A szovjet űrprogram meghatározó(bb) szereplői, nem teljes lista, de talán segít egy kicsit a szovjet űrprogram cikksorozat olvasóinak, ha a sok név között valamelyik nem hangzik ismerősen.

Szergej Pavlovics Koroljov
(1907. 01. 12 - 1966. 01.14)

Sugárhajtású Meghajtás Kutató Intézet, igazgató-helyettes (1933-1938)
OKB-156, mérnök (1939-1942)
OKB-16, mérnök (1942-1946)
NII-88, vezető mérnök (1946-1956)
OKB-1, főmérnök (1956-1966)

Hánnyatattot családi háttér mellett nőtt fel, édesapja és édesanyja születése után három évvel (anyagi gondok miatt) különváltak, majd anyja 1916-ban hozzáment egy másik férfihoz, aki Odesszába vitte őket. Az 1920-as évek elején érdeklődni kezdett a repülés iránt, többször próbált Moszkvában repülőgép-mérnöki képzésre bejutni, de csak 1926-ban koronázta siker próbálkozásait. 1930-tól a rakétahajtóművek építése kezdte el érdekelni, 1933-ban a Sugárhajtású Meghajtás Kutató Intézet igazgató-helyettese lett, és többek között Valentyin Petrovics Glusko is a kezei alatt dolgozott. 1938-ban a szovjet titkosrendőrség, az NKVD egymás után hurcolta el, kínozta meg, és végezte ki, küldte a börtönbe és/vagy a Gulágra az intézet tagjait – Koroljovot állítólag Glusko vallomása alapján.

Koroljov nem egész egy évnyi kényszermunka alatt (aminek jó részét a Kolima régióban található aranybányában töltötte, ahol hatalmas volt a halálozási arány) skorbutban elvesztette a fogai többségét, és egészsége is megrokkant. A háború éveiben a Gulágot túlélt mérnökök kvázi továbbra is kényszermunkára ítélve dolgoztak, a külvilágtól elzártan, de immár tervezőmérnöki feladatokkal ellátva. Ezeket a tervezőirodákat 'Saraska' (egy szlengből származó szó, ami a tolvajokra, bűnözőkre utal) néven ismerték, és az elsőt Andrej Tupoljev tervezőmérnök alatt állították fel – feltehetően maga Tupoljev volt az, aki Koroljovot kimentette a Gulágról, hiszen ismerhette, lévén az 1920-as években Tupoljev a Moszkvai Technikai Főiskolán oktatott, Koroljov pedig az egyik tanyítványa volt. 1942-ben átkerült a folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművekkel foglalkozó OKB-16 tervezőirodába, mégpedig Valentyin Glusko alá, és a hátralévő években rakétahajtóművekkel foglalkoztak. Csak 1944-ben, különleges engedéllyel kapták vissza szabadságukat. 1944-46-ban a náci rakétaprogram felmérését és a szovjetunióban való újjáépítését kapja feladatul, 1946-tól az NII-88 iroda egyik vezető mérnöke lesz, ebből válik ki Koroljov saját tervezőirodája, az OKB-1.

Az OKB-1 alkotja meg az első interkontinentális ballisztikus rakétát, az R-7-est, amit egyben a világűr meghódítására is felhasználnak, ehhez Sztálin halála után Hruscsovot győzi meg, aki támogatásáról biztosítja. Az OKB-1 saját házon belül oldja meg az R-7 rakétacsalád, a Szputnyik műholdak, majd a Vosztok és Voszhod űrhajók fejlesztését, utóbbiak egyben a Zenyit kémműholdakkal közös technológiára épülnek. Menet közben folyamatosan ostromolja a szovjet pártvezetést űrállomások megépítésével, Hold-, Mars- és Vénusz-űrrepülések végrehatásával, de ezeket a terveit nem nagyon hallgatják meg. A többi főmérnökhöz való viszonyát jól szemlélteti, hogy amikor az 1960-as évek elején Hruscsov arra kéri, hogy vázolja fel az űrprogram jövőjét, abba az OKB-1 irodán kívül mást nem vesz bele.1964-ben konkrense, Cselomej kapja meg a lehetőséget, hogy az amerikai Holdprogramra választ adjon, de annak támogatója, Nyikita Hruscsov hamarosan kikerül a hatalomból, ekkor Koroljov újra magához veszi a kezdeményezést, elgáncsolva Cselomej terveit, és helyükre a sajátjait helyezve. 1965-re az OKB-1 fejleszti tovább az R-7 rakétacsaládot, a Szojuz űrhajót, az N1 nehéz-hordozórakétát és az L3 Holdraszálló programot, valamint az L1 Holdmegkerülő-programot. Az egyre több feladat miatt az OKB-1 túlterhelt lesz, ezért elkezdi kiszervezni a számára kevésbé fontos feladatokat (kémműholdak, katonai űrhajó- és űrállomás-programok). 1965 végére egészsége megroppan, majd 1966 elején egy rutin műtétnek induló beavatkozás után komplikációk lépnek fel (egyes források szerint kiterjedt daganatokat találtak a belső szervein), és végül meghal.

A rakéta- és űrprogramban betöltött pontos szerepét a szovjetek hétpecsétes titokként őrzik, gyakorlatilag még halála után sem fedik fel (noha a pártvezetés is jelen van a temetésén, és a Kreml falába helyezik végső nyugalomba, ami csak a legkiváltságosabbaknak jár), csak az 1990-es években Borisz Csertok, Vaszilij Misin és más egykori munkatársai visszaemlékezéseiből derülnek ki a részletek.

Vaszilij Pavlovics Misin
(1917. 01. 18 - 2001. 10. 10)

NII-88, mérnök, vezető-mérnök (1946-1956)
OKB-1 / CKBEM, vezető-mérnök, főmérnök (1956-1974)

A Moszkvában felnövő Misin 1932-ben a Központi Aero- és Hidrodinamikai Intézetben (CAGI) szerelőként helyezkedik el, majd esti iskolában továbbképezve magát a Moszkvai Repülési Intézetbe került be. A II. világháború alatt repülőgép-, majd rakétafejlesztésekben vett részt, 1945-ben pedig azok a mérnökök közé tartozott, akik a náci rakétaprogram feltárásában vettek részt. 1946-ban az NII-88-ban a ballisztikus rakéták fejlesztésén dolgozik, 1956-ban Koroljov az OKB-1-be hívta, ahol a rakétafejlesztések vezetését kapta meg, végig dolgozott az R-7 és az N1 rakétán. 1966-ban Koroljov halála után ő kapta meg a tervezőiroda vezetését, és ekkor lett az OKB-1-ből a CKBEM (~Központi Kísérleti Gépgyártási Tervezőiroda rövidítése).

Misin feladata a szétesőben lévő OKB-1 újraszervezése, a szétszórt mérnökirodák átstrukturálása a hatékonyabb munka érdekében, és eközben az akkor új Szojuz űrhajó minél hamarabb világűrbe küldése, miközben az amerikai Apollo-programmal konkurens N1-L3 Holdprogramot is minél hamarabb fel kellene pörgetnie. A feladatokkal kínkeservesen küzdött, miközben a többi tervező irodával rosszabbnál rosszabbra fordult a kapcsolata. Mihail Jangellel ha nem is súrlódások nélkül, de együtt tudtak dolgozni, viszont Vlagyimir Cselomejjel és Valentyin Gluskoval olyan rossz volt a kapcsolatuk, hogy személyes találkozókra se ment el (ha közös megbeszlésük lett volna, menetrend szerint a helyetteseiket küldték el maguk helyett), miközben az űrhajósképzést irányító Kamanyinnal is egyre rosszabb lett a viszonya. Az N1 és L3 programok sikertelen vége aligha az ő lelkén szárad, sem erőforrása, sem ideje nem volt igazából, hogy beelőzhesse az Apollo / Saturn-programot. A Szojuz-1 katasztrófájánál meglett volna a hatalma, hogy elkerülhessék azt, ám meg akart felelni a pártvezetésnek – ebben is követte Koroljov döntéseit, és rizikózott; Koroljovnak bejött, neki kevésbé. A Szojuz-11 belesetnél szintén olyan szituációba került, ahol megtehette volna, hogy felülvizsgálja az eredetileg még a Voszhod idejéből származó ötletet az űrruhák mellőzéséről az indításkor és visszatéréskor, ám nem volt erre hajlandó. Igazságtalan vagy sem, azt nem lehet elvitatni, hogy regnálása idején négy szovjet űrhajós veszett oda űrrepülés alatt, és alaposan lemaradt az emberes űrrepülések terén a Szovjetunió az Egyesült Államokkal szemben.

1974-re a pártelit bizalma is megrendült benne, először Kozlovot kérték fel, hogy vegye át a helyét, ám ő nemet mondott erre, ezek után Valentyin Glusko kapta meg a lehetőséget, aki élt is vele - majd összeolvasztotta a saját tervezőirodáját a CKBEM-el, az új irodának NPO Enyergia nevet adott, és az egyik első utasítása a váltáskor kórházban lábadozó Misin kitiltása volt az Enyergia épületeiből. Misin még 1974-ben a Moszkvai Repüléstudományi Intézetben helyezkedett el, mint a repülőgép-tervező és építő osztály vezetője, és oktatóként folytatta munkásságát. Ahogy Koroljov, Cselomej vagy Glusko sem volt egyszerű ember, a feljegyzések szerint Misint is szörnyű természettel áldotta meg a sors, és szerencsétlenségére pont egy olyan időszakban vitte az OKB-1 / CKBEM tervezőirodát, amikor roppant kihívások és nehézségek elé volt állítva.

Misin később több könyvet írt a szovjet űrprogramról, sok dolgot felfedve Koroljovról és az N1-L3 Holdprogramról, illetve az 1960-tól 1974-ig vezetett naplója is sok, addig nem közismert részletre mutatott rá.

Konsztantyin Petrovics Feoktyisztov
(1926. 02. 07. - 2009. 11. 21.)

NII-4 (Tyihonravov-iroda), mérnök (1949-1956)
OKB-1 / CKBEM / NPO Enyergia, vezető mérnök (1956-1990)

A Voronyezsben született Feoktyisztov a II. világháború alatt mindössze 16 évesként már részt vesz a harcokban, mint felderítő, az egyik alkalommal elfogják a nácik, és egy tiszt meglövi a fején és a nyakán, de a sérülése nem életveszélyes, ennek ellenére miután halottnak hiszik, és ott hagyják, sikerül a szovjet vonalakhoz visszajutnia. A háború után mérnöknek tanul, és 1949-ben lediplomázik, majd az NII-4 tervezőirodához kerül, itt 1955-ben az ő vezetésével kezdik el a Szputnyik műholdak tervezését. 1956-ban Koroljov az NII-4-et beolvasztja az OKB-1-be, Feoktyisztov pedig a műholdak után az embert szállító Vosztok, Voszhod és majd a Szojuz űrhajók fejlesztését vezeti tovább. 1964-ben Koroljov beválogatja az első nem-katonai űrhajóskiképző-csoportba, és a Voszhod-1 fedélzetén a világűrben is jár. A Szojuz fejlesztésén dolgozik tovább, részt vesz az UR-500 / L1 Holdmegkerülő programban (ami a Szojuzra épülő, de végül embert nem szállító Zond-4... -8 űrszondákat eredményezi), 1969-ben Berezovoj űrhajóssal együtt a NASA meghívására az Egyesült Államokba látogat. A "mérnök-lázadás" egyik központi figurája lesz, amelynek keretében a Cselomej-iroda Almaz programjához készülő űrállomás "alvázakat" felhasználva, azokat Szojuz műszaki modulokkal és napelemekkel ellátva a DOSz civil űrállomás-programot hoznak létre (Szaljut-1, -3, -6, -7, Mir), és innentől az űrállomások építését felügyeli. Egészségügyi okokból többször is lekerül az űrrepülésre alkalmas űrhajósok listájáról, de minduntalan visszakerül rá, 1980-ban a Szojuz T-3 fő legénységéből nem sokkal az indulás előtt veszik ki orvosi utasításra, a 1984-ben pedig a Szaljut-7 egyik tartós személyzetébe kerül be, de menet közben kialakuló súlyos betegsége miatt ismét kiemelik. 1990-ben kilép az Enyergia tervezőirodából, és tanári állást vállal a Moszkvai Műszaki Egyetemen.

Borisz Csertok
(1912.03.01 – 2011.12.14)

NII-88, vezető mérnök, helyettes főmérnök(1946-1956)
OKB-1 / CKBEM / NPO Enyergia, vezető mérnök, helyettes főmérnök (1956-1992)

Csertok a mai Lengyelország területén született, családja 1915-ben költözött Moszkvába. 1930-ban villanyszerelőként kezd el dolgozni, majd 1934-től repülőgépek elektromos rendszerét kezdi el tervezni. 1945-ben ő is németországba utazik, a feladata a német rakétaprogram szovjet célra való feltámasztása, ekkoriban még azt is felvetette, hogy Wehrner von Braunt rabolják el (aki a szövetségesek adta meg magát), de végül félve az esetleges következményektől, ezt mégse tették meg (kollégái később eme döntése miatt úgy jellemezték, mint "az ember aki, miatt elvesztettük a Holdra szállásért folyó versenyt"). 1946-ba az NII-88 irodához kerül, ahol a rakéták elektromos irányítórendszerével foglalkozik, 1956-ban Koroljev magával viszi az OKB-1-be, ahol ő felel a rakéták vezérlőrendszerének tervezéséért. 1974-től az Enyergia tervezőiroda helyettes főmérnöke. 1999-ben kiad egy négy részes könyvsorozatot, amely mélyebb betekintést enged a szovjet űrprogram korai időszakaiba, és több részletet is felfed az N1-L3 holdprogramról.

Vlagyimir Nyikolajev Cselomej
(1914.06.30 - 1984.12.04)

Az OKB-51 (Polikrapov-iroda) főmérnöke (1944-1953)
Az OKB-52 / CKBM / NPO Masinosztrojenyija főmérnöke (1955-1984)

Ukrajna területén nőtt fel, repülőgép-mérnöknek tanult, 1942-ben a pulzáló sugárhajtóművekkel kezdett el kísérletezni - így kapja meg a feladatot 1944-ben, hogy a német V-1 szovjet másolatát készítse el, majd Nyikolaj Polikrakov halála után megkapja annak tervezőirodájának, az OKB-51-nek a vezetését. Főleg robotrepülőgépek fejlesztésével foglalkozott, majd miután az 1953-ban Artem Mikojan kigolyózta a saját irodájából, nekiállt politikai támogatást szerezni, hogy újjáépítse a saját irodáját - erre Sztálin halála nyújtott lehetőséget, sikerült elég támogatást szereznie, hogy beindítsa az OKB-52-őt, új irodáját, ügyes politikai húzásai közé tartozott, hogy felvette Hruscsov főtitkár fiát, Szergej Hruscsovot, amivel érthető módon támogatást is szerzett. Cselomej továbbra is főleg a robotrepülőgépek fejlesztésével foglalkozott, a szovjet haditengerészet legtöbb hajó elleni illetve szárazföldi célok elleni robotrepülőgépét az ő irodája tervezte. Az 1950-es évek végén látva Koroljev sikerét a rakétafejlesztésekbe is belefogott, és az 1960-as évek elején egy komplett moduláris családot tett le az asztalra - az UR (Univerzális Rakéta) család -100, -200, -500 terveit. Amennyire lehet, azonos elemekből építkezett, és hidrazin (illetve annak aszimmetrikus dimetil változata, az UDMH) valamint salétromsav hajtóanyagra építkezett. Ennek a hajtóanyagpárosnak nagy előnye, hogy szobahőmérsékleten is folyékonyak (nem szükséges mélyhűteni, mint a hidrogént vagy az oxigént) és ha elegyednek spontán égési reakcióba lépnek, tehát nem szükséges gyújtószerkezet a hajtómű beindításához. Hátránya, hogy erősen mérgező, és a spontán reakció miatt igen veszélyes. Cselomej egy Hold-megkerülésre is gondolt, ehhez az UR-500 rakéta orrára egy LK-1 jelölésű űrhajót tervezett, majd a még nagyobb UR-700 / LK-700 párossal közvetlen Holdraszállásra vonatkozó elképzelést tett le az asztalra. Az UR-100 stratégiai interkontinentális ballisztikus rakéta megvalósult, és a korszak legtöbb példányban legyártott ilyen fegyvere lett.

A Cselomej-iroda által tervezett Almaz elemei: háttérben az OPSz űrállomás,
előtérben a TKSz űrhajó

Koroljevvel való harcában egy rövid időre nyerő pozícióba került, mikor 1964 augusztusában Hruscsov utasította az UR-500K / LK-1 Hold-megkerülő és az UR-700 / LK-700 Holdraszálló űrhajó megépítésére. Hruscsov viszont hamarosan vértelen puccsal leváltásra került, Koroljev pedig szépen lassan elérte, hogy Cselomej tervei helyett a saját elképzelései valósuljanak meg. Cselomej az UR-500K, később Protonként ismert rakétával vigasztalódhatott: a Proton az 1960-as évek végétől napjainking a meghatározó szovjet / orosz közepes hordozórakéta. Idáig persze akadt jópár kudarca is. Cselomej volt a felelős az Almaz katonai kéműrállomás megvalósításáért is, ez az OPSz űrállomás és a mellé félig-meddig kikényszerített "saját" TKSz űrhajójával kívánta megoldani. Az Almaz program volt a DOSz civil (Szaljut-1, -3, -6, -7, Mir, ISS Zvezda) és az OPSz katonai (Szaljut-2, -4, -5) alapja, a TKSz űrhajó pedig noha sose kapott lehetőséget, hogy embert vigyen a világűrbe, személyzet nélküli teherhajóként csatlakozott a Szaljut-6 és -7 űrállomáshoz, az űrhajó lakó/műszaki modulja, az FGB pedig a Mir és az ISS űrállomás moduljaiként kapott szerepet később.

Valentyin Petrovics Glusko
(1909.09.02 - 1989. 01.10)

Sugárhajtású Meghajtás Kutató Intézet, mérnök(1933-1938)
OKB-16, vezető mérnök (1942-1946)
OKB-456 / NPO Energomas, főmérnök (1946-1974)
Enyergia, főmérnök (1974-1977)
Főmérnökök Bizottságának elnöke (1974-1989)

Az Odesszai születésű Glusko gyerekkorában Jules Verne könyei kapcsán kezd el érdeklődni a világűr felé, ám hosszú ideig nem tud ilyen irányú tanulmányokat folytatni. A Leningrádi Egyetemen tanul matematikát és fizikát, de félbehagyja tanulmányait, majd a rakétakutatás felé fordul, így kerül kapcsolatba Koroljevvel, akivel együtt dolgozik a Sugárhajtású Meghajtás Kutató Intézetben. 1938-ban az NKVD kihallgatja (egyes források szerint ez alapján ítélik el Koroljovot később), majd nyolc évre börtönbe zárják, de a világháború kitörése után repülőgép-mérnöki irodákban dolgozik, majd az OKB-16-ba kerül, és a folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművek fejlesztését kapja feladatául. 1945-ben őt is kiküldik a náci Németország területére a V-2 rakétákkal kapcsolatos információk összegyűjtésére.

Az 1940-es évek végén a rakétahajtóművel fejlesztését kapja feladatául, saját tervezőirodája élén. Az RD-széria hajtóművek egész sora kerül ki a kezeiből, a legtöbb szovjet folyékony hajtóanyagú rakétahajtómű így vagy úgy, de az OKB-456 / Energomas / Enyergia tervezőasztalairól kerül le. Az 1950-es évek közepétől kezdve egyre több alkalommal kerül összetűzésbe Koroljovval, aki erősebb kerozin-alapú hajtóműveket követel tőle, míg Glusko inkább a hidrazin-alapú (toxikus, de öngyulladó) hajtóanyagokat pártoló Cselomej és Jangel mellett köt ki. Az 1960-as években végig vitatkozik Koroljovval majd Misinnel az N1 és az UR-700 holdrakéta körül, utóbbit viszont Misin 1966-ban végleg leállítja, Glusko RD-270-es hajtóművével együtt. Az elkeseredett belső harcoknak is eredménye, hogy Misint 1974-ben eltávolítják a CKBEM éléről, utódjának először Kozlovot szemelik ki, aki nem vállalja, így Glusko ölébe hullik a lehetőség. Glusko egyesíti a CKBEM-et és a saját Energomash tervezőirodáját, kitiltja Misint az Enyergia épületeiből, leállítja az N1 rakétaprogramot és szétszerelteti a már kész rakétákat és a hozzájuk készült (konkurens) Kuznyecov NK-33/-43 hajtóműveket.

Az Enyergia hordozórakétához kifejlesztették a kerozin- és hidrogén-hajtóanyagú RD-170 és RD-0120 hajtóműveket, amelyek igen hatásosak és erősek voltak. Ráadásul bizonyítja, hogy Glusko, ha érdekei úgy akarták, tudott volna ilyen hajtóműveket Koroljovnak és Misinnek is gyártani. 1977-ben hivatalosan lemond az Enyergia tervezőiroda éléről, noha továbbra is ő határozza meg a szovjet űrprogram céljait és feladatait, ezt pedig egészen 1989-ben bekövetkező haláláig el is látja.

Mihail Kuzmics Jangel
(1911. 10. 25. - 1971. 10. 25.)

NII-88 (Központi Gépgyártási Tudományos Kutatóintézet), csoportvezető majd főmérnök (1950-1953)
OKB-586 / Juzsnoje tervezőiroda, Főmérnök (1954-1971)

Jangel édesapja egy ukrán politikus volt, akit szibériába deportáltak, még iskolai tanulmányai alatt költözik Moszkvába, rokonaihol, ahol repülőgéptervező-mérnöknek tanul. Az 1940-es években a Szovjet Repülőgépipari Minisztériumban dolgozott, ezután átkerült az NII-88-ba, ahol Koroljov helyeteseként dolgozott egy ideig, amíg ki nem vált abból az OKB-1. 1954-ben az ukrajna területén létrehozott OKB-586 (amit később Juzsnoje néven illetnek) főmérnöke lesz, első sorban a hadsereg ballisztikus rakétafejlesztésein dolgozik, többek között az R-12, R-14, R-16 és R-36 ballisztikus rakétákat tette le az asztalra. Említést érdemel, hogy az "ő" R-16 rakétája volt a központi szereplője a Nyegyeljin-katasztrófának. Ettől függetlenül a rakétafejlesztések terén továbbra is támaszkodtak rá, az R-36 az alapja a Kozmosz, Ciklon és Dnyepr hordozórakétáknak, sőt, később ő kapta feladatul az N1-L3 szovjet holdprogramban az LK holdkomp megépítését.

Nyikolaj Petrovics Kamanyin
(1908. 10. 18 - 1982. 03. 11)

Az űrhajósképzés vezetője (1960-1971)

Kamanyin 1927-ben jelentkezett a hadsereghez, majd két évvel később jelentkezett a pilótaképzésre, ahova fel is vették. Kiképzése után egyike azoknak a pilótáknak, akik 1934-ben az Északi Átjáróban szerencsétlenül járt Cseljuskin gőzös túlélőit kimentették a jégről, és ezzel az elsők lettek akik megkapták a 'Szovjetunió Hőse' kitüntetést. A II. világháborúban gyorsan lépett fel a ranglétrán: a légierőben először ezred, majd hadosztályparancsnok, aki részt vesz a Sztálingrádi, majd a Kurszki ütközetben, utána pedig Ukrajna, Románia, Magyarország és Németország területén végrehajtott hadműveletekben. 1956-ban végzi el a tábornoki akadémiát, ami után a Közép-Ázsiai területen működő légierő parancsnoka. Innen hívja a Frontlégierő főparancsnoka vissza, hogy az űrhajóskiképzés parancsnoka legyen.

Kamanyin feladata az űrhajósok kiképzésének biztosítása, de menet közben a vállára veszi a tervezőirodákkal való koordinációt is, hogy az űrhajók létfenntartó, irányító, mentőrendszerei kapcsán visszacsatolást kapjanak a mérnökök a megoldásokkal kapcsolatosan. Szintén ő intézi a visszatérő űrhajók és űrhajósok feljutatásának és kimentésének megszervezését, de részt vesz az űrprogramok általános felügyeletében is. Kamanyin mindvégig a személyzettel ellátott űrrepülések támogatója, nem tartja sokra az űrszondákat, ami miatt folyamatosan vitázik a tudósokkal. Feladatai közé tartozik a politikai döntések mérlegelése, és nagyon jó érzéke van a propagandafogásokhoz. Fontos szerepe van a Spirál űrrepülőgép-program elindulásában. A Vosztok / Voszhod program tovább folytatása mellett lobbyzik, de Koroljov kimanőverezi.

Noha az elején igen nagy rizikójú döntésekbe is belemegy, a Szojuz-1 balesete után óvatosabb lesz, és egyre többször kerül konfliktusba a mérnökökkel az űrhajósokat veszélyeztető döntések miatt, ahogy amiatt is, amikor nem ember vezeti az űrhajókat (a szovjet űrhajók hagyományosan automatikus dokkolásra vannak tervezve). A Szojuz-11 balesete után lemond posztjáról.

Naplója 1960-tól 1971-ig nagyon részletes képet ad az emberes űrprogramról és a szovjet űrprogram belső problémáiról.

Dmitrij Frodojovics Usztyinov
(1908. 10. 30 - 1984. 12. 20.)

'Bolsevik' fegyvergyár, igazgató (?-1941)
Fegyverkezési miniszter (1941-1953)
Védelmi Ipar minisztere (1953-1957)
Főtitkár-helyettes (1957-1965)
Védelmi-Ipari Bizottság, elnök (1957-1963)
Központi Bizottság katonaságot és katonai ipart felügyelő titkára (1965-1976)
Védelmi miniszter (1976-1984)

A Szamarai születésű Usztyinovnak hamar fel kellett nőnie: 1922-ben édesapját, 1925-ben édesanyját vesztette el az éhinségek és a betegségek miatt, 1927-ben csatlakozott a Kommunista Párthoz, 1929-ben pedig mérnöki tanulmányait kezdte meg még Ivanovoban, majd Moszkvában folytatta, és végül 1934-ben Leningrádban diplomázott le. Gyártómérnökként dolgozott ezután a leningrádi Tengerészeti Kutatóintézetben, majd 1937-ben a 'Bolsevik' fegyvergyárba került át, ahol később igazgató lett. 1941-ben Sztálin a Fegyverkezés Népi Kommiszárjának nevezte ki (más szóval a Fegyverkezési Minisztérium vezetője lett), és az ő feladata volt a Leningrádi nehézipar átköltöztetése az Urálon túlra.

1953-ban bekerült Kommunista Párt Központi Bizottságába, majd Sztálin halála után egyesítette a Fegyverkezési Minisztériumot és a Repülőgépgyártást felügyelő Minisztéiumot, az új elnevezése pedig a Védelmi Ipar Minisztériuma lett. Innen 1957-ben fellépet: kinevezték főtitkár-helyettesnek, illetve az újonnan létrehozott Védelmi-Ipari Bizottság vezetőjének, és ilyenformán a katonai ipart felügyelte továbbra is. Ez különféle jogcímeneken ment tovább 1976-ig, amikor védelmi miniszternek nevezték ki. Befolyása folyamatosan nőt, de nem pályázot a főtitkári székre, inkább afféle királycsinálóként segítette először Jurij Andropovot hatalomra, majd később Konsztyantin Csernyenkot. 1984-ben egyre jobban leromlott egészsége (tüdőgyulladás, máj- és veseelégtelenség) majd végül szívroham végzett vele.

Jelentős szerepe volt a szovjet rakéta-, majd űrprogram létrehozásában, és befolyásos párttagként az indulásától kezdve haláláig meghatározó döntéseket hozott a szovjet űrprogrammal kapcsolatosan.

Szergej Alekszandrovics Afanaszjev
(1918.08.30 – 2001.05.13)

Általános Gépipari Minisztérium minisztere (1965-1983)
Nehéz- és Szállító Gépgyártó minisztérium minisztere (1983-1986)
Az NPO Enyergia tervezőiroda, Tudományos tanácsadó (1987-2001)

Afanaszjev mérnöknek tanult, aki a második világháború alatt páncélzat-fejlesztésekkel foglalkozott. A háború után Usztyinov egyik kegyeltje lett, és politikai pályája mellett az rakétagyártás felügyeletével foglalkozott. 1965-ben gyakorlatilag neki hozták létre az Általános Gépipari Minisztériumot, amely elsődlegesen a 'civil' űrprogrammal foglalkozott. Noha Usztyinovval jó kapcsolatot ápolt, többször is párhuzamos programokat támogatott a katonai Védelmi Ipar minisztériummal, illetve erőforrásokat vont el vagy éppen biztosított olyan programokhoz, amelyeket a Védelmi Ipar támogatott vagy éppen le akart állítani.