósággal, akkor nem az foglalkoztatja majd, hogy minél pontosabban felidézze a pillanatot, mert akire emlékezni igyekszik, ott lesz előtte.
Az intenzív részlegben továbbra is két őr vigyázta a nevén kívül még mindig jobbára ismeretlen nő öntudatlanságát. Időközben már majdnem egy teljes nap telt el azóta, hogy Tinát idehozták, és mivel állapotában nem állt be semmiféle változás sem a tizennyolc órás határ elérésekor, sem az az óta eltelt idő alatt, az a feltételezés, vagy inkább félelem, hogy a nő, és így Gad is, valójában alakváltó, alaptalannak bizonyult. Viszont ettől visszatért a kilétükkel kapcsolatos teljes bizonytalanság.
Wright lassan odasétált Tina ágyához, és eltöprengve vette szemügyre a nőt. Valahogy annyira hihetetlennek tűnt, hogy nem az, aminek látszik. Hiába ébredt rá az ember már rég, hogy az, amit az érzékszerveivel felfoghat, gyakran csak kis, és félrevezető része a valóságnak, mégis hagyta magát erről megfeledkezni, ilyen vagy olyan okokból. És különösen nehéz volt ezt észben tartani ilyenkor, mikor látszólag egy csinos nő volt az, akivel kapcsolatban a probléma felmerült. Wright persze tudta, ez nagyon is hatásos figyelemelterelő megoldás abban az esetben, ha Tina és Gad valóban a hajó ellen terveznek valamit, de most, miközben a nő békés arcát nézte, valahogy ez a lehetőség nagyon távolinak tűnt. Néhány pillanatig tulajdonképpen minden nagyon távolinak tűnt.
Andrew ugyanis látott valamit, amit rajta kívül senki más a hajón. Látta Tina arcán a rémületet egy pillanattal az előtt, hogy a nő összeesett a sétafedélzeten. Persze, szerepelt ez is a jelentésében, Solo és a többi főtiszt tudott róla, de akkor is... Más volt egyszerű tényként hallani a dolgot, és más volt ott lenni, mikor megtörténik.
Tina arca most sápadt halotti maszknak tűnt, élettelen volt, csak halvány mása annak a nőnek, akit Wright a sétafedélzeten néhány pillanatig csodálhatott. De mégis ő volt az, a varázs teljesen nem szűnt meg, csak az észrevehetetlenség határáig halványult.
Halk léptek hallatszottak a bejárat felől, majd Delogh, Ysu első asszisztense lépett be Wright látóterébe. A fiatal, de Andrewnál egy kicsit talán idősebb fél-betazoid nő üdvözletképpen odabiccentett az alhadnagynak, majd az ágy diagnosztikai konzoljához fordulva ellenőrizni kezdte Tina állapotát. Wright hirtelen kissé kényelmetlenül érezte magát, hiszen tulajdonképpen semmi ésszerű oka nem volt annak, hogy itt ácsorogjon egy földi nőnek látszó idegen lény betegágyánál. Ennek ellenére itt volt, talán éppen azért, mert ehhez az ésszerűségnek nem sok köze volt, sokkal inkább az... Érzéseknek?
Delogh végzett az ellenőrzéssel, ám Andrew meglepetésére nem távozott rögtön, pár pillanatig még ott állt az ágy mellett, aggódónak tűnő arccal figyelve Tinát. Végül futó pillantást vetette Wrightra, majd elhagyta a helyiséget, így az alhadnagy, az ajtónál álló őröket leszámítva persze, ismét kettesben maradt a nővel. Úgy érezte, ideje volna neki is indulnia, de valahogy nem tudta rávenni magát. Kezdte úgy érezni, legszívesebben el sem mozdulna innen az ágy mellől, akármennyire furcsának tűnjön is a dolog. Még saját maga számára is érthetetlennek tűnt ez a rá máskor nem igazán jellemző eltökéltség, a miatt pedig különösen, hogy mivel kapcsolatban érezte. Furcsa volt, hogy éppen rá gyakoroljon ilyen hatást egy néhány másodperces találkozás egy ismeretlennel, még inkább egy ismeretlen nővel. Ismert olyanokat a legénység tagjai közül, akikhez jobban illett volna egy ilyen hirtelen 'fellángolás', saját magáról viszont elképzelhetetlennek tartotta, és alighanem így voltak ezzel a többiek is vele kapcsolatban.
Mégis megtörtént, és Wright úgy érezte, tulajdonképpen nem is bánja túlságosan. Később persze lehet, megváltoznak majd a dolgok. Mert a dolgok általában változnak, és gyakran nem előnyükre. De ha valami jó, legalább addig tartson, ameddig csak tarthat.
Andrew egy lépést hátrált az ágytól, hogy a részletek helyett teljességében is szemügyre vehesse Tinát. Pár pillanatig csodálta, szinte feltöltekezett a látvánnyal, majd megfordult, és az ajtó két oldalán álló biztonságiak között ellépve elhagyta a gyengélkedőt.

A tanácsterem asztala körül ülő tisztikar tagjai figyelmesen szemlélték a fali monitoron látható kimerevített képet. Ketten közülük, Solo és Benay, nemrég személyesen is találkoztak a képen látható férfival, de a felvétel tanúsága szerint a legénység több tagjának is volt már szerencséje hozzá korábban.
- Ez a felvétel, a bemutatott többi részlethez hasonlóan, CsillagIdő 50322.1-kor készült, a USS Tycho roncsainál végzett mentési munkálatok során. - mondta a monitor mellett álló Queue, - A képen látható férfi pedig, legalábbis a kapitány és Benay parancsnok egybehangzó véleménye szerint megegyezik azzal a magát Gadnak nevező személlyel, aki néhány órája tett látogatást a gyengélkedőben. ... A férfi a hat különböző személy által készített felvételek közül négyen szerepel, kettőn több alkalommal is. A látottak alapján elmondható, igyekezett úgy tenni, mintha a roncsokat átvizsgáló gépészcsoporthoz tartozna, de mint tudjuk, nem tartozik a legénységünkhöz, és nem tartózkodott a Tycho fedélzetén sem a baleset idején. A különös az, hogy akkor és ott senkinek sem tűnt fel a jelenléte, még nekem sem, pedig én váltottam is vele néhány szót.
Queue odabiccentett Solonak, a kapitány pedig, miután megvárta, hogy első tisztje helyet foglaljon az asztal mellett, beszélni kezdett.
- Tulajdonképpen nem derült ki, mi történt valójában a Tycho-val. McCormick kapitány említést tett ugyan valamiféle ismeretlen eredetű téranomálián történt áthaladásról, de a későbbi vizsgálataink során mi magunk nem találtuk semmi nyomát a jelenségnek. Elképzelhető, valóban ez okozta a Tycho balesetét, és ezt látszik alátámasztani, hogy a mi egyik siklónk is a jelenség áldozatául esett, de... Elképzelhető volna egy másik megoldás is, ami a Queue parancsnok által talált adatok alapján nem is teljesen valószínűtlen.
- Szabotázs. - mondta ki Benay, amire Solo célzott, - És ha jól sejtem, volna egy lehetséges gyanúsítottunk is.
- Legalábbis nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a lehetőséget. - bólintott Solo, - Nem tudjuk, kik ezek a lények, és hogyan tudnak csak így felbukkanni, és újra eltűnni. Egy alakváltó különösebb nehézség nélkül meg tudná tenni, de...
- A Tina nevű nő már majdnem huszonnégy órája áll a megfigyelésünk alatt. Ha a népemből való volna, mostanra már vissza kellett volna térnie természetes állapotába, regenerálódni. - bólintott Benay, - Így tehát ezt a lehetőséget gyakorlatilag kizárhatjuk.
- Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy Gad sem alakváltó. És ha valóban valami ilyesmiről van szó, előfordulhat, korábban is volt már annyira elővigyázatlan, hogy a legénységből valaki felfigyeljen rá. Meg kellene próbálnunk kideríteni, mennyi ideje rejtőzködhet már a hajón, látta-e valaki korábban, és ha igen, hol. Parancsnok... - fordult Solo Benay felé, - Szervezzék meg a legénység, és ha lehetőség van rá, a civil személyzet kikérdezését. Ha tényleg igaz, amit gyanítunk, tudnunk kell róla. Ha pedig nem, annál jobb.
A tanácsterem egyik ajtaja ekkor kinyílt, és Gad lépett be rajta, ezúttal civilben. A férfi első pillantása a fali monitoron látható, őt ábrázoló felvételre esett.
- Úgy látom, nyomra bukkantatok. Sejtettem, hogy ilyen könnyen nem adjátok fel, és ahogy a dolgok állnak, mindez végül hasznosnak is bizonyulhat. ... Most azonban sürgősen el kell indulnunk a bajori féreglyukhoz.
Gad parancsnak is beillő kijelentése nem kis meglepetést okozott.
- És mégis, hogy képzeli a dolgot, különösen éppen ez után? - kérdezte Solo, a fali monitor felé intve, - Volt valami köze a Tycho pusztulásához?
- Nekem mindenhez van valami közöm. De ha az érdekel, miattam semmisült-e meg a Tycho, a válaszom: nem. Viszont ti és az Árpád nagyon közel álltok ahhoz, hogy hasonló sorsra jussatok, legalábbis ha az történik körülöttetek, amire a jelek utalni látszanak. Ha együttműködtök, és időben elindulunk, talán meg tudlak védeni titeket. Ha nem...
- Ez így nem fog menni. - csóválta a fejét Solo, - Mi okunk volna arra, hogy csak így egyszerűen engedelmeskedjünk magának? Mit mondjunk például a Csillagflottának, miért akarunk átmenni a Gamma Kvadránsba, különösképp ebben a helyzetben?
- Ezekkel a részletekkel nem kell foglalkoznotok, mert az előttetek álló események miatt vagy így, vagy úgy, de mindenképp el fogják veszíteni a jelentőségüket. Ami pedig az okot illeti... A saját életetek megmentése elegendő ok volna?
- Miért van olyan érzésem, hogy fenyeget minket? - jegyezte meg Queue.
- A fenyegetést nem én jelentem számotokra, én csupán a tudatában vagyok ennek, és figyelmeztetni próbállak titeket. Megvédeni egy olyan sorstól, amiből nem kellene részesülnötök.
- És miért épp a Gamma Kvadráns? Mi várna ott ránk? Talán néhány jem'hadar hajó, akik hazaviszik magát és esetleg Tinát is az Alapítók bolygójára?
- Nem ti vagytok az egyetlenek, akik szinte megszállottjaivá váltak ennek a gondolatnak, de ti legalább önszántatokból, egészséges gyanakvásból vagytok így ezzel. Tulajdonképpen ez a legjobb módja annak, hogy megállítsanak, és ezt nagyon jól tudják ők is. Nem, nem a Dominion miatt megyünk a féreglyukhoz. Tinát kell eljuttatnunk oda, amilyen gyorsan csak lehet.
- Miért? - kérdezte Dr. Ysu, valószínűleg azért éppen ő, mert ennek végre köze volt a meghatározhatatlan állapotban levő betegéhez, - Mi történne ott vele?
- Megtalálná az utat... Saját magához. Ha időben odaérünk.
- És mi történik, ha nem? - kérdezte Solo.
- Akkor meghal. - felelte Gad rezzenéstelen arccal, ám szemein át mintha a végtelen semmi tekintett volna a kapitányra, miközben hozzátette, - És vele együtt ti is elpusztultok, valószínűleg mindannyian. ... Gondoljátok végig. És döntsetek gyorsan.
Gad ezzel sarkon fordult, és mielőtt bárki bármit mondhatott, vagy kérdezhetett volna, kilépett az ajtón.
- Nagyszerű. - morogta Queue, - És én még azt hittem, ha nem térek vissza a Q-kontinuumba, nem keveredem többé ilyen zűrös ügyekbe.
- Hát... Azt hiszem, egyelőre végeztünk. - mondta végül Solo, bizonytalan pillantást vetve tiszttársaira.

Solo nem sokkal a meglehetősen különös véget ért eligazítás után felkereste a gyengélkedőt, egész pontosan az intenzív részleget, ahol Tina feküdt. Futólag szemügyre vette a nőt, majd elgondolkodva járkálni kezdett fel-alá a helyiségben. Kimondottan idegesítőnek érezte, hogy az a személy, aki valószínűleg rengeteg kérdésükre adhatna választ, itt fekszik ugyan karnyújtásnyira tőlük, mégsem tudnak beszélni vele.
A kapitány nem sokszor érezte magát ennyire tanácstalannak. Nyilvánvalónak tűnt, belekeveredtek, vagy még inkább belekeverték őket valamibe, aminek mibenlétéről azonban fogalmuk sem volt. Nem tudta, mit kezdjen Gad kérésével, mire vélje a férfi titkolózását, a különös megjegyzéseket, baljós félmondatokat.
Solo megtorpant, és ismét Tinára pillantott, közben arra gondolva, amit Gad mondott róla. Mi van, ha tényleg ez a helyzet? Ha a nő, pontosabban a nőnek látszó lény tényleg az ő segítségükre van utalva, és ha megtagadják tőle, azzal halálra ítélik. Akkor viszont miért titkolózik Gad, miért nem látja be, hogy őszinteséggel sokkal inkább elérhetné azt, amiben így csak reménykedhet? Persze, ott volt még az ő halálukról tett megjegyzés is, ami azért elég sokat nyomott a latban... Ha valóban ez várt rájuk.
Solo megfordult, hogy újra végigsétáljon az intenzív őrzőben, ám közben megpillantotta az ajtóban várakozó Deloghot, így kérdőn pillantott rá.
- Uram, válthatnánk néhány szót?
- Itt megfelel, vagy menjünk a készenléti helyiségbe? - kérdezett vissza Solo.
- Nem szükséges, annál is inkább, mert róla volna szó. - felelte Delogh Tina felé pillantva.
- Rendben, akkor... Hallgatom.
- Tegnap este megpróbáltam kapcsolatba lépni vele.
- Úgy érti, telepatikus úton.
- Így van, uram. Tudja, meglehetősen különös élmény volt. Bár nem vagyok szakértő az ilyesmiben, de valahogy olyannak tűnt az egész, mintha telepatikus támadás érte volna. Azt hiszem, megpróbálták leállítani a magasabb tudati folyamatait, és blokkolni az emlékezetét. Mintha azt akarták volna elérni, hogy ne legyen tudatában a saját létezésének. Sikerült rábukkannom egy... Reflexióra, annak a személyiségnek egy maradvány-lenyomatára, aki a támadás előtt lehetett. Igazából... - Delogh nagy levegőt vett, és Solo látta rajta, valami olyasmit igyekszik megfogalmazni, amire nincsenek szavak, - Úgy tudná elképzelni, mintha egyedül lenne egy helyen... Nem is, mintha ön lenne maga az a hely, ami telve van félelemmel, és ismeretlennek tűnő emléktöredékekkel, vagy... Sajnálom, azt hiszem, ezt nem lehet jól elmagyarázni. ... A lényeg, hogy mindaz, ami Tina tudatából még megvan, szenved.
- Megtalálná az utat saját magához... - idézte fel Solo Gad szavait.
- Uram?
- Semmi, vagyis... Épp ellenkezőleg. Végre talán találtam valami támpontot. - mondta Solo, majd aktiválta kommunikátorát.
- Solo hívja Benayt: azt hiszem, a továbbiakban már nincs szükségünk az intenzív részleg őrzésére. És törölhetik a biztonsági készültséget is.
- Értettem, uram. Azonnal intézkedem.
- Köszönöm. - pillantott Solo Deloghra, majd a biztonságiakat maga mellé intve elhagyta a gyengélkedőt. Lau'Ranna odasétált Tina ágyához, és halkan, bíztató hangon beszélni kezdett.
- Láttam azt a helyet, ahol most vagy, egyedül. De valami már megkezdődött, érzem. Tudom. Segíteni fogunk, ha tudunk, csak találjuk meg a módját. Csak találjuk meg... De addig is, vigyázunk rád. Nem vagy egyedül. Most már nem.
Delogh ezzel csendesen távozott. Egy pillanattal később Gad lépett be az intenzív részlegbe a helyiség egyetlen ajtaján át. Képtelenség volt, hogy a távozó Delogh ne találkozzon össze vele az ajtóban, ám a nő mégis úgy sietett el, mintha nem látta volna őt jönni.
- Köszönöm. - mondta Gad Delogh után nézve, majd folytatta útját Tina ágyához. Mikor odaért, szemét egy pillanatra lehunyva a falnak támaszkodott, majd miután valamelyest összeszedte magát, közelebb húzott egyet a fal mellett álló néhány támlátlan szék közül, és letelepedett rá úgy, hogy oldalvást a falnak dőlhessen a fejét is megtámasztva, ugyanakkor jól láthassa Tina arcát is.
A csend magába zárta a két emberforma lényt, itt, a gyengélkedőnek ezen a részén még a hajó állandó halk háttérmoraja sem hallatszott. Semmi sem mozdult, csak az idő áramlott csendesen, miközben Gad egyre csak a nő arcát figyelte, mintha semmi más nem létezett volna számára. Tina most még az ő számára is elérhetetlen messzeségbe távolodott, hiába tűnt úgy, hogy itt van, csupán egy karnyújtásnyira tőle. Egyedül maradt, ám tudta, helyt kell állnia, még ilyen körülmények között is. Nem tehetett mást, már csak azért sem, mert érezte, rá ezt a feladatot osztották. Ő, aki eddig olyan volt ennek a világnak a lakói számára, mint egy múló tünemény, most hirtelen szinte egy lett közülük. Korábban, mikor ránéztek, fel sem ismerték, mit látnak, hacsak ő nem akarta kimondottan így. Most pedig ők voltak az egyetlen reménye, leszámítva korábbi képességeinek maradékát, amelyek fölött azonban most csak részben rendelkezett. Ami pedig nem mást jelentett, mint hogy...
Az alig néhány lépésnyire megszólaló gyerekhangra a fiatal férfi önkéntelenül összerezzent.
- Nagyon beteg?
Gad pár pillanatig zavartan bámulta a félúton a bejárat és Tina ágya között álló öt-hat év körüli bajori kislányt, mire végre úgy-ahogy visszatalált önmagához.
- Igen. - mondta erőtlen hangon.
- A mamám orvos. Biztos tudna rajta segíteni.
- Nem, sajnos. Rajta talán csak én segíthetnék, de...
- Te is orvos vagy? - kérdezte erre a kislány közelebb lépve.
- Orvos? Nem.
- Akkor? Ki vagy te?
- Hát, tudod... Ez nem is olyan egyszerű kérdés. Tudod-e, hogy te ki vagy?
- Aya a nevem. - mondta a kislány, mire Gad halvány mosollyal bólintott.
- És mikor alszol, és épp álmodsz valamit... Emlékszel-e a nevedre, Aya?
- Nem tudom. - rázta meg a fejét Aya rövid töprengés után.
- Emlékszel-e a mamádra? Emlékszel-e erre a hajóra, amin laksz, a barátaidra...?
- Néha. Mikor róluk álmodom.
- És mit szólnál, ha azt mondanám, hogy valaki most éppen egy Aya nevű kislányról álmodik?
- De hát nem is alszom. - jelentette ki erre Aya.
- Az álmaidban... Ugye akkor sem tudod, hogy épp alszol, igaz?
A kislány ezen hosszan töprengett, majd megrázta a fejét.
- Akkor hát... Miért ne álmodhatna valaki most rólad? - kérdezte Gad, majd látva, hogy a kislány nem igazán tud megbirkózni a gondolattal, amitől még egy felnőtt is visszarettent volna, kinyújtotta ökölbe szorított bal kezét Aya felé, - Nézd csak...
Gad szétnyitotta ujjait, és tenyeréből egy színpompás pillangó röppent fel. Aya ámulva figyelte az intenzív őrző légterében útra kelő kis repülőművészt.
- Hogy csináltad?
- Varázslat. - suttogta Gad lágyan, - Hallgasd...
A helyiséget lassan halk susogás töltötte be, mintha enyhe szellő kószált volna egy liget fáinak levelei között, majd valahol a közelben dalolni kezdett egy madár...

Solo a gyengélkedőből a hídra ment, és egy időre ott is maradt, elfoglalva a kapitányi széket. Általában nem szeretett sokat töprengeni az után, hogy meghozott egy döntést, de most még abban sem volt biztos igazán, hogy döntött-e már egyáltalán. Amit Delogh elmondott neki, az elgondolkodtató volt ugyan, de valahol azért mégis elég szubjektív. Ugyanakkor...
- Uram, úgy tűnik, vendégeink érkeznek. - szólalt meg ekkor Benay a taktikai pulttól.
- Éspedig?
- Néhány későn ébredt klingon. Azt hittem, az új szövetség már minden klingon hajót kikergetett a cardassiai területről, de a jelek szerint egyeseknek elég sokáig sikerült bujkálniuk.
- Milyen a felállás?
- Két B'Rel egy Keldon, egy Hideki és két jem'hadar támadóhajó ellen. ... Az egyik B'Rel sérült, a másik elég jól tartja magát, igyekszik fedezni a társa visszavonulást. A határ felé tartanak, ők is csak most vehettek észre minket, legalábbis a klingonok épp most fordultak ebbe az irányba.
- Mikorra várhatók?
- Hat-hét percen belül itt vannak, uram.
- Sárga készültség, pajzsot és fegyverzetet készenlétbe, indítókat kvantumtorpedóval betölteni. Ha esetleg a határ nem állítaná meg a cardassiaiakat, nekünk kell gondoskodnunk róla, és nem akarok sokáig vacakolni. Még a két klingonnal a mi oldalunkon is majdnem túlerőben lesznek. ... Kormány, távolodjunk el egy kicsit, hogy legyen helyünk manőverezni. Nem szeretnék átsodródni a rossz oldalra.
Egyelőre ennyit a Gad féle problémáról - gondolta Solo, miközben az Árpád irányt változtatott, hogy távolabb húzódjon a határtól, arra az esetre, ha valóban csatára kerülne sor. A cardassiaiak ugyan, legalábbis egyelőre, óvakodtak a határsértéstől, de annyi erősítéssel, amennyit már eddig is kaptak a Dominiontól, valószínű volt, hogy előbb-utóbb megjön a bátorságuk az ilyenfajta kalandokhoz.
- Öt perc. Első és hátsó vetőcsövek betöltve, tüzelésre készen. - jelentette Benay.
- Jelezzen a klingonoknak, hogy amíg nem jönnek át a határon, nem tudjuk fedezni őket, úgyhogy le ne álljanak odaát harcolni, azt gondolva, majd értük megyünk.
- Értettem, uram.
Solo ezután egyelőre várakozó álláspontra helyezkedett, hagyva eltelni egy-két percet, hogy kiderüljön, mennyire gondolják komolyan a cardassiaiak.
- Két perc. - jelentette Benay, - A klingonok nyugtázták az üzenetet. A cardassiaiak továbbra is a nyomukban vannak, egyelőre nem úgy tűnik, hogy szándékukban volna megállni.
Solo erre felsóhajtott.
- Hát jó. ... Kormányos, ennyi elég lesz, forduljunk orral a határ felé. ... Vörös készültség, pajzsokat fel. Benay, az első vetőcsövekhez mérje be a Keldont. Azt akarom, amint átlépik a határt, már rajtuk is legyenek a torpedók. ... A rend kedvéért sugározzon szabvány figyelmeztetést, nem akarom, hogy később azzal védekezzenek, szó nélkül nyitottunk tüzet rájuk. ... Kormány, felkészülni harci manőverekhez.
- Uram, szórványos tachyonsugárzás 172.7 irányban. - jelentette ekkor Tzc, mire Solo szemöldöke egy pillanatra a magasba szaladt, és már várta is Benay következő közlését.
- 172.7-es irányban álcázásból kilépő hajó. ... A Defiant az, uram. Tölti a pajzsait, fegyverei élesítve.
- Mr. Benay, üdvözölje Worf parancsnokot. - mondta Solo elvigyorodva, - És mondja meg, hogy örömmel látjuk vendégül egy jó kis...
Az Árpád-ot a következő pillanatban egy fézersorozat rázta meg.
- A Defiant tüzet nyitott ránk, uram. - jelentette Benay, - Pajzs nyolcvankilenc százalékon, stabilizálódik.
- Mi a...?! Kormány, kitérőmanőver! Benay, hívja őket!
A Defiant a jelek szerint nem csak véletlenül találta el az Árpád-ot, mert az első rárepülés után visszafordult, és csak Scott ügyességének volt köszönhető, hogy a második sorozata célt tévesztett.
- Nincs válasz. A klingonok átértek a határon, a cardassiai-jem'hadar kötelék követi őket. ... A klingonok felvették velük a harcot.
- Hívja tovább a Defiant-et. - szólt Solo, miközben az Árpád ismét kapott néhány találatot, - Fézeres támogatás a klingonoknak.
- Pajzs hetvennégy százalékon. Páncélzatkárok jobb oldalt a négyes-ötös szint magasságában. ... A Keldon és az egyik jem'hadar a Defiant-re fordul, a Hideki és a másik támadóhajó a klingonokkal foglalkozik.
- Fézertűz a közelebbi jem'hadarra, Lambda négyes manőver. Mehetnek a torpedók a Keldonra. - szólt Solo.
Az Árpád lebukott a vele szembeszáguldó jem'hadar hajó hasa alá, és felső tűzívéből tüzet nyitott a parancsnoki tányér fölött elhúzó hajóra. A jem'hadar azonban furcsa módon nem viszonozta a lövést, pedig lett volna rá lehetősége, ehelyett a Defiant-et támadta meg, ami viszont továbbra is az Árpád-ot üldözte. Egy pillanattal később útnak indult a két kvantumtorpedó az oldalát az Árpád felé mutató cardassiai cirkáló felé, ami erre fézertűzzel válaszolt. Ám lövéseit nem az Árpád-nak szánta, hanem... A torpedókat igyekezett lelőni. És mivel a kvantumtorpedók ugyan sokkal nagyobb rombolóerőt képviselnek a hagyományos fotontorpedóknál, ám sokkal nehézkesebben, és lassabban is mozognak, félig sikerrel is járt. Az egyik torpedót sikerült megsemmisítenie, a másik viszont a pajzsába csapódott, de a találat nem bizonyult túl súlyosnak.
- Pajzs hatvanhat százalék, a Defiant továbbra sem válaszol a hívásra. - jelentette Benay, majd egy pillanat múlva hozzátette, - A Defiant kvantumtorpedót indít, mi vagyunk a célpont.
- Zéta négy-kettes kitérőmanőver, tartalék energiát a hátsó pajzsra! ... Becsapódásra készülj!
A Defiant taktikai indítást végzett, a torpedói nagy ívben elfordulva igyekeztek rátalálni a célként kijelölt Árpád-ra. A Defiant-et támadó jem'hadar hajó erre irányt változtatott, felgyorsítva ütközőpályára állt a torpedókkal, és pár pillanattal később megsemmisült a kettős találattól. A csata másik gócpontjában a klingonoknak közben sikerült harcképtelenné tenniük a Hidekit, de a már eleve sérült B'Rel hamarosan kiállt a csatarendből, és igyekezett minél gyorsabban eltűnni a környékről, már amennyire ezt állapota lehetővé tette, társa pedig a megmaradt jem'hadar támadóhajóval bocsátkozott párharcba.
Solonak kezdett nagyon furcsa érzése támadni a csatával kapcsolatban. A cardassiaiak szemmel láthatóan még csak véletlenül sem akarták eltalálni az Árpád-ot, sőt, az a bizonyos jem'hadar hajó egyértelműen feláldozta magát a védelmükben. A Defiant ezzel ellentétben csak akkor lőtt a cardassiaiakra, ha az Árpád épp nem volt impulzusfézerei hatósugarában, egyébként viszont mintha kimondottan ők lettek volna az elsődleges célpontja.
Az Árpád ismét megrázkódott a Defiant újabb találataitól.
- Pajzs ötvenegy százalékon. A pajzshálózat a hátsó zónában instabillá válik. ... Közvetlen találat a felső hajtóműgondolán, plazmaszivárgás a visszahűtő jobb oldalán, a Bussard-kollektor üzemképtelen. - sorolta Benay, majd a szavai közben bekövetkező újabb találat után folytatta, - Pajzs negyvennégy százalék, elvesztettük a hátsó fézerek energiaellátását, szerkezeti kár a tizenkilences szintnél.
- Alfa kettes támadómanőver, elsődleges cél a Keldon fő fézeregysége. - rendelkezett Solo, ám mielőtt Benay teljesíthette volna a parancsot, újabb jelentenivalója akadt.
- Uram, a cardassiaiak nyílt csatornán sugároznak, csak hang.
- Adja be. - határozott Solo.
- ... A USS Árpád-nak: szakadjanak el, és induljanak a féreglyuk felé! Amíg lehet, fedezzük a visszavonulásukat. ... Árpád, ha veszik az adásunkat, haladéktalanul induljanak a féreglyuk felé, fedezzük magukat.
- Benay, nyisson csatornát. ... Kormány, próbálja távol tartani tőlünk a Defiant ágyúit! ... A USS Árpád hívja a cardassiai cirkálót.
A főmonitoron pár pillanat múlva egy cardassiai tiszt jelent meg.
- Árpád, nincs sok időnk, menniük kell!
- Kik maguk? Miért akarnak segíteni nekünk? - kérdezte Solo.
- Van egy közös ismerősünk a hajójukon. - érkezett a válasz, mire a kapitány összevont szemöldökkel eltöprengett. Valaki a hajón, aki egy cardassiai Gul ismerőse? Talán Narokra céloz? Vagy esetleg...
Ekkor kinyílt az egyik lift ajtaja, és Gad lépett ki a hídra.
- Maga...? - nézett rá Solo.
- Egyelőre csak ennyi segítséget tudtam szerezni, de ha nem használjátok ki, hiába volt az egész.
A cardassiai közben, mikor a még élő csatornán át megpillantotta Gadot, bontotta a kapcsolatot, és a Keldon tovább igyekezett minél több találatot bevinni a Defiant-nek, ami már legalább fél perce nem tudta eltalálni a vadul manőverező Árpád-ot.
- Ha meg akarjátok úszni, meg kell támadnotok a Defiant-et, majd amilyen gyorsan lehet, eltűnni innen. - folytatta Gad, mire Benay kérdőn Solora pillantott.
- Ha bennem nem bíztok, legalább azon gondolkodjatok el, amit láttok. A Defiant csak titeket támad, és nem válaszol a hívásaitokra, miért remélitek, hogy ez megváltozik? Döntenetek kell, gyorsan!
Solo végül szinte maga is alig hitte el, hogy az ő szájából hangzik el, amit mond.
- Benay, taktikai jelentést a Defiant-ről.
- Pajzs hetvenhét százalék, a fegyverzet üzemképes, enyhe instabilitás az energiahálózatban, az egyik jobb oldali manőverező hajtómű üzemképtelen.
Solo egy pillanatig mérlegelt, hogy a gyorsabb, de kisebb hatóerejű foton-, vagy a lassabb, de ütőképesebb kvantumtorpedókkal támadjon-e. A Defiant manőverező képességét alapul véve a fotontorpedók nagyobb találati pontosságot adtak volna, azonban mivel a hajó viszonylag közelről támadott, nem sok lehetősége volt komolyabb kitérőmanőverekre. Így Solo végül a nagyobb fajlagos tűzerő mellett döntött, mert így akár már néhány sikeres találat is elegendő lehet.
- Kvantumtorpedókkal folyamatos tűz, cél a hajtómű és a fegyverzet. ... Kormányos, görbületi státusz?
- Kompenzálható plazmaszivárgás a felső gondolánál, a görbületi hajtómű üzemképes. - jelentette Scott.
- Négy torpedó, két találat. Pajzs hetvenegy százalék, fegyverzet és meghajtás továbbra is üzemképes. - sorolta Benay az első támadás eredményét, - A Keldon továbbra is a Defiant-et támadja.
- A jelek szerint a Hideki hamarosan újra harcképes lesz. - jegyezte meg a széke melletti lekérdezőterminált tanulmányozó Queue.
- Gyorsan dolgoznak. - állapította meg Solo, miközben az Árpád újra találatot kapott.
- A pajzsunk negyven százalékon. Páncélzatkár és lokális tüzek a tizenegyes szintnél, a felső tűzív üzemképtelen. - jelentette Benay, majd mivel közben újabb torpedókat lőtt ki a Defiant-re, beszámolt az eredményről, - Négy torpedó, három találat, pajzs hatvannégy százalék, a jobb oldali vetőcsövek és a jobb felső fézer üzemképtelen. A Keldon legutóbbi találata újabb manőverező hajtóművet tett tönkre a jobb oldalon, a Defiant manőverező képessége legfeljebb hatvan százalék.
- Folytatjuk a támadást. Tzc, tud még valami tartalékot adni a pajzsra?
- Ellenőrzöm, uram. ... A pajzsrendszer hátsó része továbbra is instabil, túl nagy az energia-szivárgás a betápláláshoz képest.
- Rendben, akkor még egy utolsó menet. Benay, próbálja megbénítani őket.
- Igen, uram. ... Aszinkron sorozattűz minden vetőcsőből, cél a Defiant hajtóműrendszere.
Az Árpád torpedóvetőiből egymás után indultak a kvantumtorpedók, amilyen gyorsan a töltőrendszer csak adogatni tudta őket. A Defiant, csökkent manőverező képessége ellenére is elkerülte a nagyobb részüket, de mivel közben a Keldon fézerének lövéseire is figyelnie kellett, ráadásul a Hideki is felzárkózott, és szórványos lövéseivel csatlakozott a másik cardassiai hajóhoz, azért kapott néhány találatot, és egyre kevésbé maradt ideje az Árpád támadására. Azután három, egymást követő torpedótalálat után a Defiant jobb oldali hajtóműgondolája villódzni kezdett, majd pár pillanat múlva elsötétült.
- A Defiant görbületi hajtóműve üzemképtelen, uram. - jelentette Benay, - Folytassam a támadást?
- Mekkora a kár? - kérdezte Solo.
- A gondolában megszűnt a mágneses vezetőmező. A hajtóműplazma kiégethette az injektort, és károsíthatta a görbületi tekercseket is.
- Legalább tizenkét óra a javítás harctéri körülmények között. - szúrta közbe gyorsan Tzc.
- Elég lesz. - határozott Solo, és nagyon remélte, valóban így van, - Scott, irány a féreglyuk, hatos görbület.
- Igen, uram.
- Tehát döntöttél. - mondta Gad, miközben az Árpád görbületi sebességre gyorsítva maga mögött hagyta a még mindig a Defiant-el csatázó két cardassiai hajót.
- Úgy tűnik. De azt hiszem, most már épp itt lesz az ideje egy nagyon alapos beszélgetésnek. - felelte Solo Gad felé fordulva, de annak ekkorra már nyoma sem volt a hídon.

* * *

Hideg szél tört a városra azon a napon, mikor megtudta, hogy Ő súlyos beteg. Derült égből, ahogy mondani szokták. Az előtte való napon már hallott ugyan valamit arról, hogy nem dolgozik, sőt, hogy talán beteg, de az ilyesmi mindenkivel előfordul. Ám másnap megtudta az ijesztő valóságot. A teljes összeomlás határán vitték kórházba, napokig válságos állapotban volt, míg sikerült stabilizálniuk.
Olyan volt, mintha kikapcsolták volna a színeket, eltompították volna a hangokat, kirántották volna alóla a világot. És nem csak azt, amiben a teste élt. Mindegyiket. ... Nem azonnal, majd egy egész nap telt el, mire az érzés végleg hatalmába kerítette, és teljes súlyával rázuhant a kétségbeesés.
Nem akarta elhinni, elfogadni, ugyanakkor tudta, ez most nagyon is valóságos. Sokkal valóságosabb, mint amennyire elviselhető volna. Tudta, hogy ostobaság, de egyre csak azon töprengett, miért pont Ő? Annyi, számára közömbös ember vette körül, miért pont azzal az egyel kellett ennek megtörténnie, aki jelen pillanatban a legtöbbet jelentette neki? Vagy talán éppen azért?
Ráadásul annyira tehetetlennek érezte magát. Megtett volna bármit, hogy segítsen, de nem volt rá lehetősége. Szeretett volna mellette lenni, vigyázni rá, erőt adni Neki a küzdelemhez. Beszélni hozzá, hallgatni Őt, vagy egyszerűen csak ott lenni. De persze nem tehette. Hogyan is tehette volna, hiszen a világ szemében jóformán idegenek voltak egymás számára, bármit érzett is iránta, az most mit sem számított.
Úgy tűnt, csak egy megoldás maradt: folytatni, amit már eddig is csinált, csak most kissé másképp. Úgy döntött, a levelekbe rögzítve küldi el neki mindazon dolgokat, amiket szeretett volna elmondani, így mikor Ő felépül, és visszatér, legalább utólag megtudja majd, hogy volt valaki, aki lélekben Vele volt minden egyes percben. Persze ez ugyanúgy magában hordozta azt a bizonytalansági faktort, mit a korábbi levelek, de mivel többet nem tehetett, be kellett érnie ennyivel.
Az első hét végére kezdett megbékélni a helyzettel, főleg, hogy újabb híreket kapott Róla, sokkal jobbakat, mint korábban. Így már kevésbé aggódott, ám még mindig borzongás vett rajta erőt, valahányszor csak eszébe jutott az a bizonyos első nap. Ekkor megint csak rohant volna, hogy ott legyen, ahol pedig nem lehet, de persze nem tette. Álcája még ezekben a kétségekkel és fájdalommal teli napokban is megóvta attól, hogy világa valami olyat lásson belőle, ami csak nagyon kevesekre tartozik.
Ám volt egy alkalom, mikor félre kellett tennie mindezt, hogy kihasználhasson egy váratlanul jött, és szinte hihetetlen lehetőséget. Tulajdonképpen meglepően kevesen tudtak arról, mi is történt Vele valójában, ahhoz képest, hogy egyébként mennyi emberrel volt meglehetősen jó viszonyban. Egyvalakinek azonban mindig voltak friss hírei Róla; valakinek, aki korábban együtt dolgozott Vele, és akivel az óta is nagyon szoros kapcsolatban állt. Igazság szerint sokkal szorosabban, mint amiről ő tudni szeretett volna, ráadásul az illetővel az új beosztásának elfogadása óta együtt kellett dolgoznia. Így aztán számos alkalommal volt szem- és fültanúja kettejük bensőséges hangvételű beszélgetéseinek, és miközben álcája mindent jótékonyan eltakart, valójában borzasztóan szenvedett a szívét-lelkét marcangoló, a másik férfi és Őközötte lezajló jelenetektől. Nem tudta meghatározni kettejük kapcsolatának jellegét, mert az barátságnál szemmel láthatóan több volt, ám mivel a férfinak felesége volt, és családja, nem lehetett az sem, amitől tartott. Persze tudta, bizonyos körülmények között ez nem feltétlenül kizáró ok, de azon megfigyelések alapján, amit az illetőnek a családjához való viszonyáról tett, ez eléggé valószínűtlennek látszott.
És ironikus módon pontosan ez az ember volt az, aki felvillantotta előtte azt a bizonyos lehetőséget, mégpedig azzal, hogy egy harmadik személlyel folytatott beszélgetés során megemlítette, meglátogatni készül Őt a kórházban, és szívesen elviszi magával, ha gondolja. Az illető végül nem jelentkezett a megbeszélt időben, ő viszont úgy érezte, ez egy olyan lehetőség, amit ki kell használnia, még akkor is, ha ez bizonyos szintű lelepleződést jelent. Így aztán megkérdezte, nem vinné-e magával őt a helyett a másik illető helyett.
Alig valamivel később pedig már úton voltak, és ő csak ekkor döbbent rá, mi is történik vele. Helyesebben arra, hogy, ha csak egy pillanatra is, de kilépett a passzivitásból, és saját maga próbált tenni valamit, még akkor is, ha szigorúbban véve csak kihasznált egy kínálkozó lehetőséget. És kissé furcsán érezte magát, hogy pont azzal az emberrel kötött ideiglenes 'szövetséget' a célja elérése érdekében, aki valahol tulajdonképpen a riválisának volt tekinthető, ha nem is túlságosan kiélezetten.
Ám végül, mikor megérkeztek, és meglátta Őt mosolyogva az ajtó felé fordulni, amikor beléptek a kórházi szobájába, mindez egyszerre annyira jelentéktelenné vált. Nem számított, ki van még jelen kettejükön kívül, csak az, hogy Ő ott van, és ragyogó mosolya úgy oszlatja el a kétséget és aggódást, mint a felhők közül kibukkanó nap fénye egy esős délután borongós szürkeségét. Mert hallhatott eddig bármit, csak most fogadta el valóságnak, hogy Ő tényleg jól van, és immár túl a nehezén. Kicsit sápadtnak tűnt, és fogyott is valamennyit, de alapjában véve ugyanolyan gyönyörű és életvidám volt, mintha csak valahol máshol lennének, és az elmúlt hét, vagyis inkább hetek eseményei meg sem történtek volna. Mert ekkorra azt is tudta már, hogy a kórházba kerülését megelőző héten már nagyon rosszul volt, ám nem hagyta, hogy ebből bármi is meglátsszék rajta.
Egy darabig hármasban beszélgettek, illetve jobbára inkább csak kettesben, mert ő ritkán szólalt meg, leginkább csak akkor, ha kimondottan őt kérdezték. A beszélgetés semleges témákról, meg főleg az Ő állapotáról szólt, de legalább kiderült néhány újabb részlet az elmúlt két hét eseményeiről.
Aztán egyszer csak kettesben maradtak. A beszélgetés témája egy darabig még a 'hivatalos' ügyek voltak, ám a hangnem kezdett lassan személyesebbé válni. Ő olyannak tűnt, mint máskor, az egész lényéből áradó varázslat, mint mindig, most is rabul ejtette. Mintha alámerült volna egy megnyugtató békesség-tengerben, lelkébe lassan újra belopózott a boldogság, ahogy a kérdések és válaszok tükrében megint egy kicsit jobban láthatóvá vált a nagy titok, amit Ő jelentett, és ismét része lehetett a csodában. Úgy érezte, igyekeznie kell megragadni az alkalmat, ezért szinte teljesen felhagyott a rejtőzködéssel, válaszaiba, hangjába, gesztusaiba igyekezett minél többet belevinni abból, aminek konkrét szavakban való kifejezésére még nem érezte késznek magát.
Az idő gyorsan telt, sokkal gyorsabban, mint szerette volna. A beszélgetés üteme meglassult, néha nagyokat hallgattak, csak figyelték a másikat, várva, az szólaljon meg előbb. A délután közben lassan estébe fordult, és ahogy ott ült az Ő ágya mellett a fogyatkozó fényben, volt egy pillanat, amikor legszívesebben megállította volna az időt, mert olyannak látta Őt, mint még soha azelőtt. Talán csak a fények és az árnyak játéka volt, talán valami egészen más, de tulajdonképpen nem is számított igazán.
Végül aztán elérkezett az idő, mikor úgy érezte, már nem volna illő tovább maradnia. Nagyon nehéz volt elválnia Tőle, és miközben hazafelé tartva átvágott az immár a kora tavaszi este sötétjébe burkolózott városon, máris elkezdte felidézni a találkozás minden egyes percét.
Mint ahogy számtalanszor megtette az elkövetkező hetek során, mert nem volt semmi más, ami kapcsolatot jelentett volna Hozzá. Legfeljebb csak a bizonytalan sorsú levelek, amelyekkel kapcsolatban azonban, mint szinte minden mással is ebben az időszakban, kétségei támadtak, ahogy a napok egyre csak teltek, nélküle.
És közben elkezdett alakot ölteni benne valami, ami már hosszú ideje várta, hogy a teremtő erő egymáshoz olvassza az össze nem illőnek tűnő részleteket, és megszülethessen belőle a végleges forma. Ám eddig hiányzott belőle valami, amivel azonban most Ő megajándékozta, így végre munkához láthatott. Ideje volt újabb fejezetet teremteni egy másik világhoz.

* * *

A turbólift valahol a nyolcas szinten állt meg Gaddal. Bár az ajtó a megérkezés után azonnal kinyílt, a férfi még hosszú másodpercekig állt lehunyt szemmel a kabin falának dőlve, mintha erőt gyűjtött volna a kiszálláshoz. Végül kilépett a folyosóra, és lassan, mintha nehéz terhet cipelne a vállain, útnak indult. Azon a környéken épp senki sem járt, így senki sem volt, aki észrevehette volna, mennyivel másabbnak tűnik most Gad, mint mikor a legénység valamelyik tagja a közelében van. Mintha valami eltűnt volna belőle, talán a tekintély érzése, és a belőle áradó titokzatosság légköre. Most csak egy egyszerű, megtört, és valamiféle reménytelen, és esélytelen küzdelembe belefásult embernek tűnt, ahogy enyhén bicegve, jobb karját furcsán mozdulatlanul lógatva oldala mellett, a gyengélkedő felé tartott. Már csak néhány lépésnyire volt az ajtótól, mikor egy hang szólalt meg mögötte.
- Uram, egy pillanatra...
Gad megtorpant, és mire a néhány lépéssel odébb álló Draco felé fordult, már ismét olyan volt, mint máskor.
- Igen?
Draco kissé bizonytalannak tűnt, mintha nem igazán tudta volna, hogyan is kezdjen bele a mondandójába.
- Tináról van szó. - mondta Gad pár pillanatnyi várakozás után, mire Draco bólintott.
- Igen. Tudja, tegnap... Volt egy ijesztő álmom, amiben szerepelt valaki, aki nagyon hasonlított rá. Aznap délután pedig ő megjelent itt a hajón.
- És már nem vagy biztos benne, tényleg csak álmodban láttad-e.
- Valahogy úgy. Addig a pillanatig, míg meg nem láttam a gyengélkedőn, meg sem fordult a fejemben, hogy az a néhány töredékes részlet, amire emlékszem, talán mégsem egy álomból maradt meg. De azután...
- Amire emlékszel, az nincs összhangban azzal, amiben most élsz, ezért gondolod róla, hogy csak álmodtad. De mi van, ha mégsem? Mi van akkor, ha a múlt, vagy éppen a jelen egyszerűen csak... Megváltozott? És így valójában mindkettő a valóság. Csak az egyik az, ami volt, a másik pedig az, ami most van.
- Hogyan volna ez lehetséges?
- Úgy, hogy ez nem lineáris.
- Ezt nem értem.
- Nem is kell. Attól még így lehet. Az élet csak egymás utáni pillanatok összessége, és aki a Fókuszban van, annak számára ez egy időre felismerhetővé válik.
- Tehát... Tényleg megtörténhetett, amire emlékszem? Az Árpád ott volt a Delta Kvadránsban? - kérdezte Draco elhűlve.
- Tegnap talán így volt. Ma már nincs így. És hogy holnapra a ma milyen tegnappá változik... Az még kétséges. Ti azt hiszitek, tőletek függ. Mi érezzük, hogy részben tőlünk függ. ... A holnap pedig elhozza majd, ami mindebből kialakul. Várd meg, és fogadd el. Ennél többet te úgysem tehetsz. ... És most, ha megbocsátasz... - mondta Gad, ezzel válaszra sem várva faképnél hagyta Dracot, belépve a gyengélkedő ajtaján. Odabent átvágott az előtéren, és a bal oldali intenzív részleg felé folytatta útját, ahol már vártak rá.
- Reménykedtem abban, hogy hamarosan felbukkan itt. - fordult felé a Tina ágya mellett álló Solo, - Szerencsére nem is kellett túl sokat várnom. ... Beszélnünk kell.
- Nem kell. De úgy érzem, most már tartozom nektek ennyivel. - mondta Gad, miközben közelebb húzott egy széket az ágyhoz, és hátát a falnak vetve letelepedett rá úgy, hogy jól láthassa Tina arcát.
- Mi volt ez az egész a Defiant-el, meg a cardassiaiakkal? Miért utasította Sisko a Defiant-et az Árpád megtámadására?
- A Sisko előtt rejtve vannak az igazi okok, ebből a konfliktusból ő csak annyit lát, amennyit látni engednek neki, mert igazából nincs benne szerepe. ... A Defiant sem az ő irányítása alatt állt, azok hozták ide, akik elől mi menekülünk.
- Mikor legutóbb megkérdeztem, kik ők, kitérő választ adott. Azt is mondta, valamiféle háború folyik. Ez most már nyilvánvalónak látszik, és mivel a jelek szerint a mi bőrünkre is megy a játék, újra meg kell kérdeznem: kik maguk, és kikkel állnak háborúban?
Gad felsóhajtott, és pár pillanatig töprengett, mielőtt beszélni kezdett volna.
- Mi, nos... Mondjuk úgy, egy bizonyos fajba tartozunk. Ez a megfogalmazás tulajdonképpen nem fedi a valóságot, de talán ez áll a legközelebb hozzá. Azt a csoportot, amelynek Tina és én a tagjai vagyunk, Tisztáknak hívják, a Defiant-et pedig az ellenfeleink, a Renegátok szerezték meg.
- Tehát ez a két csoport harcol egymással. Miért? Mi a céljuk, mi az alapja a konfliktusuknak, és legfőképpen: mi közünk van nekünk mindehhez?
- Erre nem olyan egyszerű választ adni. ... A mi... Fajunk nem része annak, amit ti 'valóság'-nak neveztek, de tulajdonképpen mi magunk sem vagyunk biztosak benne, kik vagyunk, és honnan jöttünk valójában. Egyszerűen csak itt vagyunk. Néha mintha keresnénk... Valamit. Vagy talán mintha valaki általunk próbálna rátalálni valamire. Néha csak figyelünk, tanulunk, úgy teszünk, mintha közületek valók volnánk, osztozunk a sorsotokban. Néha pedig alakítunk is rajta, ha éppen úgy hozza kedvünk. És ez utóbbi az, ami megosztott minket. Mi, Tiszták, ritkán avatkozunk be, és ha mégis, igyekszünk összhangot teremteni a saját cselekedeteink, és a körülöttünk zajló események között. A Renegátok ezzel szemben azt teszik, amihez kedvük van. Nem tisztelik a világotok szabályait, szabadon kísérletezgetnek, igen komoly változásokat idézve elő. Mi pedig igyekszünk ezt megakadályozni, vagy ha már túl késő, legalább enyhíteni valamelyest a károkat, amit a Renegátok okoztak.
- Nekik pedig nem tetszik, hogy maguk Tiszták elrontják a játékukat, igaz? - kérdezte Solo.
- Úgy valahogy. Kezdetben ez az egész csak egyfajta versengés volt a két csoport között. A Renegátok előidézték a változásokat, mi pedig enyhítettük a hatásukat, amiből kialakult egyfajta dinamikus egyensúly. Aztán egyszer érthetetlen dolog történt. Az egyik társunk... Eltűnt. ... Tudnod kell, hogy ezzel a testtel történhet bármi, az nem jelenti a mi halálunkat is. Bármikor újra visszatérhetünk, akár a korábbi alakunkban, akár egy újban, a ti fogalmaitokkal mérve itt halhatatlanok vagyunk. Ez a bizonyos társunk azonban teljesen megszűnt létezni. Sokáig tartott, míg kiderítettük mi történt vele, és megdöbbentő dolgot tudtunk meg. A jelek szerint a Renegátoknak nem egyszerűen csak az itt használt testét sikerült elpusztítaniuk, hanem őt magát. És hamarosan bebizonyították, ezt bármikor újra meg tudják tenni.
Gad ezután jó ideig nem szólt, és Solo is gondolataiba merülve hallgatott egy darabig. Tekintete közben az ágyon fekvő nőre tévedt, és egyszerre megértette. Felidézte Gad korábbi szavait, a Deloghtól hallott dolgokat, és melléjük rakta azt, amit most tudott meg.
- Ő a következő. - mondta végül.
- Igen. - felelte halkan Gad, - És egyszer már ti is láttátok, hogyan dolgoznak a Renegátok.
- A Tycho... - döbbent rá Solo, - Volt valaki maguk közül a fedélzeten, és hogy a Renegátok megölhessék, elpusztították az egész hajót. Azért volt ott a mentés során, hogy erre utaló nyomokat keressen, igaz? Nem pedig, hogy ellenőrizze a munkája eredményét. ... A Defiant pedig... Velünk próbálta ugyanezt tenni.
- Most már mindent tudsz, amit tudnod kell. - bólintott Gad fáradtan.
- Azért még nem egészen. Mi a helyzet a cardassiaiakkal, és a bajori féreglyukkal?
- A féreglyuk csak egy átjáró.
- A Gamma Kvadránsba...
- Oda is. ... Ami pedig a cardassiaiakat illeti... Segítségre volt szükségem, és ők voltak a legközelebb.
- De miért segítettek egy Csillagflotta-hajónak?
- Nem nektek, nekem volt szükségem segítségre. Kértem, és... Megkaptam.
- Kérte? Úgy érti, a cardassiaiaktól?
- Azt, hogy segítsenek az Árpád-nak, igen. De nem én hoztam ide őket a határhoz.
Solo erre elhúzta a száját. Kezdték fárasztani a Gadtól kapott, gyakran homályos értelmű válaszok, de az eddigiek alapján sejtette, hiába erőltetné, nem kapna ennél többet.
- Megértelek. - bólintott Gad, - De hidd el, nem volna jelentősége, hogy ennél többet tudjatok. Nem vezetne közelebb a megoldáshoz, csak még jobban összezavarna. Sokan közületek ismernek egy-egy kis részletet az igazságból, ha összeraknátok mindezt, megláthatnátok a teljes képet. Ám mivel azt sem tudjátok, mit kellene meglátnotok, ezek a részletek, legalábbis számotokra, nem fognak összeállni soha. ... Sajnálom. Próbáljatok megbékélni a gondolattal, segítsetek nekem, és ígérem, én is megteszem, amit tudok. ... Mint ahogy megtettem már eddig is, bár ti most aligha vagytok tudatában ennek.
- Nos, azt hiszem, az eddigiek után már egyébként sem volna visszaút. Harcba bocsátkoztunk a Defiant-el, elhagytuk a számunkra kijelölt bevetési területet, komoly károkat szenvedtünk, amelyek kijavítása legjobb esetben is órákat vesz igénybe, és addig egy újabb összecsapás bárkivel akár végzetes is lehet... Most már legfeljebb csak abban reménykedhetem, megérte ennyi kockázatot vállalnunk magáért.
- Ami a hajót ért károkat illeti... - kezdte Gad, majd elhallgatott, mintha várna valamire.
- Queue hívja Solot. - hallatszott egy hosszú pillanat múlva az interkomból, mire Solo kommunikátorát aktiválva fogadta a hívást.
- Hallgatom, Mr. Queue.
- Uram, a gépház jelentette, hogy a javításokkal mintegy húsz percen belül elkészülnek. A taktikai rendszerek állapota kielégítő, és a pajzshálózatot is sikerült stabilizálni.
- A burkolati károk, és a görbületi hajtómű hogy állnak?
- Csak néhány felületi páncélzatkárunk van, nem létfontosságú a kijavításuk, a görbületi hajtóművel pedig minden rendben.
- De hiszen... - kezdte volna Solo, majd zavartan elhallgatott. Egy pillanattal ezelőtt még megesküdött volna rá, hogy... De mire is?
- Rendben, köszönöm. - üzente végül a kapitány, ezzel bontotta a kapcsolatot, majd bizonytalan pillantással mérte végig a mindeközben türelmesen várakozó Gadot, aki úgy folytatta, mintha ez a kis közjáték le sem zajlott volna.
- Egyébként pedig nem értem teszitek. Ha csak rólam volna szó, nem is tudnátok minderről. Ami történik, érte történik. - mondta Gad Tinára pillantva, - Őt kell megóvnom, kerül, amibe kerül.
- Miért? Miért olyan fontos Tina a Tisztáknak? Kicsoda ő?
- Senki. Nincs nagyobb jelentősége a számukra, mint bárkinek közülünk. Csak az én számomra. ... Nem lett volna szabad rajta bosszút állniuk. De megtették. Először vissza akartam vágni, megtenni bármit, ami szükséges, de aztán rájöttem, akkor én is olyanná válnék, mint ők. Ahhoz meg kellene tagadnom önmagam, és bevallom, érte bármire kész volnék, akár még erre is... De nem tudom megtenni, legalábbis amíg lehet más megoldás.
- És talált egyet. - bólintott Solo, - Csak azt nem értem még, miért pont mi, az Árpád?
- Mert gyakran megfordultam itt korábban. Néhányan közületek emlékeznek is rám, a legtöbben azonban nem. Meglehet, önkényes döntés volt, de... Egy kicsit otthonommá vált már ez a hajó, ti pedig régi jó ismerőseimmé, még ha ti magatok nem is tudtok erről. És ha csak rajtam múlt volna, ez így is marad. De valaki másként tervezte el közös sorsunkat.
- Jól van hát. - bólintott Solo beletörődőn, - Ha már egyszer belekezdtünk, végigcsináljuk. Bár nem szívesen kockáztatom a legénységem életét egy ilyen titokzatos ügy miatt, de azok után, hogy a Defiant megtámadott minket, és ahogy a szavaiból kivettem, további ilyen összetűzésekre is számíthatunk, már csak önvédelemből sem tehetnék mást. Egyébként is küzdenünk kellene, akkor legalább tegyük egy nemes ügy érdekében... Ha valóban arról van szó egyáltalán. ... Eh, magam sem értem, miért adom be ilyen könnyen a derekam.
- De én értem. Nem kell aggódnod sem a saját indítékaid, sem az enyémek miatt. Bár nem hinném, hogy a szavam jelen körülmények között sokat számítana, de akkor is elmondom, a helyes útra léptél, még ha nem is teljesen önszántadból. ... Ennek így kellett lennie, de akkor is... Köszönöm.
Solo rezignált grimaszt vágva csóválta meg a fejét, majd felsóhajtva az intenzív őrző kijárata felé vette az irányt.

Sisko, miközben arra várt, hogy a kommunikációs részleg bekapcsolja hozzá a hívót, azon tűnődött, mennyi időnek kell még eltelnie, míg megszokja egyelőre sivárnak, és barátságtalannak tűnő új irodáját a 375-ös Csillagbázison. Miután néhány hete fel kellett adniuk a Deep Space Nine-t, az ott állomásozó Csillagflotta-kontingens nagyobb részét ide irányították át, a többieket pedig a más területekről idevezényelt csillaghajókra osztották be taktikai-stratégiai tanácsadónak, hogy tapasztalataikkal és tanácsaikkal segítsék az itteni helyzetet még csak felületesen ismerő, más szektorokból ide irányított kapitányok dolgát. Ami pedig a bajori legénységet illet, Kirát, Odot, és a többieket... Sisko csak remélhette, hogy jól vannak, legalábbis a körülményekhez képest.
Az asztali terminálon megjelent a hívó fél, így Sisko elfordult a nagy, téglalap alakú ablaktól, amin át jól láthatók voltak az állomás körül várakozó Csillagflotta-hajók.
- Hallgatom, parancsnok. - mondta Sisko a képernyőn látható fiatal, egyenruhás földi férfinak.
- Attól tartok, nincsenek túl jó híreim, uram. Az Árpád elfogása nem a terveknek megfelelően zajlott, ugyanis... Segítséget kaptak.
- Segítséget...? - kérdezte Sisko rosszat sejtve.
- Úgy van. - bólintott a parancsnok a kapitány arckifejezése láttán, - Néhány cardassiai és jem'hadar hajó bukkant fel a határ túloldaláról, és fedezték a visszavonulásukat. Jelenleg nagy erőkkel folyik a Defiant javítása, de attól tartok, még órákig nem lesz görbületi hajtóművünk. Ráadásul...
A parancsnok kinyúlt az asztali termináljához, mire Sisko monitorán megjelent egy kiegészítő panel, amiben a Defiant kommunikációs naplójának adatsorai kezdtek futni, és egy hang szólalt meg.
- ... A USS Árpád-nak: szakadjanak el, és induljanak a féreglyuk felé! Amíg lehet, fedezzük a visszavonulásukat. ... Árpád, ha veszik az adásunkat, haladéktalanul induljanak a féreglyuk felé, fedezzük magukat.
- Amint a napló adataiból láthatja, ezt az üzenetet az egyik cardassiai hajó sugározta nyílt csatornán. Valamivel később közvetlen kommunikációra is sor került az Árpád és a cardassiai hajó között, majd az Árpád ellenünk fordult, és miután sikerült üzemképtelenné tennie a görbületi hajtóművünket, a bajori féreglyuk felé indult. - kommentálta az adatokat a parancsnok.
- Vagyis az alakváltónk hazafelé igyekszik. Csak azt nem értem, hogyan sikerült rávennie az Árpád legénységét az együttműködésre.
- Ez valóban jó kérdés, uram, és jelen pillanatban sajnos nem tudok rá elfogadható magyarázatot adni. Azonban ha sikerülne elfognunk őket, az alakváltótól megkaphatnánk a szükséges válaszokat. Csakhogy mi egyelőre nem tudjuk folytatni az üldözést.
- Utánanézek, van-e mozgósítható hajónk a közelben, ami még a határ előtt beérhetné az Árpád-ot. Most már nyilvánvaló, hogy mindent meg kell tennünk a feltartóztatásukra. - üzente Sisko.
- Mi is igyekezni fogunk, hogy minél előbb újra úton lehessünk, de sajnos nem garantálhatok semmit. Egyelőre önön múlik a dolog, kapitány.
- Megteszem, amit lehet. Ez mindannyiunk érdeke.
- Értettem, uram. Defiant kilép. - bontotta a kapcsolatot a parancsnok.
Sisko viszont még hosszan szemlélte a készenléti állapotra kapcsolt terminált, és a hallottakon töprengett. Az események ellenére elvben továbbra is ő volt a Bajor szektor parancsnoka, legalábbis azé a kis területé, amit meg tudtak tartani belőle a Dominion ellenében, és az Árpád is az ő fennhatósága alá tartozott. Így aztán többszörösen is érdekelt volt abban, hogy ha még bármi mód kínálkozik rá, valahogyan megmentsék a helyzetet. A kapitány végül aktiválta a terminált, és lekérte a nemrég kialakult új Föderációs-Cardassiai határvonal közelében tartózkodó hajók listáját, remélve, több olyat is talál, amelyek elég közel vannak az Árpád-hoz. A Defiant kudarca nem ismétlődhet meg, mert félő, ha ezt is elszalasztják, nem lesz több alkalom az Árpád megállítására.

Wright egyszer csak azon kapta magát, hogy szórakozottan kószálva a hajó folyosóin, végül a gyengélkedő ajtaja előtt kötött ki. A felismeréstől felemás érzések kerítették hatalmába. Nagyon is jól tudta, miért jött ide csak félig-meddig akaratlanul, ugyanakkor egy cseppet sem érezte észérvekkel igazoltnak ezen tettét. Egyre csak a Tina nevű nő járt az eszében, az elmúlt éjszaka során nem is aludt valami sokat, bár nem egyértelműen miatta. De nem merte volna határozottan állítani ennek az ellenkezőjét sem. Pedig igazán nem mondhatta, hogy bármi különösebb oka lett volna minderre. Hiszen csak néhány pillanatig tartott a találkozásuk, ostobaság, vagy talán inkább önámítás volna azt hinni, hogy az, amit most érez, valódi vonzalom, nem pedig csak ő szeretné, hogy így legyen. És egyáltalán miért vágyna arra, hogy bármit is érezzen Tina iránt? Pusztán azért, mert egy vonzó, csinos nő? Aki jóval idősebb nála, ráadásul... Ráadásul még csak nem is ember!
Andrew rájött, elég fura látványt nyújthat a gyengélkedő ajtaja előtt ácsorogva a folyosón, így végül átengedte magát annak a késztetésnek, ami idáig elhozta, és belépett a gyengélkedő főbejáratán. Nem számított arra, hogy bárkit is talál az intenzív részlegben, hiszen korán reggel volt még, és a feléje forduló arcon is tükröződött némi meglepetés, így néhány másodpercig meglepetten méregették egymást. Végül Gad, hiszen ki más lehetett volna pont itt, és pont ilyenkor, visszafordult az egyetlen foglalt ágy felé, közben újra a falnak dőlve.
Wright elbizonytalanodott a másik férfi láttán, hirtelenjében nem tudta eldönteni, nem kellene-e inkább sarkon fordulnia, és eltűnnie a környékről. Ám valami azonnal hevesen tiltakozni kezdett benne a gondolatra, így végül folytatta az útját befelé, és hamarosan már Tina ágyának lábánál állt. Úgy sejtette, Gad hamarosan megkérdezi majd, miért van itt, és akkor nem fog tudni mit válaszolni. Hiszen Tina titokzatos társával ellentétben, aki a nő megmentésén munkálkodott, és az iránta érzett aggodalma húzta vissza ide újra meg újra, neki nem sok köze volt ehhez az egész ügyhöz. Csakhogy... Ennek ellenére ő is ugyanúgy aggódott Tináért. Valószínűsítette, más okokból, mint Gad, bár nem tudhatta, milyen viszonyban van egymással a két, embernek kinéző lény. Ugyanakkor persze elképzelhető volt az is, hogy az indítékaik semmiben sem különböztek egymáséitól. Ebben az esetben csak egyetlen aprócska gond adódott: az ő ébredező vonzalma nyilvánvalóan eleve halálra ítéltetett. Ha nem járnak sikerrel, akkor Tina, és ha Gadnak hinni lehet, ők maguk is meghalnak; ha pedig igen, a két, szemmel láthatóan összetartozó lény minden bizonnyal elhagyja majd a hajót, és az ő számára ez a találkozás nem lesz több egy fájdalmas közjátéknál. Andrew meglepetten, és talán kissé szégyenkezve döbbent rá, hogy valahol irigykedik Gadra. Irigyli tőle azt, amiben neki, akárhogyan alakuljanak is a dolgok, nem lesz, nem lehet része: együtt lenni Tinával. Ha nem is mindig, de legalább néha. Úgy érezte, ennyi az, amire jelen pillanatban vágyik, és semmi több.
Ám mikor Gad végül újra Wright felé fordult, nem az hangzott el, amire Andrew számított.
- Emlékeztetsz engem valakire. - mondta Gad, miután alaposan megszemlélte Wrightot, - Nem szabadna itt lenned. Valakitől... Azonban kaptál egy másik életet.
Andrew lassan Gad felé fordította a fejét, és elhűlve bámulta a férfit. A baleset... Illetve a két baleset, és a köztük eltelt több mint háromszáz év... Soha nem derült ki, mi okozta a huszonegyedik, és huszonnegyedik század közötti szakadékot egy pillanatra áthidaló időanomáliát, már ha volt ilyen anomália egyáltalán. Nem találtak elfogadható magyarázatot arra, hogyan került a rég halott Andrew Wright élve a tisztázatlan körülmények között lezuhant légköri utasszállító nyolcszáz utasának alig másfélszáz túlélője közé. Ám most, mikor Andrew felidézte, mi derült ki Gadnak köszönhetően a Tycho nemrég bekövetkezett balesetéről, úgy tűnt, megvan a válasz.
- A szüleim...? - kérdezte Wright bizonytalanul, mire Gad megrázta a fejét.
- Nem csak a te családod esett áldozatául annak a balesetnek. Volt ott több jármű is. Többek között egy... Mentőautó. Ami egy öntudatlan beteget szállított. ... Tudod, régi játék ez. Olyan régi, hogy azt ti fel sem tudnátok fogni. ... Csak a pillanat a tiéd. Mert előtte, és utána már ott vagyunk mi... És semmi sem biztos többé.
- Vagyis maguk mentettek meg?
- Talán. Vagy talán az a baleset soha nem is történt meg, és te mindig is itt éltél. De lehet, hogy az előző abszolút pillanatban még nem is léteztél, csak mostantól vagy része az örök álomnak. Te nem fogod megtudni soha, a világod csupán az, amire emlékszel belőle.
Gad ezzel felállt a székről.
- Azt hiszem, méltányolnád, ha kicsit egyedül hagynálak vele. - mondta, majd a kijárat felé indulva még hozzátette, - És egyébként is, el kell intéznem valamit.
Wright végignézte, ahogy Gad távozik, majd letelepedett annak üresen maradt székére, és hátát a falnak vetve elkezdte végiggondolni mindazt, amit az elmúlt percekben megtudott.

"Tom Solo magánnaplójába. Ennek a bejegyzésnek igazság szerint a hajónaplóban volna a helye, de a körülményekre való tekintettel... Az Árpád közeledik a Terok Nor közelében húzódó új Föderációs-Cardassiai határhoz. A távolsági szenzoraink néhány Csillagflotta-hajót fedeztek fel, melyek a nyomunkban vannak, ám korábban el fogjuk érni a határt, mint hogy azok beérhetnének. Azt azonban, hogy a határ túloldalán mi vár ránk, hogyan fogadnak minket a jem'hadar és cardassiai erők, nem tudhatjuk. Ám ha jól sejtem, Gad már megtette, ami tőle tellett."

- Átléptük a határt. - jelentette Realdy az egyelőre még görbületi sebességgel haladó Árpád hídján.
- Két jem'hadar őrjárat fordult ránk, de az állomásnál előbb nem fognak utolérni. - tette hozzá Benay.
Solo tudomásulvevőleg bólintott, és tovább tervezgette, hogyan vészeljék át az előttük álló perceket. A féreglyuk bejárata előtt mindenképp impulzussebességre kell lassítaniuk, ami viszont azt jelenti, hogy elérhetővé válnak a Terok Nor fegyverzete számára, már amennyiben a cardassiaiaknak sikerült mostanra kijavítani azt, a körülötte állomásozó hajókról már nem is beszélve. Már a nyomukba szegődött hat jem'hadar támadóhajó is bőségesen elég lett volna a megállításukra, az állomásnál pedig biztosan várakozik még néhány cardassiai cirkáló, esetleg csatahajó is. Akárhogy is, elég reménytelennek tűnik a helyzet.
A kapitány végül nagyot fújva felállt, és végignézve a hídszemélyzeten, megszólalt.
- Hölgyeim és uraim, azt hiszem, mindenki sejti, mi áll előttünk. Nem is sokat tudnék hozzátenni, talán csak annyit... Próbáljunk meg egy darabban átérni. ... Mr. Benay, vörös készültség. Mindenki a harcálláspontokba, a kármentesítő osztagok készüljenek gyors beavatkozásra. Realdy, harci manőverekhez felkészülni.
- Igenis, uram. - nyugtázta a parancsot Benay és a kormányosnő szinte egyszerre, majd miközben Solo visszaült a székébe, Queue szólalt meg.
- Benay, hátsó vetőcsöveket fotontorpedókkal betölteni, teljes töltet, teljes szórás, befogást és célon tartást a mögöttünk haladó jem'hadar hajókra.
- Hátsó vetőcsövek készen.
- Kiléptünk görbületből. - jelentette Realdy, miközben a főmonitoron megjelent a Terok Nor, azaz az egykori Deep Space Nine. Az állomás körül két cardassiai támadókötelék várakozott: két-két Galor, három-három Hidekivel, és számos vadásszal megtámogatva, valamint jem'hadar támadóhajók a szokásos három egységes kötelékekben, és most ezen hajók zöme megindult az Árpád fogadására.
Solo és Queue egyaránt a székeik közötti lekérdező terminálokat figyelték.
- Hátsó vetőcsövekből sorozattűz. - szólt a kapitány.
- Kormány, béta kitérő manőver. - tette hozzá Queue.
Miközben az Árpád balra-lefelé kitört az üldöző jem'hadar támadóhajók elől, hátsó vetőcsöveiből néhány másodperc alatt jó tucatnyi torpedót indított útnak feléjük. A teljes sebességgel felzárkózni igyekvő jem'hadaroknak esélyük sem volt elkerülni a nagy sebességgel száguldó torpedók által eléjük terített detonáció-felhőt, és a hatból kettő már csak gyorsan szétszóródó roncsfelhőként bukkant ki annak Árpád felőli oldalán. A második kötelék vezérhajója stabilizálatlanul vágódott ki a gyorsan oszló felhő maradékából, és telibe találta az első kötelékből megmaradt egyetlen jem'hadart, majd mindkettő megsemmisült az ütközéskor bekövetkező robbanásban. Csak a második kötelék hátul haladó két hajója vészelte át viszonylagos épségben az Árpád nyitótámadását, és folytatta az üldözést, hamarosan tüzet nyitva célpontjukra. Ám nem sok idejük maradt a próbálkozásra, ugyanis szinte egyszerre söpörte el mindkettejüket az álcázásból kilépve oldalról rájuk csapó két klingon Bird of Prey diszruptortüze.
A klingonok szűk fordulóval kötelékbe álltak az Árpád mellett, ám mikor az állomás felől érkező első jem'hadar kötelék beérte őket, alakzatot bontottak, és felvették velük a harcot, így a továbbra is a féreglyuk felé igyekvő Árpád pár pillanat alatt maga mögött hagyta őket.
- Benay, a hátsó indítókból torpedótámogatás a klingonoknak. ... Felkészülni a cardassiai vadászok fogadására. - rendelkezett Solo, meg sem lepődve a két Bird of Prey felbukkanásán, majd mivel előre látható volt, hogy a taktikai poszton egy ember hamarosan már nem fogja bírni, első tisztjére pillantva hozzátette, - Queue, menjen segíteni.
A parancsnok felsietett a kiegészítő taktikai pulthoz, és átvette Benaytól a fézerek vezérlését.
- Realdy, közvetlen manővertámogatás a taktikai poszt irányításával. - szólt a kapitány, - A fézerek tűzvezetése az elsődleges.
Ezzel a hajó irányítása gyakorlatilag alárendelődött a Queue által kezelt fézerek célkijelölő-célkövető rendszerének, a kormányállás az onnan érkező manőveradatokat hajtotta végre, és így Solonak is csak a célpont-prioritást kellett meghatároznia.
- Pajzs kilencvenhét százalékon. - jelentette Benay, miután a cardassiai vadászok elöl haladó köteléke túl volt az első rárepülésen.
- A cardassiai hadihajók elérhetők már kvantumtorpedóval? - kérdezte Solo.
- Az első egységhez tartozó két Hideki már hatósugáron belül. ... Figyelem, új jem'hadar kötelékek érkeznek.
- Az egyik elülső vetőcsőbe kérek kvantumtorpedót, taktikai indítást bármelyik Hidekire. A jem'hadarokat fotontorpedókkal fogadni, a fézerek elsődleges célja továbbra is a cardassiai vadászraj. ... A klingonokkal mi a helyzet?
- Épp most végeztek a jem'hadarokkal, igyekszenek felzárkózni. - felelte Benay, miközben útnak indította az újabb torpedókat. A két Bird of Prey nagyjából ugyanakkor húzott el az Árpád mellett, mikor az általa kilőtt kvantumtorpedók széttépték az egyik Hidekit, és menet közben leszedve néhány útjukba került cardassiai vadászt, a jem'hadar támadóhajókra indított fotontorpedók nyomába szegődtek, hogy befejezzék, amit azok elkezdenek. A másik Hideki azonban elég közel ért ahhoz, hogy tüzet nyithasson az Árpád-ra.
- Pajzs kilencvenegy százalékon. - jelentette Benay a pajzsot ért találatot kísérő jellegzetes hang után. A főmonitoron közben egy pillanatra átúszott a jem'hadarokkal harcba bocsátkozó két klingon, Realdy ugyanis természetesen mindeközben folyamatosan mozgásban tartotta az Árpád-ot, a Queuetól kapott navigációs adatoknak megfelelően. A parancsnoknak ekkorra már sikerült a cardassiai vadászok jó részét megsemmisíteni, ám ez csak a közelebbi harci egység kísérete volt, a másik vadászraj viszont már csak alig félpercnyire járt, és mögöttük még ott várakozott a négy Galor, és a támogatásukra hátra maradt két Hideki. Tehették, ugyanis a féreglyuk, az Árpád célja még jóval rajtuk túl helyezkedett el, így a célpont előbb-utóbb a helyükbe jön majd.
Solo azonban észrevette a cardassiai cirkálók passzivitásában rejtőző taktikai lehetőséget, és igyekezett minél gyorsabban felmérni az esélyeket, miközben az Árpád egyre intenzívebb tűz alá került, mert a jem'hadarok, főleg számbeli fölényüknek köszönhetően, áttörtek a fogadásukra siető Bird of Prey-ek, és a Benay által küldözgetett torpedók között, közben meg is semmisítve az egyik klingon hajót.
- Pajzs nyolcvannégy százalékon. - jelentette a taktikai tiszt.
- Queue, hagyja a vadászokat, a jem'hadarok most nagyobb fejfájást okoznak... - Solo hangja egy pillanatra elakadt, mikor a Galorok türelmes várakozásának gyümölcse beérett, és azok végre tüzet nyithattak az Árpád-ra, amely találatok minden eddiginél erősebben megrázták a hajót. Ez ugyanekkor azt is jelentette, hogy elérkezett a Solo által az imént kigondolt manőver ideje is. A cardassiai cirkálók ugyanis továbbra is magabiztosan ücsörögtek korábbi helyükön, csak éppen annyit manővereztek, hogy minél jobban tűz alá vehessék az Árpád-ot.
- Pajzs hatvankilenc százalékon, burkolati kár az ötöstől nyolcasig terjedő szintek elülső részén. - jelentette Benay az első sortűz eredményét.
- A felső tűzív elsődleges energiaellátása megszűnt, a tartalék hálózat üzemben. - tette hozzá Tzc.
- Kormány, forduló a Galorok felé, csak minimális kitérőmanőver. - rendelkezett Solo, - Benay, az elülső vetőcsövekbe soroljon felváltva kvantumtorpedókat és trikobalt tölteteket, torpedóval kezdve, és bemérést mind a négy cirkálóhoz.
- Uram, a trikobaltok...
- Csinálja! - vágott Solo Benay szavába, mert most az időzítéstől függött minden, - Tzc, figyelje a Galorok fézeregységeit, és jelezzen Benaynak, mikor bármelyikük lövéshez készül.
- Értettem, uram.
- Indítók vegyes sorozattűzre előkészítve. - jelentette Benay, majd mivel az Árpád üldözői sem pihentek, kénytelen volt hozzátenni, - Pajzs hatvannégy százalék, közvetlen találat a jobb oldali hajtóműgondolán.
- Amint megkapja a jelet Tzctől, azonnal indít egy párost az épp tüzet nyitó cirkálóra. - szólt Solo, - Queue, igyekezzen lefoglalni a Hidekiket. Nem lényeg, hogy találjon, csak kényszerítse őket folyamatos manőverezésre.
Az Árpád tűzívei szórni kezdték az energiát, majd az egyik elülső vetőcsőből útnak indult egy kvantumtorpedó, és az azt követő trikobalt töltet, annak a Galornak az irányába, ami egy töredékmásodperccel később rálőtt az Árpád-ra. A következő mintegy két másodperc során még háromszor zajlott le a jelenet. Mire az utolsó páros útnak indult, az első már el is érte a célját, és Solo terveinek megfelelően végezte el a feladatát: az elől haladó kvantumtorpedó becsapódása egy pillanatra instabillá tette a Galor pajzsát, és bár az még így is felfogta a közvetlenül a torpedó után érkező trikobalt robbanófejének nagyját, ami átjutott a főként bolygófelszíni építmények és űrállomások megsemmisítésére méretezett töltetből, az egy Galornak pont elég volt. Persze ha a cirkálók mozgásban lettek volna, Solonak semmi esélye nem lett volna a manőver sikeres végrehajtására, de így a hatás elsöprő erejű volt. A négy cardassiai cirkáló helyén még roncsok is csak szórványosan maradtak, amelyek apró felvillanásokkal változtattak irányt a közöttük átszáguldó Árpád pajzsának ütközve.
- Pajzs ötvenegy százalékon, további páncélzatkárok a négyes és hetes szintek között, ugyanott lokális tüzek is keletkeztek. A hatos szinten átszakadt a burkolat, a szektor elszigetelve. - jelentette Benay, majd jobbára feleslegesen hozzátette, - A négy Galor megsemmisült.
- Realdy? - kérdezte Solo.
- Két perc a féreglyukig, uram. - érkezett a válasz.
- Benay, minden vetőcsőbe fotontorpedó, taktikai támogatás. Queue, csak azzal foglalkozzon, aki túl közel merészkedik. Realdy, tovább a féreglyuk felé, csak a legszükségesebb kitérőmanőver. Ideje lesz eltűnni innen. ... Tzc, tud mondani valamit az állomás fegyverzetéről?
- A jelek szerint üzemképtelen, uram. - jelentette az android néhány másodperc múlva, az Árpád-ot érő szórványos találatok közepedte.
- Végre egy jó hír... Úgy látszik, Siskoék alapos munkát végeztek a kivonuláskor. - állapította meg a kapitány. Persze, volt így is épp elég bajuk. Benaynak torpedókkal sikerült ugyan megsemmisítenie még egy Hidekit, Queue pedig a megmaradt Bird of Prey-t támogatva a fézerekkel, nagyjából távol tudta tartani a jem'hadar hajókat, de mivel Realdy nagyon már nem manőverezhetett, a hajó időről időre újabb találatokat kapott, amelyek hatása néha a hídon is érződött, egy-egy felrobbanó konzol képében.
- Uram, újabb találat a jobb oldali gondolán. A mágneses vezetőmező bizonytalanná vált, a további károk elkerülésére le kellett zárnom az injektort. - jelentette Tzc.
- Pajzs negyvenhét százalék, jelentős páncélzatkár a deflektoregység bal oldalán, a siklóhangárnál, és a tizenkettes szinten a 'C' szektor területén. - tette hozzá Benay, - Bajor felől mind cardassiai, mind jem'hadar erősítés érkezik, a távolsági szenzorok több Dominion-hadihajót is észlelnek errefelé tartani.
- A bal oldali impulzushajtómű hatásfoka ingadozik, nem tudom, meddig lehet üzemben tartani. - szólt Realdy, - Kilencven másodperc a féreglyukig.
- Tzc, nézzen utána, mit tudnak kezdeni a hajtóművel. - mondta erre Solo, majd az újabb rázkódás miatt széke karfáiban megkapaszkodva hozzátette, - Remélem, Gad már ugrásra készen várakozik... A jelek szerint nem lesz sok ideje, bármit kell is tennie.
- Uram, megnövekedett tachyon-aktivitás a féreglyuk bejáratánál. - jelentette Tzc.
Erősítés a Gamma Kvadránsból - villant át Solo fején az egyetlen ésszerűnek tűnő magyarázat. Akkor hát, ennyi volt. Elbuktak, alig egy jó lépésnyire a céltól.
A féreglyuk megnyílt, ám néhány másodperccel később kiderült, nem azért, mert valami át akar jönni rajta. A nyitási zónában ugyanis lassan egy hatalmas hajó kezdett kibontakozni az álcázómező rejtekéből. Egy D'deridex osztályú romulan csatahajó volt az, annak a közelsége indította be a féreglyuk nyitási folyamatát. A romulanok tüzet nyitottak, és az Árpád körüli űr megtelt robbanásokkal, mind egy-egy jem'hadar vagy cardassiai hajó pusztulását jelentette.
- Csak emlegetnie kellett. - jegyezte meg Queue Solora pillantva.
Az Árpád ellen irányuló támadások a következő másodpercekre szinte teljesen megszűntek. A hajó egy jó fél perc múlva elhúzott a D'deridex mellett, egy újabb fél perc elteltével pedig belépett a féreglyukba, és megkezdte a néhány perces utazást a jelenség belsejében a Gamma Kvadráns felé.
Solo nem tudta, mit várjon, mire számítson. A féreglyuk elnyelte őket, majd kiköpte a Gamma Kvadránsban. Azért egy pozitív dolgot máris elkönyvelhettek: a Benay által a kilépés után azonnal elvégzett távolsági letapogatás nem talált Dominion-hajókat a környéken. Legalább lesz idejük kijavítani a hajót ért újabb károkat, mielőtt megint nekik esik valaki. Hacsak az Alfa Kvadránsból nem küldenek utánuk néhány hajót. Most már csak arra volna szükség, hogy Gad előkerüljön, és megmondja, hogyan tovább. Már persze, ha egyáltalán szüksége van még a segítségükre.
A kapitány már éppen a gyengélkedőt hívta volna, hogy érdeklődjön Tina állapotáról, meg arról, nem járt-e arra Gad, ám Tzc hangja meghiúsította ezen tervét.
- Uram... Még valami utánunk jött a féreglyukon át. - mondta a konzoljával foglalkozó android.
- Mi volt az?
- Azt hiszem, ők. - felelte Tzc helyett Benay a főmonitor felé intve, eközben ugyanis az Árpád körül legalább féltucatnyi hajó lépett ki álcázásból szép sorjában: egy D'deridex osztályú Warbird, hogy ugyanaz-e, ami az Alfa Kvadráns felőli oldalon fedezte őket, vagy egy másik, azt nem lehetett tudni, hozzá két kisebb romulan kísérőhajó; valamint egy Vor'cha és egy K'Vort osztályú klingon cirkáló, az elmaradhatatlan Bird of Prey kísérőkkel.
- Klingonok és romulanok... - csóválta a fejét Solo hitetlenkedve, - Furcsa párosítás.
- Reméljük, Gad tudja, mit csinál. - értett egyet Queue, aki közben visszatért a taktikai emelvényről az első tiszt székébe.
- Ez tulajdonképpen nem az én döntésem. - szólalt meg az időközben már ismerőssé vált hang a hídra vezető ajtók egyike felől.
- Ha jól sejtem, az, hogy még itt van, azt jelenti, nem a terveinek megfelelően alakulnak a dolgok. - fordult Solo a taktikai emelvényről lelépő férfi felé.
- Sajnos igen. Bár hogy tulajdonképpen kinek a terveiről van szó... Mindenesetre egyelőre tovább kell mennünk.
- Meddig? Hová? - kérdezte a kapitány.
- Nem tudom. Azt hiszem, meg kell keresnünk... Valamit. De hogy mi az, csak akkor fogom felismerni, mikor megtaláltuk.
- Ha szabadna megjegyeznem... - szólalt meg Queue epésen, - Ellenséges területen vagyunk. Ez nem éppen ideális terep az efféle kutakodáshoz.
- Visszafordulhattok, ha akartok. De ha még jól emlékszem, mintha elég sok ellenséges hajó tartott volna az állomás felé a féreglyuk másik oldalán. Gondoljátok, hogy ott több esélyetek volna? - vágott vissza Gad hasonló hangnemben, - Ha viszont célhoz érünk, talán sokkal többet tehetek majd a biztonságos hazajutások érdekében.
- Nos, ami azt illeti, ígéretet kaptunk már magától korábban is. Azt kérte, hozzuk el magát és Tinát a féreglyukhoz, és akkor vége. Itt vagyunk. Most pedig azt mondja, tovább kell mennünk. Megértheti, ez nem növelte túlzottan a szavai iránti egyébként is csekély bizalmunkat. - mutatott rá Solo.
- Valamivel korábban azt mondtad, ha már belekezdtetek, végigcsináljátok. Most már késő volna meggondolni magad. Egyetlen kiút kínálkozik a számotokra, azt kell választanotok.
- Azért, mert maga azt mondja?! - csattant fel a kapitány.
Gad halványan elmosolyodott, különös, leginkább talán szeretetteljesnek mondható arckifejezést öltve.
- Bár én is csupán annyit tudnék, mint ti. Bár hihetném, hogy egyszerűen csak arról van szó, valaki parancsolni próbál nekem, és módomban áll eldönteni, végrehajtom-e az akaratát, vagy sem. Bár láthatnám egyszer a világotokat a ti szemetekkel, hogy megérthessem, milyen nem tudni. Milyen csak azt látni, ami volt, és nem minden mást, ami még lehetett volna. ... Nem én irányítok. Nem az számít, amit mondok, vagy teszek. Csak az, ami történni fog. És végül az fog történni, aminek történnie kell. Bárhogy döntötök is, az a megfelelő döntés lesz. Mert nem tudtok másképp dönteni.
Rövid időre zavart csend ereszkedett az Árpád hídjára. Végül Solo szólalt meg.
- Azt mondja, valójában nem dönthetünk? Hogy meg van írva a sorsunk?
- Nem. Nincs végzet. - felelte Gad, futólag jelentőségteljes pillantást vetve a kormányospultnál ülő Scottra, - Minden megváltozhat, és megváltoztatható. A kérdés csupán az: ki által? ... Nos, azt hiszem, ideje volna elindulnunk.
Az Árpád körül várakozó klingon és romulan hajók, mintha csak erre vártak volna, mozgásba lendültek. A Bird of Prey-ek egy része álcázóit bekapcsolva előresietett, hogy felderítsék a terepet, a K'Vort közelebb húzódott az Árpád-hoz, a Vor'cha és az itt maradt két Bird of Prey kissé eltávolodott hátrafelé, a romulan Warbird pedig két kísérőjével lassan útnak indult arra, amerre a klingon felderítők eltűntek.
Gad várakozón pillantott Solora, aki végül a kormányügyeletesre nézve kiadta a parancsot.
- Követjük a romulanokat, sebességet és irányt hozzájuk igazítani.
- Igen, uram. - nyugtázta a parancsot Scott, és az Árpád, nyomában a klingonokkal, felzárkózott a hatalmas romulan csatahajó mögé, hogy megkezdjék a ki tudja hol végződő utazást a Gamma Kvadránsban.

"Tom Solo magánnaplójába. Mintegy másfél órával ezelőtt sikerült újra üzemképessé tenni a görbületi hajtóművet. Az előttünk haladó romulan hajó nem sokkal ezután alacsony görbültei sebességre gyorsított, és többi kísérőnkkel együtt álcázták magukat. Ha nem továbbítanának egy keskeny nyalábú tájolójelet, nem tudnánk követni őket. ... A romulanok azóta többször sebességet és irányt változtattak, így aztán még mindig nem tudjuk, hová is tartunk tulajdonképpen."

A csata miatti izgalom végül lassan elült, és az Árpád-on helyreállt a viszonylagos nyugalom, annak ellenére, hogy ellenséges területen haladtak. Bármi volt is róluk az általános vélemény, ez a legénység is megkapta ugyanazt a kiképzést, mint bárki más a flottánál, és harci helyzetben mindenki tudta, és tette a dolgát, ha másért nem, legalább azért, mert ilyenkor a saját életük is ettől függött. Wright, ma szabadnapos lévén, valahogy kicsit feleslegesnek érezte magát az ütközet ideje alatt, de el kellett fogadnia a helyzetet. Reggel valamivel Gad után ő is távozott a gyengélkedőből, és igyekezett mindent megtenni azért, hogy a gondolatait is elterelje abból az irányból. Befejezett néhány elmaradt jelentést, majd egészen a vörös készültség elrendeléséig az egyik edzőteremben gyötörte magát.
Most pedig itt voltak a Gamma Kvadránsban, és úgy sejtette, az útjuk így vagy úgy, de a végéhez közeledik. Nem tudhatták, mennyi időbe telik még, mint ahogy szemmel láthatóan Gad sem tudta, és ennek következtében Andrew sem tudta, meddig találhatja még Tinát a gyengélkedőben. Így aztán végül megint ott kötött ki, a nő ágya mellett az intenzív részlegben.
Gad ezúttal nem volt ott, hogy egyáltalán a hajón volt-e, azt Wright nem tudta, azonban egy kicsit örült is annak, hogy így alakult a dolog. Tudta, tulajdonképpen búcsúzni jött, és Gad jelenléte meglehetősen zavarta volna ebben.
Búcsúzni... Erre a gondolatra megint gyötörni kezdte az, ami eddig is a leginkább zavarta ebben az egész helyzetben. Nem látta a miértet, nem értette ennek a semmiből támadt vonzalomnak az okát. Hiszen nem volt alkalma megismerni Tinát, soha nem tudott beszélni vele, ám mindeddig remélte, lesz még rá lehetősége. Remélte, vagy még inkább, vágyott erre, pedig tulajdonképpen...
Wright bosszúsan csóválta meg a fejét. Ugyanazokat a köröket futja újra meg újra, pedig maga is tisztában volt vele, hiába töpreng, attól nem oldódik meg a helyzet. A jelen ponton nem tőle függ a probléma megoldása, a körülmények zártak el előle minden kiutat. Vagyis, nem egészen. Hiszen hamarosan úgyis véget ér minden, ráadásul úgy, hogy neki semmit sem kell tennie ennek érdekében. Semmit... Csak éppen ki kell bírnia az ez után következő időszakot. Eszébe ötlött, azért Tinával viszonylag még jól is járt, ő legalább eltűnik majd, mintha sosem létezett volna, míg ha olyasvalaki lenne most a helyében, akit később is nap mint nap láthat, az egyre csak az elvesztett lehetőségre emlékeztetné. Ugyanakkor, ha többen nem lehet része, annyival is beérné, hogy néhanap láthatja őt. Erre azonban nem lesz lehetősége.
Jól van hát. - gondolta, - Egy újabb vesztett ügy. Nem nagy dolog, volt már száz ilyen, átvészeltem mindet. És a hegeket, amiket legbelül hagynak, úgysem látja senki más, engem pedig, legalábbis most már, nem zavarnak, rég abbahagytam a számolásukat. Egyel több vagy kevesebb, mit számít? Úgysem ez volt az utolsó.
Wright végül halkan felsóhajtott, és utána már csak azzal foglalkozott, ami számít: most még itt volt Tinával, vagy ha nem is vele, de legalább mellette; és igyekezett nem gondolni arra, hogy egyszer eljön majd a holnap, amikor már csak egymaga lesz, nélküle.

Gad az Árpád folyosóin sétált, és a lehetőségeken töprengett, vagyis inkább a lehetőségek hiányán. Miután áthaladtak a féreglyukon, egyúttal azt a pontot is átlépték, ameddig ő, ha még csak félig-meddig is, de tudta, mire számíthatnak. Mostantól kezdve számára is ismeretlen volt a terep, már nem látta a soron következő változásokat, és ha a Renegátok megint lépnek, valószínűleg csak nagyon kevés ideje lesz cselekedni. Úgy tűnt, mintha maga a játszma irányítója sem tudta volna pontosan, mit is akar velük tulajdonképpen, mintha ő maga is kifogyott volna az előre megtervezett lépésekből, és most kis szüneteket tartva gondolná ki, mi következzék legközelebb. Neki viszont eredetileg sem voltak tervei, bár hogyan is lehettek volna? Nem számított arra, hogy Tina áldozattá válik, a saját védelméről pedig tudott volna gondoskodni, így most kétszeresen is rögtönöznie kellett.
Rengeteg változás futott össze ebben a Fókuszban, és Gad gyanította, ha az Árpád legénysége tudatában lenne, hányféle alakban és változatban léteztek az elmúlt majd két nap során, szóhoz sem jutnának a döbbenettől. Azonban ez volt a dolgok rendje. Az összes variációt csak ők, a Tiszták, és a Renegátok ismerték, az egészet mozgató Nagy Tervet viszont még ők sem. Tulajdonképpen abban sem voltak biztosak, hogy létezik ilyen, de az eddigi megfigyelései alapján úgy tűnt, ez a helyzet, és valójában talán ők is csak eszközei... Valakinek.
Senki sem tudta közülük, ki lehet az, aki valójában mozgatja a szálakat, sőt a legtöbben, de főleg a Renegátok, egyenesen tiltakoztak ez ellen a feltételezés ellen. Hiszen éppen ők voltak azok, akik előidézték, és felügyelték a változásokat, őket hogyan irányíthatta volna bárki is, ha egyszer általuk ölt alakot a világ pillanatnyi formája?
Gad azonban néha úgy érezte, korántsem ilyen egyértelmű a helyzet. Hiszen ennek a világnak a lakói sem voltak tudatában az ő létezésüknek, legfeljebb azon rövid időszakokra, mikor valahol kialakult egy-egy Fókusz, de akkor is csak azért, mert ők maguk akarták így. És nekik legalább voltak elképzeléseik arról, mi keresnivalójuk van a világban, honnan jöttek, és hová tartanak. Gad 'népe' azonban semmi ilyesmit nem mondhatott magáénak. Nem voltak 'gyökereik', nem volt történelmük, kultúrájuk, semmijük sem volt, csak a puszta létük, és a képességeik.
Illetve... Talán még az sem, és Gad ezt a tényt is egy közvetett bizonyítéknak tekintette. Ugyanis korántsem voltak annyira 'mindenhatók', mint amennyire annak tűntek. A változások általuk jöttek létre, ha valahol módosítani akartak az eseményeken, az a módosulás be is következett... De nem mindig. Vagy nem egészen úgy, ahogy akarták. Úgy tűnt, a képességeik kissé 'esetlegesen' működnek, vagy pedig... Tulajdonképpen nem is ők azok, akik végrehajtják a változtatást, ők csak kezdeményeznek, de a döntés valahol 'magasabb' szinten születik.
Persze lehet, csak ő maga igyekezett egy teljesen természetes jelenség mögött valami okot keresni, és valójában egyszerűen csak így működtek a dolgok. Amennyire tudta, a többieket, esetleg egy-két kivétellel, nem foglalkoztatták az effajta gondolatok, és talán nekik volt igazuk. Legalábbis könnyebbnek tűnt fenntartás nélkül elfogadni a rájuk osztott 'mindenható' szerepet, mint néha eltöprengeni azon, honnan eredhetnek a képességeik, és kik ők egyáltalán?
Ezek a problémák azonban jelen pillanatban másodrendűek voltak Gad számára. Akár valaki más akarta, hogy a Tiszták és a Renegátok küzdjenek egymással, akár egyszerűen csak így alakult, a háború egyik csatája most itt zajlott körülötte. Tina már az első rohamnak áldozatul esett, és körülötte is egyre szorosabbra zárult az ostromgyűrű. A harc a valóságnak nem csak azon a szintjén zajlott, amit ennek a világnak a lakói is észlelhettek, az csak egy tényező volt a sok közül. Gadot szinte folyamatosan támadták azóta, hogy rátalált itt Tinára, és a támadások visszaverése sok energiájába került, ez néha már az itt használt testére is hatással volt. Tina is átélte mindezt, hiszen egy hasonló támadás miatt került jelenlegi állapotába, ő ugyanis, Gaddal ellentétben, nem volt felkészülve az ilyesmire, ezért aztán a Renegátok könnyedén elbántak vele.
Gad úgy hitte, régóta ismeri már azt az entitást, amit Tinának neveznek, sőt, mintha valaha, valahol, még ennél is több lett volna köztük. Hogy mi lehetett ez a több, fogalma sem volt róla, hiszen az ő létezési formájukból egy csomó, a faj- és egyedfenntartással kapcsolatos dolog hiányzott, tekintve, hogy nem szaporodtak, nem haltak természetes halált, nem táplálkoztak... Érzéseik természetesen voltak, de az olyan érzelmek, mint például a szerelem, vagy a gyűlölködés, ismeretlenek, vagy talán sokkal inkább nem értelmezettek voltak számukra, hiszen hiányzott mögülük az alapjukat képező biológiai késztetés.
Tinát mindazonáltal kedvelte. Gyakran voltak együtt, elvegyülve egy-egy világ lakói között, néha azt játszva, nem is ismerik egymást; vagy éppen azon a helyen, amit az ő népük tekintett otthonának, és ilyenkor mindketten jól érezték magukat. Mintha valami összekötötte volna kettejüket. Ennek okát ugyan nem tudták, de tulajdonképpen nem is tulajdonítottak nagy jelentőséget neki, elfogadták, mint ahogy népük a létezéssel kapcsolatos legtöbb dolgot eleve adottnak vette. Sokan tudták róluk, hogy 'összetartoznak', s épp ez volt az oka annak, hogy a Renegátok nyitótámadása végül Tina ellen irányult.
És most itt voltak mindketten ezen a hajón, ahová Gad időről időre visszatért, igaz korábban önszántából. Tina tulajdonképpen nem is ismerte ezt a helyet, ezért Gadot kissé meg is lepte, hogy végül pont itt bukkant rá, de aztán megértette, ez célzás volt a Renegátok részéről: ott akarják elpusztítani, ahol a leginkább akadályozta a ténykedésüket. Ha Tinát nem keverik bele, vagy legalább nem kötik meg a kezét azzal, hogy idehozzák őt a hajóra, akkor teljes erejével visszavág, és a küzdelem véget ért volna, alighogy elkezdődött. Azonban ezzel a lépéssel a Renegátok elérték, hogy a legénységre való tekintettel, és a világuk következetességének minél nagyobb mértékű megőrzése érdekében csak korlátozottan használhatja képességeit, és ez nem könnyítette meg a dolgát.
Eddig azért sikerült így is helytállnia, és valószínű volt, hamarosan sor kerül a helyzetet eldöntő utolsó csatára is. Hogy hol, hogyan, és milyen körülmények között, azt még nem tudta, de igazából nem is számított különösebben. Amennyire lehetett, készen állt, a többi majd kiderül, mikor eljött az idő.

Miután rendeződött a helyzet, és Gad is elhagyta a hidat, Solo egyelőre visszavonult a készenléti helyiségbe, hogy ott várja ki az új fejleményeket. Jelenleg csend volt, mondhatni baljóslatú, vihar előtti. A féreglyukat a távolsági szenzorokkal figyelték, ameddig lehetett, nehogy valami meglepetés érje őket, de tulajdonképpen elég kicsi volt a valószínűsége, hogy éppen abból az irányból érkezne támadás. Sokkal inkább volt várható onnan, amerre épp tartottak: a Dominion területének mélyéről.
Tulajdonképpen egészen érthetetlennek tűnt, hogy nem csaptak le az Árpád-ra már a féreglyukból történt kilépése után, bár Solo gyanította, és egyben reménykedett is benne, hogy ezt Gadnak köszönhetik. Továbbra sem értette, hogyan viszi véghez a férfi ezeket az 'apró trükköket', de voltak pillanatok, mikor úgy érezte, mintha a valóság változna meg körülöttük. Hiszen maga Gad is újra meg újra elhagyni látszott a hajót, márpedig ezt csak vagy egy siklóval, vagy transzporterrel, vagy esetleg űrruhába öltözve valamelyik zsilipen át tehette meg, ám ilyesminek semmi nyomát nem tapasztalták. Akkor pedig vagy mégis a hajón volt egész idő alatt, mint ahogy eredetileg is gondolták, vagy... Nos, igen. Vagy. Hogy itt minek kellene következnie, arról Solonak fogalma sem volt. Persze találgathatott volna, kiötölhetett volna mindenféle bonyolult magyarázatokat Gad rejtélyes eltűnéseire, de gyanította, egyik sem felelne meg a valóságnak, mert az sokkalta egyszerűbb lehet bármelyiknél, ugyanakkor nagyságrendekkel hihetetlenebb is egyben. Egy pillanatra felötlött benne egy gondolat, de mivel még maga is túlságosan nagy ostobaságnak érezte, azonnal el is hessegette. Bár tulajdonképpen elég sokan hittek az ilyesmiben, és bizonyos jelek, többek között az olyan események, mint ez, arra látszottak utalni, azért nem is teljesen alaptalan ez a hit.
Ekkor megszólalt a folyosóra vezető ajtó csengője, mire Solo automatikusan szólt ki.
- Igen, tessék.
Mikor a kinyíló ajtóban Gad jelent meg, a kapitány meglepett pillantást vetett rá. A férfi eddig úgy járt-kelt a hajón, mintha az övé volna itt minden, különösnek tűnt, hogy épp most kezdjen el udvariaskodni.
- Ha jól sejtem, fel szerettél volna tenni nekem egy kérdést. - mondta Gad beljebb lépve.
- Maguk valamiféle... Istenek? - mondta ki Solo az iménti esemény által is csak egy kicsit tovább erősített gyanúját, ám azonnal meg is bánta a dolgot.
Gad azonban sem meglepetést, sem sértettséget, sem semmi egyebet nem mutatott, miközben válaszolt.
- Istenek? Nem. ... Mindenhatók? Talán.
- Talán?
- Gondolj csak bele... - bólintott Gad, - Ha valóban mindenható volnék, szükségem volna-e a segítségetekre? Szükségem volna-e bármire? Hiszen amit csak akarnék, megtehetném. ... Az, hogy valaki képes látszólag bármit megtenni, csak a mindenhatóság egyik fele. Arra is képesnek kell lennie, hogy ezt bármikor, bármilyen körülmények között véghez vigye.
- És maguknál ez miért nincs így? - kérdezte Solo, mert ha jól sejtette, Gad erre akart utalni.
- Nem tudjuk. ... Mint ahogy azt sem, bennünk van-e ez a korlát, vagy valaki más állította fel előttünk, de ez a helyzet. ... Talán védelmül szánták ezt nektek, azzal együtt, hogy két csoportra osztva létezünk, és így egy erőnek mindig ellene szegül egy ellentétes erő, hogy csökkentse a változásokat, amelyeket a világotoknak el kell szenvednie... Miattunk.
A Gad szavai után beálló csendet csak nagy sokára törte meg Queuenak az interkomon át érkező hangja.
- Híd a kapitánynak: a távolsági szenzorok Dominion-hajókat észlelnek számos irányból.
- Megkezdődött. - bólintott Gad, majd Soloval együtt távozott a híd felé vezető ajtón át.
- Jelentést. - szólt a kapitány, amint kiléptek a hídra.
- Dominion hadihajók, 287.24, 301.320, 002.80 és 014.41 irányokból, jem'hadar támadóhajók mindenfelől az elülső félgömbön, és van egy igen furcsa észlelésünk is. - mondta Benay, - Egy nem azonosított, Dominion-energiamintázattal rendelkező hajó, 40.355-ön.
- Összesen mennyi? - kérdezte Solo.
- Egyelőre hét hadihajó, mintegy harminc támadóhajó, meg az az ismeretlen jelzés.
- Elfogási idő?
- Az első jem'hadar kötelék a jelenlegi sebességgel és iránnyal húsz percen belül rajtunk lesz. A többiek az azt követő negyedórában várhatók, szép sorjában.
- Azt hiszem, most már ideje lenne megtudni, meddig kell még mennünk. - pillantott Solo Gadra.
- Ha úgy érzed, megérkeztél, meg is érkeztél. - hangzott a talányos válasz, ám mielőtt a kapitány hangot adhatott volna nemtetszésének a választ illetően, Tzc szólalt meg.
- Uram, egy temporálisenergia-forrást észleltem 028.71-es irányban.
- Képernyőre. - szólt Solo, majd mivel a főmonitoron elsőre szinte semmit nem lehetett kivenni, hozzátette, - Nagyítást.
A képernyőt a következő pillanatban egy hosszan elnyúlva hullámzó, rőtes energia-szalag töltötte ki.
- Oda tartunk. - szólalt meg Gad a jelenség láttán.
- A kíséretünk irányba fordult. - jelentette Scott.
- Velük maradunk. - bólintott Solo, miközben elgondolkodva figyelte a főmonitoron látható jelenséget.
- Uram, az előzetes mérési adataim megegyeznek a Nexusról az adatbázisban található értékekkel. - mondta Tzc.
- A Nexus? Itt? - kérdezte Solo meglepetten.
- Ismereteink szerint most még valóban az Alfa Kvadránsban kellene tartózkodnia, a Gamma Kvadráns határának közelében. - bólintott az android.
- Ahol fényévek ezreire, többhónapnyi útra lett volna az Árpád-tól. Itt azonban egy viszonylag rövid utazással elérhettétek. - mondta Gad jelentőségteljesen.
- Ha ezt kerestük, miért nem szólt róla korábban? - fordult Solo Gad felé.
- Mert akkor még nem tudtam, hogy... Itt találjuk. Sem azt, hogy egyáltalán ez az, amit keresünk.
Solo ezt már nem tette szóvá, különösképp azok után, hogy csak néhány perccel ezelőtt beszéltek épp erről a készenléti helyiségben.
- Hogyan változik ettől az időtényező? - fordult e helyett a kapitány Benay felé.
- Tizennyolc perc alatt érünk a Nexus közelébe, az első hajók pedig kilenc perc alatt érnek be minket. A Nexushoz legközelebbiek viszont valószínűleg ott foglalnak majd állást, és várni fognak ránk.
- Magának mennyi időre van szüksége? - kérdezte Solo Gadot.
- Tulajdonképpen semennyire. Csak át kell juttatnotok minket a Küszöbön... Azaz a Nexuson.
- Uram, az Árpád-al nem repülhetünk be a jelenségbe. - jegyezte meg Tzc, - Az a hajó pusztulásához vezetne.
- Egy sikló tökéletesen elegendő lesz. Csak foglaljátok le őket, míg átjutunk. - mondta Gad.
- Feltételezem, tud siklót vezetni. - pillantott rá Solo, majd mindenkihez intézve szavait, folytatta, - Jól van hát. Nagyon úgy néz ki, ez lesz az utolsó menet. Az utolsó pár percben üldözni fognak, erős tűz alatt kell majd eljutnunk a Nexus határáig, ráadásul ott lesz még az az ismeretlen típusú Dominion-hajó is. Ki kell tartanunk addig, míg Gad átviszi a siklót, ezért a fennmaradó időben minden kulcsrendszeren futtassanak le egy hármas szintű rendszerellenőrzést, az ütközetre maximális hatékonysággal működő rendszereke lesz szükségünk. ... Benay, Tzc, egyeztessenek Norressel, hogyan tudnák megnövelni a pajzsok kapacitását, minden plusz perc jól jöhet. ... A találkozásig sárga készültség van érvényben.
A hídszemélyzet tagjai egymás után nyugtázták az utasításokat, Solo pedig még egyszer Gadra pillantott.
- És még valami. ... Remélem, nem feledkezik meg arról, amit nekünk ígért.
- Az nem ígéret volt. Csupán az, ami történni fog. - mondta erre Gad, majd a közelebbi lift felé indulva még hozzátette, - Itt már nincs rám szükségetek. A gyengélkedőben leszek, szóljatok, ha indulhatunk.

"Tom Solo magánnaplójába. Amennyire lehet, felkészültünk a soron következő ütközetre. Kísérőink egyelőre még álcázva követnek minket, azt hiszem, meglepetést akarnak szerezni üldözőinknek. Előkészítettünk egy siklót Gadnak, de csak az utolsó percekben indítjuk majd el őket, talán ezzel is nőnek a túlélési esélyeik. Ami pedig minket illet... Jelenleg tizenkét csatahajó, és negyven-ötven támadóhajó tart felénk, a számuk pedig minden perccel növekszik. Azt hiszem, ez magáért beszél..."

- Vörös készültség. Mindenki harcálláspontokba. - rendelkezett Solo, miután Benay jelentette, hogy az első jem'hadar kötelék lőtávolba ért. A hajók megkezdték a rárepülést, ám soha nem volt alkalmuk befejezni, mögöttük ugyanis a Vor'cha és két kísérője lépett ki álcázásból, és össztüzet zúdítva rájuk, néhány pillanat alatt végeztek mindhárom jem'hadarral.
- Uram, az ismeretlen Dominion-hajó látótávolságban. - mondta Tzc.
- Képernyőre.
Tzcnek kétszer kellett csökkentenie a nagyítás mértékét, mire a hajó végül teljes egészében elfért a főmonitoron.
- Ez meg mi...? - kérdezte Queue a fejét csóválva.
A hajó hatalmas volt, ránézésre két-három kilométer hosszú, jellegzetesen Dominion-építésű. Az Árpád-al ellentétes irányból közeledett a Nexushoz, a találkozás elkerülhetetlennek látszott.
- Újabb jem'hadar hajók lőtávolban. - jelentette Benay. A klingonok kifordultak az Árpád mögül, és az eddig mellettük rejtőzködő K'Vort is láthatóvá vált, hogy felvegye a harcot az újonnan érkezettekkel. A romulanok egyelőre még kivártak, valószínűleg a következő percre várható Dominion-hadihajókat akarták illő fogadtatásban részesíteni.
- Gamma manőversor, alapvektor továbbra is a Nexus. ... Benay, célpont-sorolás közelségi prioritással. - rendelkezett Solo. A parancs második része gyakorlatilag a 'lőni mindenre, ami elég közel van' protokoll szerinti megfogalmazása volt.
- Csak rendszerkritikus kárjelentéseket kérek, és pajzs-státuszt tízszázalékonként. ... Scott, idő?
- Jelenlegi sebességgel és iránnyal nyolc perc, uram, a manőverek függvényében változhat.
A jem'hadarok száma közben meghaladta azt a mennyiséget, amit a klingonok még hatékonyan le tudtak kötni, pedig közben bekapcsolódott a csatába a felderítőnek előreküldött, és időközben az egyik támadóhajó-kötelék nyomában visszatért néhány Bird of Prey is. Az Árpád-ot ekkor rázták meg az első jelentősebb találatok, de mivel sem Benay, sem Tzc nem szóltak, a pajzs még kilencven százalék fölött lehetett, és a hajót egyelőre nem érte súlyos károsodás.
- Az első hadihajó lőtávolban. - jelentette Benay.
- Egy-egy első és hátsó vetőcsövet állítson át kvantumtorpedó tüzelésére. - szólt Solo, - Most már a romulanok is jelt adhatnának magukról.
Ami azt illeti, a kapitány még nem ért a mondat végéhez, mikor a D'deridex és két kísérője megjelent az Árpád bal oldalánál, és a csatahajó méltóságteljes lassúsággal a Dominion erők fogadására fordult. Az Árpád és a K'Vort egymást fedezve húztak el mögöttük, a klingon hajó előre tüzelő diszruptoraival tisztogatta az utat, az Árpád tűzívei pedig a fáradhatatlanul próbálkozó jem'hadarokat igyekeztek távol tartani a klingonok hátából. Benay időről időre eleresztett egy teljes sorozat kvantum- vagy fotontorpedót egy-egy távolabbi célpontra, hogy azok lehetőség szerint már meggyengített pajzzsal érjenek az egymástól lassan elszakadó klingon hajók közé.
Szinte hihetetlennek tűnt, hogy 'Gad flottája' egyelőre milyen jól tartotta magát. Míg tíz-tizenöt másodpercenként megsemmisült egy-egy jem'hadar támadóhajó, addig az Árpád és kísérői még egyetlen egységet sem vesztettek. A Dominion hadihajók megérkeztével azonban a helyzet kezdett megváltozni.
- Pajzs nyolcvankét százalékon. - jelentette Benay, mikor az egymást a romulanoktól kicsit távolabb összeváró hadihajók együtt indultak támadásra. Kettő csatlakozott a legelőször érkezetthez, és a D'deridex támadásába kezdett, másik kettő pedig ezt kihasználva tovább haladhatott az Árpád felé.
És ez még csak a kezdet volt. A Nexussal együtt haladó hatalmas csatahajó ugyanis csak ekkor döntött úgy, hogy tüzet nyit, és ennek hatása katasztrofálisnak bizonyult. Az Árpád hatalmasat rándult az első találatoktól, és bár a csatahajó elég rosszul célzott, a lövegeinek száma kiegyenlítette ezt a gyengéjét: egyszerűen képtelenség volt minden lövését elkerülni. Ráadásul egyszerre több célpontot is támadhatott, az Árpád-al együtt tűz alá vette a romulanokat, valamint szinte azonnal megsemmisített két Bird of Prey-t is.
- Pajzs hetven százalékon, burkolati kár a kilences-tizenegyes szintek között. - jelentette Benay.
- A kilences szinten leállt az energiahálózat és a létfenntartás. - tette hozzá Tzc.
- Kiüríteni. - szólt Solo.
A főmonitort egy pillanatra sárgásfehér fény öntötte el, mikor a romulanok végeztek az egyik hadihajóval, majd a következő pillanatban az Árpád többször egymás után megrázkódott.
- Roncsoknak ütköztünk. - jelentette Tzc.
- Pajzs hatvan százalék, közvetlen találat a bal oldali hajtóműgondolán, a bal impulzushajtóművön. Burkolati kár a tizenegyes és tizenkettes szinten, a sétafedélzet az 'A' és 'D' szektorok között dekompresszálódott. Légzáró erőterek a helyükön. - szólt Benay, majd a Dominion csatahajó újabb lövéssorozata után folytatta, - Pajzs ötvenegy százalék, a passzív deflektor leállt, elvesztettünk egy manőverező fúvókát a parancsnoki egység jobb oldalán. ... Szerkezeti és páncélzatkárok a tizenkilences és huszonkettes szintek között.
- A hajtóműplazma-rendszer instabillá vált. - tette hozzá Tzc, - Norres szerint néhány percen belül le kell állítani a keverőkamrát.
- Csinálják. - bólintott Solo, és csak gondolatban tette hozzá, hogy már valószínűleg úgysem lesz rá többé szükségük, - Scott, idő?
- Az impulzushajtómű elvesztése miatt bizonytalan, uram. Valahol hét perc fölött.
- Uram, valami... Történik odakint. - szólalt meg Tzc, egy androidhoz képest némiképp bizonytalanul.
- Kicsit pontosabban, ha lehetne. - kérte Solo, megkapaszkodva széke karfáiban.
- Sajnálom, kapitány, egyelőre értelmezhetetlen adatokat kapok. - csóválta a fejét Tzc.
Az Árpád előtt, a Nexus energiaszalagján, és a közelében haladó Dominion csatahajón túl egy halvány fénypont jelent meg, amely néhány másodperc alatt hosszú, fénylő vonallá változott. A jelenség fényereje növekedésnek indult, majd a fénylő vonal robbanásszerű sebességgel kiterjedt a harmadik dimenzióba, és mintha a jelenség kezdeti fényereje most egy hatalmas, lassan alakot öltő tömeg felszínén oszlott volna el, ami így már csak alig volt világosabb, mint a sötét háttérként szolgáló űr. Végül lassan, mintha nap kelne fel egy borongós őszi hajnalon, részletek kezdtek kivilágosodni az egyre határozottabb formát öltő tömegen, ami végül egy ismeretlen formájú űrhajóvá szilárdult. Az idegen hajó még a tőle nem messze továbbra is az Árpád-ot támadó Dominion csatahajónál is nagyobb volt, összetett felépítésű testét tükörszerű, és éjfekete páncélszekciók borították, hátsó részéről hatalmas felületű, méhsejt-struktúrájú 'vitorlák' nyúltak hosszan ferdén-hátrafelé, melyek mindegyike gyorsan halványuló vörös színben izzott. A hajó hasi részének közepén mozgás támadt: a burkolat néhány eleme elvált egymástól, és a közöttük megjelenő résen át mintha egy csillag fénye ragyogott volna ki. A védőlemezek néhány másodperc alatt teljesen visszahúzódtak a környező burkolatba, és így láthatóvá vált, hogy a hajó szívében valóban egy parányi csillag, egy legfeljebb néhányszor tíz méter átmérőjű, sárgásfehér fényű plazmagömb ragyog. Az aprócska nap fénye bevilágította a közelben csatázókat, miközben az idegen hajó elkezdte 'összehajtogatni' időközben teljesen kihűlt, és feketévé változott 'szárnyait', és újabb réseket nyitva burkolatán, valamiféle átalakulásba kezdett.
- A hajó nem sugároz azonosítójelet, ismeretlen építésű. - mondta Tzc.
- Figyelem, újabb hajókat észlelek. - jelentette Benay, majd mivel az Árpád-ot ismét elérték a csatahajó, és az egyik közelebb levő Dominion hadihajó lövései, egyelőre ezzel kellett folytatnia, - Pajzs negyvennégy százalék, burkolati kár a nyolcas szinten, a gyengélkedő közelében. Az elülső pajzs instabil... Behatolási riadó! Több gócban transzporter-tevékenység a nyolcas szinten, és a gépházban, jem'hadar mintázatok. ... Biztonsági egységek mozgósítva. ... Az új hajók nem azonosíthatók, de valószínűleg nem Dominion-egységek.
A legújabb jövevények nagyjából az Árpád mögül bukkantak fel. Hárman voltak, és nagy vonalakban emlékeztettek a Danube osztályú kishajókra, ám azoknál szögletesebb alakjuk volt, és nem a Csillagflotta felségjelzését viselték. Palaszürke oldalukon egy-egy sárga kör látszott, benne egy nagy, vörös 'X', a jelek mellett pedig a hajók nevei: Avenger, Zero-One, és Payday. A három hajó alakzatot bontott és az Árpád körül nyüzsgő jem'hadar támadóhajókra rontottak. Elképesztő volt a manőverező képességük, a jem'hadarok hiábavalóan próbálkoztak a lerázásukkal, a hajók iker-plazmaágyúi, és torpedóvetőre hasonlító fegyverei néhány másodpercenként végeztek egyel-egyel, azonban az utánpótlásban sem volt hiány.
És ez még csak a kezdet volt. Ahogy a Dominion-erők egyre inkább beérték az Árpád-ot, úgy bukkantak fel újabb és újabb ismeretlen hajók a támogatására. Következőnek egy lapos, alul-felül domborodó téglatest alakú hajó bukkant fel, amiről hamarosan kiderült, hogy hordozó, ugyanis míg rakétaütegeivel a hadihajókat vette célba, hat pörölycápára emlékeztető űrvadászból álló kötelékeket indított útnak a jem'hadar támadóhajók ellen. Ezt két arany-kék páncélzatú, leginkább valamiféle tátott szájú fémlényre emlékeztető hajó követte, amik maguk ugyan nem lőttek, de tucatszám ontották magukból a legfeljebb néhány méternyi nagyságú mozgó fegyvergondolákat, amelyek bár nem távolodtak el túlságosan kibocsátóiktól, de ha valami a közelükbe került, azt kíméletlen hatékonysággal semmisítették meg néhány pillanat alatt.
Közben az elsőként érkezett, és egyben legnagyobb hajó is befejezte különös átalakulását, melynek során a korábban egybefüggő páncélzatának egész szekciói húzódtak vissza, feltárva a mögöttük rejtőző különféle struktúrákat, melyek közül többről hamarosan kiderült, hogy fegyver, mikor a jövevény tűz alá vette az egyetlen hozzá méltó ellenfelet, a Dominion-csatahajót.
Az Árpád pedig, a körülötte zajló egyre hevesebb csatában igyekezett tovább a Nexus felé.

A biztonsági osztagával a gépház felé tartó Lexandro a soron következő kereszteződésben a megfelelőnek tudott irányba fordulva zavartan torpant meg, és egy pillanattal később így tettek osztagának tagjai is. Előttük ugyanis az Árpád újabb folyosója helyett egy mintegy tíz méter belmagasságú, több száz négyzetméter alapterületű, kékes fényű fémpanelekkel burkolt falú terem terült el. Egyértelmű volt, hogy nem a hajón vannak, itt még az Árpád-ot ért találatok okozta rázkódás sem érződött. A teremben különböző méretű, átlátszó falú hengeres tartályok álltak szabályos távolságokra, a helyiség közepén pedig egy őrtoronyszerű építmény magasodott. Lexandro egy hang nélkül, néhány kézjellel utasította embereit, hogy szóródjanak szét a bejárathoz legközelebbi, kék, sárga, vagy éppen zöld színű folyadékot tartalmazó hengerek között, ő pedig előhúzta trikorderét a szerszámövéből, hogy megpróbáljon valami információt szerezni a környezetükről. Ám mielőtt szétnyithatta volna a műszert, egy közeli folyosónyílásból egy fura szerkezet bukkant elő: egy vörös-fehér színű, púpos hátú korong, ami mintha egy kék fénypárnán lebegett volna egy jó méterrel a talaj fölött. A gépezet 'feje', egy nagyjából emberfejnyi kidudorodás a szerkezet hátán, Lexandro irányába fordult, a rajta levő lövegtorkolatnak tűnő nyílással együtt. Ám a gépnek nem volt ideje hosszan 'nézelődni', ugyanis az őrtoronyból egy zöld energiavillám csapott le rá, olyasféle, mint egy klingon diszruptor lövése. A piros-fehér szerkezet fürgén oldalra szökkent a lövés elől, a folyosóból pedig halk fütyülő hang kíséretében előszáguldott valami, átcikázott a helyiségen az őrtorony felé, majd egy kékes villanás, és egy fülsiketítő detonáció hallatszott.
Mire Lexandro látása és hallása úgy-ahogy helyreállt, néhány dolog megváltozott a helyiségben. Az őrtorony helyén csak egy félig megolvadt fémalakzat éktelenkedett, körülötte pedig heves csata dúlt. A harcoló felek közül Lexandro és emberei csak az egyik csoportot látták: humanoidok voltak, sőt, valószínűleg emberek, bár mindegyikük vaskos, mechanikus öltözéket, egyfajta páncélt viselt, amelyeket különféle színűre és mintájúra festettek. Volt köztük fekete-fehér tigrismintás, tereptarka, olyan, amit festett lángok borítottak, az egyikre pedig egy nagy céltáblát pingáltak, alatta felirattal: "Ide lőjetek". A páncélosok, valamint a piros-fehér gép, amihez közben egy másik hasonló is csatlakozott, megállíthatatlannak tűntek, ahogy vaskos fegyvereikből tüzelve viharos gyorsasággal szorították vissza felfedezhetetlen ellenfeleiket a terem távoli vége felé. A kezdő lövéstől számítva a csata alig tizenöt másodpercig tartott, és a tigrismintás páncélt viselő alak egyszer csak már ott állt Lexandro előtt.
- Bocs a tűzijáték miatt, nem szóltak, hogy valaki lesz idebent. - hallatszott egy férfi hangja a páncélból.
Lexandro alaposabban szemügyre véve a páncélt, egy bevésett feliratot látott annak mellrészén: "Jonlan, Robert cmdr. R.A.G.E. FH-SPC-02 T-01-L" A felirat semmit sem mondott neki, legalábbis a földinek hangzó néven, és a rangjelölésen kívül. Azonban nem volt ideje töprengeni rajta, egyrészt, mert el kellett juttatnia az egységét a gépházba, bár egyelőre fogalma sem volt, merre induljon, másrészt pedig, mert a páncélos alak a társai után indult, ám még visszaszólt a klingonnak.
- Az átellenben levő folyosón menjenek tovább, arra már kitakarítottunk.
És a páncélosok a következő pillanatban már el is tűntek a meglepett hadnagy, és hasonlóan döbbent emberei elől, bár a folyosóból, amelyen át távoztak, hamarosan megint felhangzott fegyvereik jellegzetes hangja, és egy újabb visszhangzó robbanás. Lexandro maga után intette embereit, és a Jonlan által mutatott kijárat irányába indultak, amin túl újra az Árpád ismerős folyosói fogadták őket.

A folyosóról hallatszó zajra Ysu kisietett az irodájából a gyengélkedő előterébe, csakúgy, mint az itt állomásozó két biztonsági tiszt. A zaj, jem'hadar kézifegyverek jellegzetes hangja, és valami mély hangú zümmögés, odakintről, a folyosóról hallatszott. A biztonságiak egyike intett a doktornőnek, hogy húzódjon vissza az irodába, majd társával együtt ellenőrizték fézereiket, és egyikük kinyitotta az ajtót.
Odakint harc dúlt, melynek egyik résztvevői egy jem'hadar osztag tagjai voltak. Az a lény, azonban, ami a gyengélkedőt védte ellenük, ismeretlen volt mind az őrök, mind a szélesebb körű xenológiai ismeretekkel rendelkező Ysu számára.
A lény két méternél jóval magasabb volt. Előreugró 'áll', ami fölött szájnyílásnak és orrnak nyoma sem látszott, fölötte átható kék ragyogású szempár, és a hosszúkás fej hátsó részéről kiindulva egyenes, merev, világosbarna, majdnem egészen a földig leérő 'hajszálak', amiket néhány acélkék fémgyűrű fogott össze. A lény bőre halvány szürkésbarna volt, és sovány, szinte már véznának tűnő testén egy aranyfényben csillogó mechanikus öltözéket viselt, ami teljesen beburkolta két 'térddel' rendelkező lábait, mellkasának nagyobb részét, és alkarjait. A páncél hátrészéről két keskeny fémpánt indult ki, melyek előreíveltek, és a lény mellkasánál csatlakoztak újra a ruhához. A vaskos karvértekből egy-egy legalább fél méteres, vakító kékesfehér fénnyel ragyogó energiapenge indult ki, a harcos támadásra és védekezésre egyaránt azokat használta, más fegyvere mintha nem is lett volna. De szüksége sem volt rá, a két halkan zümmögő energiapenge tökéletesen elegendőnek bizonyult mindkét feladatra. A jem'hadarok ugyanis főleg közelharccal próbálkoztak, és hamarosan kiderült ennek oka is: az egyikük valamivel távolabbról leadott egy lövést a lényre, de a rohamkarabély kék energiacsomója ártalmatlanul enyészett el a harcos körül felvillanó energiaburkon. A lény büszkén, rendíthetetlenül magasodott a rárontó jem'hadarok fölé, mozgása, melyekkel a csapásokat hárította, és visszavágott, végtelen számú, gyakorlással eltöltött óráról árulkodott, sima volt, kegyetlen, és végzetesen precíz. A lény maga volt a megtestesült Küzdelem, céltudatos, hideg, mindhalálig tartó. Az energiapengék villanása halált osztott, végtagokat metszett le, testeket szelt ketté, a harcos pedig nem lankadt, tette a dolgát, tudva, hogy egyszer majd számot kell adnia minden kioltott életről, még akkor is, ha azokat az általa védelmezettek érdekében kellett elvennie.
A gyengélkedőt védő két biztonsági tiszt az ajtó két oldalához lépett, és onnan nyitottak tüzet a jem'hadarokra, akik hamarosan két tűz közé kerültek, mert a folyosó egyik vége felől egy biztonsági osztag bukkant fel, és a kétirányú támadás, valamint az idegen lény energiapengéi végül felmorzsolták a gyengélkedőt elfoglalni próbáló jem'hadar osztagot.
Miután az ellenfelek elfogytak, a lény a gyengélkedő ajtaja felé fordult, és mesterséges zengésű hangon megszólalt, olyan nyelven, amit senki, még az univerzális tolmácsgép sem értett.
- Eesa'a tsu! Zaeh nah en'zeraa'ah. ... Iech'nu?
Ysu kérdőn nézett körül, hogy lássa, kihez beszélt a lény. Gad az intenzív részleg ajtajában állt, onnan válaszolt a harcosnak.
- Iech'nah tan birengh. En zaeh.
- Zach cal'das! - bólintott a lény, majd kissé odébb lépve a gyengélkedő ajtajából, mozdulatlanságba dermedt.
- Ideje elindulnunk a siklóhoz. - mondta Gad Ysunak, ezzel visszalépett az intenzív őrzőbe, majd Tina ágyához ment, és óvatosan a karjaiba vette a nőt az ágyról. A doktornő nem kis meglepetéssel figyelte a dolgot, mert bár Tina nem lehetett nehezebb hatvan kilónál, Gad viszont szintén nem nyomhatott annál többet, nem volt különösebben erőteljes testfelépítésű, mégis erőlködés nélkül hozta ki a nőt az intenzív részlegből, és vitte tovább a folyosóra. Az aranyszín páncélos lény minden utasítás nélkül útnak indult előttük, Ysu pedig utánuk intette a két őrt a gyengélkedőből.
- Kísérjék el őket.
A biztonságiak erre felzárkóztak a menet végére, és a csapat legközelebbi lift felé vette az irányt.
- Híd a gyengélkedőnek: Gad és Tina azonnal induljanak a siklóhangárba. A turbóliftek zárlatát ideiglenesen feloldottuk. - hallatszott Solo hangja az interkomból, miközben az Árpád-ot keményen megrázta egy találat.
- Itt Ysu. - jelentkezett be a doktornő, - Már úton vannak.

- Pajzs huszonhét százalék, szerkezeti és páncélzatkárok szinte mindenütt. A hármas szint 'H' és 'I' szektorában beroskadt a burkolat, megszűnt a felső tűzív energiaellátása, a bal első vetőcső adagolórendszere üzemképtelen. - jelentette Benay, közben egy pillanatra megragadva a taktikai konzol szélét, hogy megőrizhesse egyensúlyát az iménti találat után.
- Az asztrometrián megszűnt az energiaellátás és a környezetszabályozás. Az EPS instabilitásokat mutat a tizenhetes-tizennyolcas szinteken, megpróbáljuk a terhelést a tartalék rendszerre irányítani. - szólt Tzc, - A gépház jelenti, hogy leállították és biztosították a keverőkamrát, valamint üzembe helyezték a tartalék fúziós reaktorokat a kiesett energia pótlására.
- Az impulzushajtóművek? - kérdezte Solo.
- A jobb oldali stabil, a bal továbbra is üzemképtelen. A gépház nem ígér semmi jót. - felelte Scott, - Idő a Nexusig: három perc.
- Híd hívja... - kezdte volna Solo, de mikor egy találattól a híd világítása néhány másodpercre kialudt, elhallgatott, majd újra nekifutott, - Híd hívja a siklóhangárt: hogy állnak?
- Gad és Tina megérkeztek, az Angel-t készítettük elő a számukra. Egy percen belül kifutásra készek, uram.
- Köszönöm. ... Scott, készüljön fel az RCS kikapcsolására. Azt akarom, hogy másfél percnél fordítsa az Árpád-ot tattal a Nexus felé, úgy, hogy az továbbra is a korábbi irányban haladjon.
- Értettem, uram. Manőver programozása folyamatban.
- Benay, hogy állnak a szövetségeseink?
- A D'deridex még tartja magát, megvan az egyik kísérője is. ... Valahol láttam egy Bird of Prey-t, és azt hiszem, a Vor'cha is harcképes, bár manővergondjai vannak. Az idegen hajókkal... Nincs kapcsolatunk.
A Nexus felé tartó Árpád és kísérői mögött hosszan elnyúló uszályként lebegtek a már majd tíz perce tartó csata során elpusztult hajók roncsai. A Dominion utánpótlása azonban még mindig szinte folyamatosan érkezett, így a küzdelem végeredménye nem lehetett kétséges. Az Árpád páncélja legalább egy tucatnyi helyen megsemmisült, a nyílásokon át tisztán látható volt a hajó vázszerkezete, vagy éppen az űrre felnyílt belső terek. De még küzdött, működőképes vetőcsöveiből kitartóan indította az újabb torpedókat, és az akadozó energiaellátású fézerek is megszólaltak időről időre.
A 'szövetséges haderő' sem volt jobb állapotban, és az óta nem jöttek új hajók, mintha valaki úgy vélte volna, ennyi támogatás épp elegendő lesz az Árpád-nak. Solo örült volna, ha lehetősége van pár gondolatot szentelni ezeknek az ismeretlen hajóknak, és váratlan felbukkanásuknak, esetleg megpróbálni kapcsolatba lépni velük, de nem tehette. Meg kellett elégedniük annyival, hogy a jövevények az ő oldalukon, értük harcoltak. Vagyis... Sokkal inkább Gadért, és Tináért. Ugyanolyan eszközök voltak csupán, mint ők maguk, csak éppen valahonnan máshonnan érkeztek.
- Az Angel hívja a hidat: kifutásra készen állunk. - szólalt meg Gad hangja az interkomból, mire Solo kérdőn Scottra pillantott.
- Manőver előkészítve. - bólintott az néhány másodperc múltán, - A Nexusig egy perc negyvenöt másodperc.
- Angel, készüljenek. Negyvenöt másodpercen belül indulnak. ... Scott, mennyi idő visszaállni normál RCS üzemre?
- Tíz másodperc, uram.
- Rendben. Egy harmincnál forduló, egy percnél össztűz minden fegyverből, az Angel kifut. Nulla-negyvenig fedezzük, utána RCS normál üzemre, és eltűnünk a Nexus útjából. Azután pedig...
- Egy perc harminc, RCS leállítva, fordulunk. - jelentette Scott, és ahogy az Árpád száznyolcvan fokos fordulatot tett, a főmonitoron láthatóvá vált a hátuk mögött zajló csata, az idegen hajók és a Dominion erői között.

Gad kezeit a sikló pilótakonzolján nyugtatva figyelte, ahogy a siklóhangár nyitott kapuján túl a látómezőbe úszik a közeledő Nexus, majd a másik ülésbe szíjazott, öntudatlan Tinára pillantott. Most már itt voltak a Küszöb előtt, csak még ezt a rövid távolságot kell leküzdeniük, és minden véget ér, a Renegátok terve meghiúsul... Legalábbis ezen alkalommal.
- Híd az Angel-nek: készüljenek, tizenöt másodperc múlva kifutás. - hallatszott Solo hangja a sikló kommunikációs rendszeréből.
- Vettem. - nyugtázta Gad, majd még egyszer ellenőrizte a kormányospult kijelzéseit, - Az Angel kifutásra kész.
Az Árpád-ot ismét megrázta egy, immár ki tudja hányadik találat. Gad úgy számolta, a következőt már nem fogják érezni. Ugyanakkor ezzel megszűnik az a védelem is, amit az Árpád eddig biztosíthatott számukra.
- Angel, indulhatnak. Harminc másodpercig még tudunk tűzfedezetet biztosítani, utána itt kell hagynunk magukat. Nekünk még nem áll szándékunkban beköltözni a Nexusba, bár a helyzetet figyelembe véve, talán jobb volna. ... Sok szerencsét, Angel. Az Árpád kilép.
Gad Solo első szavai alatt felemelte a siklót, és mire a kapitány utolsó üzenete véget ért, már el is hagyták a hangárt. Az előre néző ablakokon át látható volt a még mindig a Dominion-csatahajóval küzdő ismeretlen hajó, és időnként egy-egy polaronsugár villant el az Angel közelében, amit talán éppen nekik szántak. Gad igyekezett minél kiszámíthatatlanabbul manőverezni, de a lehetőségeit meglehetős korlátozta az a tény, hogy alapvetően a Nexus felé kellett tartaniuk.
Harmincöt másodperce hagyták el a hangárt, mikor a sikló vezérlése először fújt taktikai riadót: egy jem'hadar támadóhajó próbálta befogni őket. Gad tudta, semmi értelme a fegyverekkel próbálkozni, így egyre csak hajszolta előre a siklót a Nexus irányába, miközben a kicsiny fülkét egyre inkább betöltötte az energia-szalag rőtes fénye. A jem'hadar hajó következő lövése csak méterekkel kerülte el az Angel-t.

Solo a főmonitoron figyelte, ahogy a Nexus felé tartó sikló a nyomába szegődött egy, majd két jem'hadar hajó lövéseit kerülgeti. Benay igyekezett az egyetlen még üzemképes hátsó torpedóvetővel távol tartani őket, és az egyiket sikerült is eltalálnia, de szinte azonnal került helyette másik. A Dominion-csatahajó is megpróbálkozott az Angel lelövésével, de mivel az onnan nézve már majdnem teljesen a Nexus takarásában volt, a kísérlet szerencsére esélytelennek bizonyult: a lövéseket elnyelte az energia-szalag.
- Tíz másodpercre vannak a határtól. - jelentette Tzc.
Benaynak sikerült egy sorozatnyi kvantumtorpedóval kiiktatni egy újabb támadóhajót, így az Angel-t megint csak egy jem'hadar üldözte. Őket szemmel láthatóan nem zavarta a lehetőség, hogy esetleg a Nexusban végzik.
- Öt másodperc.
Az Angel körvonalai elmosódottakká váltak, ahogy a Nexus energia-leadása zavarni kezdte a siklót követő szenzorok működését. A megmaradt jem'hadar hajó szinte a jelenség határfelületén haladva még egyszer próbálkozott, a kékesfehér sugár már alig látszott az energia-szalag fényes háttere előtt, aztán a Nexus egy robbanás kíséretében mohón magába nyelte a támadóhajót. Ám a sugár vonalában ezzel egy időben bekövetkezett egy inkább csak sejthető, mint látható másik robbanás is.
- Az Angel megsemmisült. - jelentette Tzc.
Az Árpád-ot a következő pillanatban újabb találat rázta meg, majd minden elcsendesedett.

* * *

Szokatlanul hosszú ideig tartott a munka, sokkal tovább, mint bármelyik másik ezelőtt. Úgy teltek a hetek, hogy észre sem vette, és volt, hogy közben szinte semmit sem haladt a maga számára kijelölt cél felé. Többször el is bizonytalanodott ezt a célt illetően, néha tisztán látta, mit, és hogyan akar létrehozni, máskor pedig minden összezavarodott, formátlanná, összefüggéstelenné vált.
Azonban kitartó volt. Lépésről lépésre formálta meg a világ új fejezetét. A korábbi ötletek egy részét elvetette, helyettük újakat illesztett be, változtatgatott, kísérletezett, az alternatívák szinte háborút vívtak benne az érvényesülésért, vagy a puszta túlélésért. Néha visszanyúlt egy-egy korábbi eseményhez, egész eseményláncolatokat törölt ki, vagy változtatott meg. Teremtett és pusztított egyazon pillanatban, a világ úgy változott, ahogy ő jónak látta. Újra meg újra megvizsgálta az eseményeket különböző nézőpontokból, nem volt megnyugvása addig, míg minden a helyére nem került. És a káosz végül lassan renddé változott, a világ egy idő után már nem változott tovább, letisztult, kikristályosodott egy végleges forma. Amivel többé-kevésbé ő is elégedett volt... Vagy legalábbis megtanult elégedett lenni vele.
Közben azonban Ő mindvégig ott volt vele. Legalábbis a gondolataiban. Volt, hogy néha a munka miatt kissé háttérbe szorult, de sosem tűnt el teljesen. Olyan volt, mint egy halk dallam, amire ha akar, odafigyel az ember, de a nélkül is hallja minden egyes pillanatban.
Bármennyire fájdalmas volt is ezt elfogadnia, az Ő hiánya lassan kezdett élete állandó részévé válni. Többször is úgy tűnt, a várakozás végre véget ér, ám ebben reménykedni minden esetben hiábavalónak bizonyult. Ha valami másról lett volna szó, már rég feladja, de ebben az esetben ez a lehetőség nem létezett számára. Pedig egyre nehezebb volt őrizni a lángot, az Ő távollétében is úgy élni, mintha továbbra is ott volna a közelében. Ám szerencsére újra meg újra adódott valami, ami fájdalmas elevenséggel ébresztett fel benne egy-egy emléket, ami Hozzá kötötte. Ilyenkor szenvedett, és boldog is volt egyazon pillanatban, mert érezte a hiányt, ugyanakkor annak ígéretét is, hogy szert tehet még újabb ilyen emlékekre. Ha elég kitartó, és ha elég erősen remél.
Az idő hát várakozással, és munkával telt. Egyik sem ment könnyen, de valahogy mégis kiegészítették egymást. A várakozás erőt adott, a munka pedig elterelte a figyelmét.
Aztán hirtelen, szinte egyazon pillanatban, mindkettő véget ért. Akkorra már két hónap telt el, épp ideje volt hazatérni abból a másik világból, legalábbis egy időre. És most végre már volt is miért. Megtudta, immár csak napok kérdése, hogy Ő visszatérjen. És akkor megismer majd dolgokat. Megkezdődnek majd események, mások pedig véget érnek. Vagy éppenséggel nem változik semmi. Illetve, egy dolog azért mégis. Ő végre újra ott lesz a közelében. Érezheti a jelenlétét, erőt meríthet belőle, segítheti, és vigyázhat rá, amennyire csak tőle telik. És talán egy napon majd...

* * *

"A USS Árpád hajónaplója, Solo kapitány. Kiegészítés. Legnagyobb meglepetésünkre viszonylagos épségben bukkantunk rá a féreglyuk Gamma Kvadránsbeli végéhez telepített kommunikációs relére. Mint kiderült, nem azért némult el, mert a Dominion erői megsemmisítették, csupán elmozdult a pozíciójából, és mire megtaláltuk, már meglehetősen eltávolodott az eredeti helyéről. Visszavontatása közben belefutottunk egy jem'hadar őrjáratba, de sikerült csak kisebb károkat szenvedve megszabadulnunk tőlük. ... A relét újrapozícionáltuk, jelenleg az utolsó ellenőrzések folynak, és Norres szerint legfeljebb negyedórán belül újra lesz kapcsolatunk az Alfa Kvadránssal. Ha a relé működése stabilnak bizonyul, indulunk haza."

Solo hitetlenkedve bámulta az asztali terminál képernyőjén olvasható sorokat. Ő diktálta őket az elmúlt percekben, csak azt nem értette, miért. Az tény volt, hogy itt vannak a Gamma Kvadránsban, nem messze a féreglyuk bejáratától, ami előtt ott lebeg a kommunikációs relé. Norres és Sealon embereinek egy része valóban a berendezés üzembe helyezésén dolgozik, a gépészek és kármentesítő csapatok másik része pedig a hajót ért néhány kisebb páncélzatkárt, és berendezéshibát javítja, amelyek a jelek szerint egy kisebb összetűzésben keletkezhettek.
Azonban Solo nem 'kisebb összetűzésre' emlékezett. Hanem egy kilátástalan csatára a Nexus közelében, melyben ismeretlen hajók segítették őket. Egy Gad nevű különös férfira, és a Tina nevű nőre, akit közösen igyekeztek megmenteni. Egy felrobbanó siklóra... És még sok más dologra.
Azonban úgy tűnt, mindezen eseményekből semmi sem történt meg. Nem volt kézzelfogható nyomuk, csak halvány, álomszerű emlékekként éltek a kapitányban. Hogy más emlékezett-e ugyanezen dolgokra, Solo nem tudhatta, és nem is volt biztos benne, érdemes lenne-e megpróbálkozni ennek kiderítésével.
Azért számos dolog volt, ami nyugtalanította az üggyel kapcsolatban. Leginkább talán Gad néhány félmondata, és homályos utalása, amelyekből, ha logikusan tovább gondolta őket, azt a nyugtalanító következtetést lehetett levonni, hogy mindaz, amire emlékezni vélt... Akár meg is történhetett.
Ám ha így volt, mi lehetett a küzdelem végkimenetele? Solonak úgy rémlett, a Nexus felé tartó siklót megtámadta egy jem'hadar hajó. Vagy talán meg is semmisítette? Valaki mindenesetre teljesítette a Gad által nekik tett ígéretet, ezért lehettek most itt. Azonban hogy a Tina nevű nővel mi történhetett, hogy sikerrel járt-e az Árpád, és néhány segítője... Nos, ezt valószínűleg soha nem tudják meg. Akkor pedig talán jobb, ha mégis csupán úgy gondol az elmúlt napok eseményeiről őrzött emlékekre, mint egy álom halványuló utóképeire.
- Híd a kapitánynak: uram, létrejött a kapcsolat a Deep Space Nine-al. A reléállomás kielégítően működik, Sisko kapitány engedélyezte a visszatérésünket. - szólalt meg a hídon ügyelő Queue hangja az interkomból.
- Értettem, parancsnok, azonnal ott vagyok. Készítse fel a hajót a féreglyukon történő áthaladáshoz. - üzente Solo, majd az asztali terminált kikapcsolva a hídra vezető ajtó felé indult.
A hídon Queue a kormányos és a műveleti tiszt székei mögött állva figyelte a főmonitort, majd mikor meghallotta a készenléti helyiség ajtajának nyílását és csukódását, hátra sem nézve szólalt meg.
- Kapitány, készen állunk a belépésre.
Solo szemügyre vette a hídon tartózkodókat, tekintete végül első tisztjén állapodott meg, aki továbbra is neki háttal, háta mögött összekulcsolt kezekkel állt.
- Köszönöm, Mr. Queue. Kormányos, vigyen be minket, egynegyed impulzus.
Az Árpád impulzushajtóművei felizzottak, a hajó elsiklott a reléállomás mellett, majd ahogy beért a nyitási zónába, kibontakozott előtte a féreglyuk pompás, kék-fehér fényvirága, ami hamarosan elnyelte a hazafelé tartó csillaghajót.

Ha akarja, összeszámolhatta volna, hány nap is telt már el az óta. De nem látta értelmét. Senki sem beszélt az eseményekről, mintha azok meg sem történtek volna. Pedig Wright jól tudta, nem ő az egyetlen, aki emlékszik arra a nagyjából két napra, ami az emlékeiken kívül minden egyéb nyom nélkül eltűnt az életükből. Számos jelet látott erre a legénység legkülönbözőbb tagjainál, és mégis... Semmi.
Csak legalább rá ne kellene emlékeznie. Mennyivel egyszerűbb volna... Ugyanakkor mennyivel szegényebb lenne ő, a róla őrzött emlékek híján.
Tinának hívták. Néhány pillanatra találkoztak csupán. De vele marad, most már valószínűleg mindörökre. Azaz sokkal inkább csak... Mindhalálig.
Andrew felsóhajtott, miközben befordult a folyosóra, ahonnan a kabinja nyílt. Rajta kívül csak ketten voltak azon a folyosószakaszon, ám ez igazából csak akkor tudatosult Wrightban, mikor a pár már szinte be is fordult a sarkon a folyosó távoli végénél, így csak néhány pillanatnyi ideje volt, hogy alaposabban megfigyelje őket. A két alak nagyjából egyforma magas volt, egy vékony testalkatú, barna hajú férfi, és egy karcsú, rövid szoknyát, és a szokásosnál kissé magasabb sarkú cipőt viselő szőkésbarna hajú nő. Egymás mellett haladtak, de nem szóltak egymáshoz, csendben fordultak be a sarkon.
Wright utánuk sietett, de ahogy számított is rá, egy lelket sem látott azon a folyosón, ahová a pár csak néhány másodperccel előtte fordult be. Andrew megtorpant, és ahogy még egyszer végignézett az üres folyosón, szívét-lelkét kitöltötte a megbékélés csöndes nyugalma. Megértette, az ő útjaik csak keresztezték egymást, de nem futhattak egymás mellett soha. Nem ő az, aki társául rendeltetett ennek a különös, ismeretlenül is ismerős lénynek. Tudta, haláláig bánni fogja, hogy így történt, ugyanakkor azzal is tisztában volt, ő soha nem kerülhetett volna olyan közel Tinához, mint Gad. Már csak azért sem, mert a nő, legalábbis abban a formájában, ahogyan ő megismerte, soha nem is létezett.
Egyvalamiben azért reménykedett: hogy egyszer találkozhat még mindkettejükkel, és legalább annak örülhet majd, hogy Tina és Gad boldogok együtt, és azok is lesznek még nagyon sokáig. Ők talán tényleg mindörökre.
- Így lesz. - hallatszott ekkor egy hang, ami igazából nem is volt hang. A világ Wright körül egy pillanatra életlenné, elmosódottá vált, Andrewnak olyan érzése támadt, mintha kívülállóként, a távolból szemlélte volna a világot, és benne saját magát is. Akár csak... Egy álomban.

Epilógus

Mindkettő volt, vagy talán egyik sem. Ott volt a legszebb pillanatokban, és a legsötétebb órákban. Látta, amit látni szeretett volna, de gyakran azt is, amire nem vágyott. Ám tudta, így van ez jól. Kell, hogy helye legyen mindennek, szükség van az ellentétekre, a kontrasztokra. Fény nélkül nincs árnyék, az örömnek nem volna jelentése, ha senki sem tudná, mi az a fájdalom. Ám ha felborul az egyensúly, ha a fény eltűnik, és csak a sötétség marad... Találni kell egy másik helyet, ahol a lélek újra rálel a boldogságra, még akkor is, ha az csak csalóka illúzió. Különben eltéved a csillagtalan éjszakában, mindörökre.

Vigyázz, nehogy megálmodd
A saját sorsodat,
Mert nem lesz más,
Csak egy emlék, ami
Utánad marad.
- Bonanza Banzai: Visszatérnék

Szolnok, 2000. Március 6. - Május 1.

Gajdács Ádám (Mr. Fusion/Aelric)
[ mrf@server.pasztorvolgyi.sulinet.hu / mrf_of_vsb@hotmail.com ]

* * * * *

A szerző hozzájárul a fenti írás szabad terjesztéséhez, mind az eredeti, mind az oldalkép maradéktalan megőrzésére alkalmas formátumokban; mindaddig, amíg a tartalom változatlan marad, ez az információs blokk megtalálható, és a terjesztésért semminemű díjat nem számítanak fel.

A 'Star Trek', 'Star Trek: The Next Generation', 'Star Trek: Deep Space Nine' és 'Star Trek: Voyager' a Paramount Pictures/VIACOM védjegye és tulajdona.

A 'Star Trek', valamint minden ezzel kapcsolatos képi- és hanganyag, vagy írásmű Gene Roddenberry munkásságán alapszik.

A USS Árpád és legénysége a Magyar Star Trek Klub tagjai által került kidolgozásra, a szerző csak felhasználta azokat, háttérként a saját történetéhez.