vitéz Somogyváry Gyula

vitéz Somogyváry Gyula: A boldog szunnyadókhoz

Aludjatok, Ti áldott hőseink,
Pihenj Te néma hadsereg!
Ringasson békén a távoli rög,
S ne bántson könny, mely értetek pereg.

Apák, fiúk, szerelmes vőlegények,
Kik porladoztok mily sok éve már,
Kik elé dörgő ágyúszóval,
Véres mezőkön toppant a halál.

Aludjatok csak Don menti holtak,
Folyó mentén szunnyadó bakák,
Aludjatok ott messze idegenben,
Magyar testvéreink, fiúk és apák.

Aludjatok néma szent hadak,
Pihenni édes, pihenni jó,
Nyugtasson a Donnak halk zúgása,
Mint a Tisza folyó.

De jó tinéktek, elkísért az
Utolsó gondolat, hogy bárki győz,
E véres dáridóban a magyar nép
Él és földje megmarad.

Hozzátok el ne érjen
Itthonról sóhaj, jajgatás,
Mert ajándéktok szent:
A csendes szunnyadás…

Ezt Isten adja halott katonának,
Ki hűséges volt, bátor és derék,
Ki könnyű szívvel vitte áldozatul,
Piros vérét és drága életét.

De csitulj panasz! Nyugalmuk
Legyen mindörökre mély.
S utolsó kincsüket ne
Rabolja el földi szenvedély.

Ne zúgjon harangszó, sem ágyuk orgonája,
Csak egy könnycsepp, síró anyaszó.
Nyílaljon be a porladó szívekbe,
Mit megérez fia, a boldog szunnyadó.
Ezért hát, csitt… csak fojtva, lopva fájjon,
Hogy azóta nincs nálunk árvább a világon,
Mióta ők messze földeken, némán fekszenek,
Keresztjük korhadt, vagy sírjuk már jeltelen.

Aludjatok, hát Isten katonái,
Aludjatok Ti boldog pihenők!
Ringasson szelíden, mint az álom,
Idegen földek, távoli temetők!

vitéz Somogyváry Gyula: Egy kidőlt fatörzs előtt

Vénülő fűz az istenadta.
Úgy állt napfényben, zivatarban,
mint akinek már úgyis mindegy,
hogy könny pillangók keringnek
körötte, vagy a hópihék.
Számba se vette él-e még
Vénülő fűz az istenadta
s a Duna zúg, oson alatta
nagy idő óta, zajtalan.
A vén fűz meg csak ráhajolva
- mint hogyha titkon hallgatózna -
merengve nézi. Így suhan,
áramlik, s vissza sohse jő,
Isten szolgája az Idő.
Idők partján állt, s vénült egyre,
lombot nevelt, meg levetette,
s kérgesedett az istenadta.
Csodát ugyan ki látna abban,
hogy vénülünk - itt ez a rendje -
csak a víz jár a végtelenbe
meg az Idő. Mert mind elmúlunk,
a gyökerünkből kifordulunk;
mi termő volt mibennünk itten,
magához hívja majd az Isten,
s a régi fa avarrá vál.
Egyszerre csak jön egy őszi szél
és kettéroppant majd a tél,
az utolsó szál vén gyökér
s a fa kidől, és tovahordják
és szétkorhasztják a habok.
A fűz már belenyugodott.
S akkor, egyszerre, más vihar
hajtott föl villámaival,
bömbölt, zúgott, mint ördögátok
s gyilkolta, zúzta a világot -
hagyjuk! A gondolat is fáj,
az ember szinte nem talál
pontot e meggyötört világon,
hol, mint madár a tarlott ágon,
csak percre is nyugvást találjon.
És lám, a fűz, az istenadta,
törten és csonkig hasogatva
- mikor úgy vélted, vége már -
egy szál gyökérből újra hajt
s lerázva kínt, ezernyi bajt
új gallyra törtet, s fényre vár!
Én Uram Isten! Hát e vén
még élni kíván S ölremén
az életért S új harcba kezd
Hát hányszor kell megölni ezt,
hogy magát végül is megadja
Megrendülten és áhítatba
nézem e kérges bajnokot.
S ámulva látom, hogy amott
tovább is hajt egy másik ág,
nem, nem ez nem hagyja magát
Talán csak egyetlen gyökér,
az utolsó, de él, de él
s míg él hitében verhetetlen!
Hát hajtja, egyre vérmesebben,
a nap felé új sarjait!
S én röstelkedve állok itt
hát ez a vénség, ez tanít
új reménységre engemet,
akit már szinte eltemet
a kín s a gond nehéz avarja,
hogy nincs halál, nincs elmúlás
- amíg azt Isten nem akarja!
Nézem ez újból sarjadót
és elordítom harcosan
halljátok meg ti korhadók
- kik úgy hittétek, vége van -
bénák, roncsok és összetörtek,
kiégettek és meggyötörtek!
Nincs még halál! Nincs még enyészet!
Még nem végzett velünk a végzet!
S legyen bár hegynyi omladék,
mely ránk zuhant kivájja még
győzelmes útját minden águnk,
s hajtunk, sarjadunk, kivirágzunk,
mert istenáldott dacban égünk
és csakazértis százszor élünk!