Ebben az írásban nem egy konkrét falról mint a lerombolt berlini fal, vagy a nála kétszer nagyobb és jelenleg is izraelben építés alatt álló „védelmi” falról (ami több nemzetközi egyezményt is sért) szól, hanem egy virtuális a fejben lévő falról lenne szó. Elfogadott tény, hogy az ember felnőttkori beidegződéseit, ízlését, viszonyát a környezetéhez, a társadalomhoz, az élővilág egészéhez meghatározó benyomások nagy része még 7 éves kora előtt éri az embert. Sok kutatás szerint ez a fejlődés, információ gyűjtés ami az embert egész életében elkíséri már a megszületés előtt még a magzatvízben elkezdődik. Érdekes például, hogy a terhes anya által elszívott cigaretta 10 perc után kimutatható a magzatvízben. Beszívódik az anya tüdejében, bekerül a véráramába, a köldökzsinóron át a magzatba és ki is ürül mindössze 10 perc alatt, szinte hihetetlen. Innentől kezdve nincs min csodálkozni ha a megszületendő gyerek idővel maga is dohányos lesz, sőt mivel már nagyon korán megkapta az első dózisait, így valószínűleg már gyerekkorában rá fog kapni, nem fogja a felnőttkort megvárni. Saját életemben is megfigyeltem rengeteg szokást ami még a gyerekkoromra gyökeredzik, kezdve a kerékpározástól a zene ízlésemen át sok területen. Úgy érzem pontosan emiatt nagyon fontos a megfelelő gyermeknevelés, amit szerintem elég sokan nem kapnak meg, és ennek terhét nyögi a mai társadalom.

A nevelés fontos eleme a szabályrendszerek fejbe verése. Ide tartoznak az írott és íratlan szabályok, a törvények, az etikai-, erkölcsi-, illemszabályok, vallási dogmák, és én ide sorolnám a szokásokat, hagyományokat is. Ezeknek egy részét én személy szerint baromságnak tartom, és ezzel gondolom nem vagyok egyedül. A törvényekre nem térnék ki, hol jók, hol rosszak, de túl sok van belőlük, és egy jogszabályi dereguláció nagyon ráférne a mi rendszerünkre is. A szokások viszont érdekes dolgok, mert ezek inkább csak elvárások, de annyira automatikusan megcsinálja őket az ember, hogy el sem gondolkozik rajta miért van rá szükség, vagy egyáltalán vonatkozik-e személy szerint rá. Egy jó iskolapélda a következő. A katolikusoknak van két nagy ünnepük, a karácsony és a húsvét, ezt ugye mindenki tudja. A mai napig nem értem, hogy aki nem katolikus, sőt egyenesen ateista, tehát Istenben se hisz az miért ünnepli meg Isten egyszülött fiának a születését, majd pedig a feltámadását?! Logikus? Nem ez csak a szokás hatalma! Félreértés ne essék, nem az ünneppel van gondom, azt mindenki szereti, pláne a kereskedők, hanem az elvvel. Európában 300 millió ateista van, sose volt még ennyi, de a karácsonyt mégis megünneplik mindenhol. Na ez a szokás rabsága, el se gondolkodnak rajta az emberek csak megcsinálják, és ez már inkább a mágia területe, mintha meg lennének babonázva az emberek. Lehetne rengeteg dolgot említeni az ilyen illogikus viselkedésekkel kapcsolatban. Például, hogy mondhatja azt valaki, hogy állatvédő, miközben csirkecombot zabál? Pedig ha csinálnánk egy gyors közvélemény-kutatást, akkor ötből szerintem talán 3 is állatvédőnek mondaná magát, kérdés az, hogy az a 3 vega is egyben? Nem hiszem. Lehetne a végtelenségi sorolni a példákat, de inkább lépjünk tovább.

Az oktatási rendszernek van egy érdekes része amiről nem igazán beszélnek, ez pedig nem más mint a tekintélyelv. Ez egy semmiségnek tűnő apróság, nem is szoktak róla beszélni az emberek pedig civilizált életünk egyik legfontosabb eleme, hiszen azt határozza meg, hogy kit és mit tekintünk hitelesnek, vagy éppen hiteltelennek. Ha elhiszed azt amit az iskolában kimondatlanul beléd sulykolnak, hogy ami le van írva az úgy is van, akkor számodra az úgy is van, ezt így fogod te magad is továbbadni és a legtöbb ember tényleg ebben a téveszmében él. Ismered azt az XY aki a kezedben lévő könyvet írta? Nem? Akkor miért hiszel el neki bármit is? Lehet hogy köztörvényes bűnöző akit becsukta 500 ember átverése miatt és most szabadidejében könyveket ír. Bármilyen furcsa de rejtetten, ez az oktatási rendszer egyik legfontosabb feladata, hogy ezt az elvet beléd neveljék. Pedig tankönyveket, folyóiratokat nem Isten írja hanem ugyan olyan esendő emberek mint mi, és ugyan úgy mint mi, ők is tévedhetnek, hazudhatnak, az elgépelésről és a nyomdai hibákról ne is beszéljünk, akkor miért kellene mégis mindent elhinnünk? A saját cégemről olvastam egy újságcikket évekkel ezelőtt, csak lestem, hogy milyen fiktív, légből kapott baromságokat mertek leírni rólunk. Én kapásból tudtam, hogy hazugság amit leírtak, de az a több tízezer ember aki elolvasta az elfogadta mint igazság, mert a tekintélyelv alapján az újságot hiteles forrásnak minősítették magukban és emiatt el se gondolkodnak a hírek valóságtartalmán. Igaz, hogy tudja mindenki tudja, hogy az újságok teli vannak hazugságokkal, de mégis ami abban benne van azt valahogy mindenki tényként kezeli, érdekes ellentmondás. Itt újság címszó alatt Én elsősorban a napi sajtót és a kacsa újságokat értem, nem a szakmai lapokat, azokban sokkal kevesebb a fals információ, de természetesen azokban is van. Akkor van gond, ha ugyan azt a hírt több újságban is elolvassa az ember, mert akkor esetenként elég érdekes differenciálokra lehet bukkanni. Persze kevés ember vetemedik rá, meg amúgy is csak összezavarnánk vele magunkat, hiszen nem tudnánk eldönteni melyik az igazabb, vagy talán mindkettő igaz, de lehet egyik sem az. Kinek lenne jó egy ilyen patthelyzet? Rendeztünk egyszer egy előadást, meghívtunk rá egy helyi újságírót, az előadás megvolt, az újságíró nem jelent meg, de megírta a cikkét. Milyen hitelesre sikeredhetett az írás ezek alapján? Valósággal fröcsöghetett az átélt friss élmény illatától. Ha elhisszük és az iskolában mindenki elhiszi hogy attól mert valaki (jelen esetben a tanáraink) idősebb nálunk attól rögtön okosabb, vagy éppen bölcsebb is lesz egyben akkor az a számunkra így is lesz. Ezt mondjuk egy 8 éves gyerek és egy 50 éves tanár viszonylatában még el is fogadom, de mondjuk egy 18 éves és egy 45 éves ember között már nem biztos, hogy ez a helyzet. Gondolkozni, ez itt a kulcsszó.

További hiba, illetve nem is hiba mert szándékosan van így, hogy az oktatási rendszer egy dualista beállítottságot ver belénk. Ez a jing/jang, férfi/nő, igen/nem, 0/1, fekete/fehér rendszer, mintha egy digitalizált számítástechnika rendszer lenne az életünk, egy mérleg, sőt jobb egy digitális mérleg. Mindig döntésre kényszerítenek, és azt próbálják belénk sulykolni, hogy mindig döntened kell, az egész életed ebből áll, egy mérleg a világ és hol a bal, hol a jobb serpenyő az amit választunk. Vegyünk egy példát, az információ legyen az, hogy az Eiffel torony a hónap végére felépítik a Hortobágyon. Így elsőre elég hülyeségnek tűnik, de azt, hogy elhisszük-e a dolgot azt bármilyen furcsa is de nem annyira az információ tartalma alapján fogjuk eldönteni, hanem a tekintélyelv alapján. Ha egy vadidegen mondja nekünk akkor valószínűleg nem hisszük el, ha már valami ismerős, akkor talán, ha meg mondjuk valami tekintélyesebb ember mondjuk a miniszterelnök mondja be a TV-ben főműsoridőben akkor neki valószínűleg elhisszük, mégis csak egy főmufti. A dolog pikantériája maradva a miniszterelnöknél, hogy ő is egy politikus, a politikusokról meg mindenki tudja, hogy zsigerből hazudnak és mégis bedőlünk neki, újra és újra. Tehát az egész, hogy ez az információ a mérleg melyik tányérjába kerül nagyobb mértékben nem is a tartalmon múlik hanem a tekintélyelven.

Én sokáig úgy gondoltam, hogy ez a két pólusú rendszer így jó és ez másként nem is lehet, aztán olvastam egy indiai jógiról egy cikket és felnyitotta a szemem. Megkérdezték tőle tudja-e, hogy Párizsban van az Eiffel torony, azt válaszolta nem tudja. És most jön a lényeg, megkérdezték tőle, de elhiszi hogy Párizsban van az Eiffel torony? Az felelte, hogy az élet a megtapasztalásról szól, amíg az nem történik meg addig nem alkot véleményt, mondhatni lebegteti az információt, nem hozz felette ítéletet, nem fogadja el, de nem is tagadja meg, tehát a mérleg egyik serpenyőjébe se dobja bele. Ha majd eljut Párizsba és meglátja a tornyot akkor fogja elhinni, vagy ha nem találja meg akkor megtagadni a dolgot, de addig nem. Tehát van egy 3. pont, egy köztes állapot, ami annyira pici, hogy nem is igazán beszélünk róla. Ezt lehetne hívni középpontnak, a matematikából origonak, vagy másnak, bár igazából nem szükséges, hogy legyen neve, a lényeg, hogy van, létezik és használjuk. De mi civilizált emberek ezt nem nagyon használjuk, kinevelték belőlünk, pedig a legtöbb információt pont itt kellene tárolnunk.

Tapasztalat, megtapasztalás, ez itt a lényeg, ez az amit elvettek tőlünk a tekintélyelv segítségével. Vajon mennyi hazugságot vertek bele a segítségével a fejünkbe? Én nem nézek TV-t de egyszer anyáméknál néztem a híradót, az előre beharangozott hír a következő volt: egy mentő felborult és kettészakadt. Aztán végre leadták a hírt, volt videó felvétel a mentőről és alatta ment az előbbi kommentár. Nézem a képeket, mikrobusznak mikrobusz tehát akár mentő is lehetne, de nem fehér hanem fekete, sziréna sincs rajta, a felirat szerint betegszállító azt pedig külsős cégek viszik és nem az OMSZ tehát valójában nem is mentő, sőt így feketében inkább hullaszállítónak mondtam volna a felírat elolvasása előtt. A hab a tortán, hogy valójában csak árokba csúszott az autó és a hátsó részén a teteje behorpadt, semmi komoly, de nem szakadt ketté mint ahogy a hírben bemondták. Tehát nem mentő és nem is szakadt ketté, mindkét infó hazugság volt. Nézi az ember a képanyagot és látja, hogy köszönő viszonyban sincs a kép a hanggal, nem az történt mint amit a kommentár mond. Másik hírben azt mondják szokásos péntek esti diszkó baleset, 2 BMW összeütközött. Nézem a képeket, olyan szép Opel embléma volt az egyik autón hogy ihaj. Nem is tudtam, hogy mostanság a BMW-sek Opel matricákkal szoktak felvágni, ez nekem új Ha ilyen szinten mernek az ember szemébe hazudni, ráadásul az esti híradóban amit a legtöbben néznek akkor mi értelme van egyáltalán nézni? Hogy teleszemeteljék az ember fejét hazugságokkal? És ha belegondolunk akkor mi lehet a rádió híreknél ahol nincs ilyen vizuális kontroll, ott vajon mekkora lehet a valóságtartalom, vélhetően még ennél kisebb. A lényeg a gondolkodás, és a megtapasztalás, nem más mondja meg nekünk, hogy mit csináljunk és hogy hogy gondolkodjunk dolgokról.

De végül csak visszatérnék a blog címében megadott falhoz. A fal alatt olyan bennünk, mármint a fejünkben lévő gátakat, falakat értek amik korlátoznak, megkötnek minket és ezzel részben vagy egészében megfosztanak a velünk született szabadságunktól, hiszen mintha birkák lennénk karámba terelnek velük, mindenki gondolja ugyanarról ugyan azt, legyen az bármilyen baromság is. Például ilyen (bár pozitív példa) az amikor piros a közlekedési lámpa, akkor ugye nem szabad átmenni, reflexszerűen megáll az ember, ezt tanították és ez így jó is. Ezt vagy betartjuk, vagy nem, nem ez a kérdés, hanem a ránk ható működési elve. Ezzel a szabállyal magával természetesen egyetértek, hiszen elméletileg ez véd meg engem attól, hogy a zebrán gyalogosként egy autós elüssön, az autóst meg, hogy csak úgy simán elé lelépjenek a zebrán, tehát engem véd tőle, az autóst meg tőlem ez így jó. A törvények szabályok jogosságát és a kivitelezésüket most nem vitatnám, könyveket lehetne megtölteni velük, bár ezek jelentős része csak érdekcsoportoknak jó és nem a társadalom egészének. Ott van például a Bibliai 10 parancsolat. Mózes felmegy a hegyre, lehozza a 10 parancsolatot, majd megbünteti a régi hithez visszatérőket, 3000 embert lemészároltat mert. A törvény ebben az esetben azért érdekes mert olyan szabály alapján bünteti meg őket amit addig ha létezett is nem tudtak róla, hiszen Mózes most hozta le közéjük. A másik pedig az hogy az első szabály (ma már nem az első de akkor az volt) a „ne ölj” amit meg Mózes szegett jelen esetben 3000 alkalommal hiszen ennyi embert öletett meg. Na ilyenek a vezetők, a törvényhozók, másra vonatkoznak az általuk kitalált szabályok de rájuk nem, ezt itt a nagy gond.

Az évek során milliónyi szabályt, korlátot beletömtek a fejünkbe, ezekből egyet, egy nagyon egyszerű korlátról beszélnék, ami elméletben nem is az, de valójában mégis, ez pedig nem más mint az eső. Az eső ugye nem más mint víz, ami az égből szakad a nyakunkba. Ázsiában azt tanítják, ha a belső tisztaságot akarod megérezni, akkor meditálj a zuhogó esőre, spirituális szempontból tehát maga a megtisztulás. Ha nem idealistaként hanem materialistaként gondolunk rá, akkor viszont a víz nem más mint az éltető erő. A testünk több mint 60-70%-a víz, ezek alapján szeretnünk, sőt imádnunk kellene, hiszen ha nem szeretjük, akkor testünk több mint 60%-át se szeretjük Sokat járok ki a hegyekbe a szabadidőmben gyalog vagy bringával, és saját magamnál is észrevettem, ha borús az idő, akkor inkább ki se megyek. Elgondolkodtam miért van ez, és arra jöttem rá, hogy azt nevelték belénk gyerekkorunkban, hogy az eső rossz, elázol, megfázol, tüdőgyuszi, halál, nem hiányzik ez neked, inkább ne menj ki, és ez éveken át így is volt. Vajon mit szólnának ehhez azok akik olyan országban élnek mint például Írország ahol 4X ennyi eső esik mint itt? A túrázás miatt egy ideje szinte mindig nálam van egy fekete poncho a táskámban, de sokáig nem volt rá szükség, aztán idén nyáron bár borús volt az idő de csak kimentem, és amikor a buszról leszálltam akkor már csepergett. Felvettem a ponchót, végre kipróbálhattam és nagyon jól éreztem magam az eső ellenére a túrán, annyira, hogy hosszabb távot mentem mint amit terveztem. Aztán idén bringával is eláztam, méghozzá kétszer is. Egyszer még a város szélén kapott el az eső, de az az igazi nálunk nagyon ritka monszun szerű zuhatag, hihetetlen mennyiségű víz esett, az úton 2-3 centiméter vastagon állt a víz, egészen érdekes látvány volt, az autók csak úgy verték felfele a vizet, én meg beálltam egy fa alá, mert nem akartam, hogy a mobilom elázzon, bár a fa alatt is eláztam, de a telo a hasitasiban megmenekült. Kár, mert ha nincs nálam a mobil akkor én is döngethettem volna a vízben. Érdekes tapasztalat volt, hogy a tárcsafék így vizesen mennyivel rosszabbul fogott. Emlékszem, hogy egyszer még középiskolás koromban megtörtént, hogy bringával nagyon eláztam, akkor is ilyen hatalmas eső esett le szinte a semmiből. Nem tudtam mit csinálni mert már mindenem vizes volt, ezért inkább poénra vettem a dolgot. Az aszfalton a több centis vízben száguldoztam hazafelé, miközben semmivel sem törődve majd teli torokból Bonanza Banzai dalokat énekeltem, jól éreztem magam. Hogy szokták mondani: „Az úr a pokolban is úr”. Az is rémlik, hogy az egyik buszmegálló előtt elrobogva benéztem oda. A buszra várok fázósan behúzódtak az eső elől a palánk alá, mint akik kísértetet látnak úgy néztek rám Aztán most ősszel olyan 80-82 kilométert mentem esőben, a végére már megszoktak, egyedül az zavart, hogy a goretext cipőmbe belecsurgott víz onnan nem tudott kifolyni, ennyi. Azóta nem igazán érdekel az eső, maximum ha olyan szél fúj ami miatt keresztbe esik. Egyik ismerősöm mesélte, hogy kint volt Hollandiában, ahol a tenger miatt szintén elég sokat esik. Látta, hogy jön egy pár autóval, már kicsit csepergett, de azok nem foglalkoztak vele, kiszálltak, kényelmesen leszedték az autóról a bringáikat majd az egyre erősebb eső ellenére elmentek kerekezni egyet, ők már megszokták, nem jelentett nekik újdonságot, ezt az időt arra szánták, hogy bringázni fognak és úgy is lett. Na valahogy így kell hozzáállni.

Szóval úgy érzem, hogy ezt az eső nevű falat amiről azt se tudtam, hogy létezik idén végre sikerült áttörni, lerombolni és ennek nagyon örülök. Sőt most már várom is az esőt, hiszen némileg nagyobb kihívás sárban hegyet, dombot mászni mint szárazon. A vizuális és a hangtani élményekről ne is beszéljünk az mennyire más, mint száraz időben, villámlik, dörög az ég, folyik lefelé a víz, érdekes ahogy utat talál magának árkon bokron át. Hihetetlen amikor nagyon nagy eső esik, hogy milyen talajeróziós munkát végez a víz, átrendezi a tájat, kimossa a fák gyökereit, kidönti őket, mély árkokat ás, a földet a sziklás felszínig legyalulja, pedig csak víz. Ennél már csak a tél szebb a számomra, persze csak is akkor amikor hó is van és fehér az egész táj. Idén télen mentem egy olyan ösvényen jó 10-15 centis hóban amin normál esetben simán el lehet menni, két oldalon bokrok fák, semmi gond. De most az ágakra több rétegben olyan nagy mennyiségű hó tapadt, hogy majdnem földig lehajoltak, még egy óvodásnak is le kellett volna hajolnia, hogy átmenjen alattuk, hát még nekem, jó kis tornaóra volt míg átjutottam azon a szakaszon, néhány kiló hó a nyakamba esett

De tudnák mást korlátot is említeni, például a maraton futást. Az emberek fejében úgy él ez a fogalom, hogy annak vagy csak extrém hülyék, vagy szuper sportolok vágnak neki, pedig ha elmegy az ember egy maraton futó versenyre ha mást nem nézőként, akkor láthat ott olyan indulókat akikről ránézésre a 10 kilométert se nézné ki az ember nem hogy a 42-t. Ez is csak egy korlát, én tudom hiszen én is lefutottam néhányat, sőt van olyan ismerősöm, aki tavaly 66-szor lefutotta, idén januártól augusztusig meg már 100 alkalommal, durván 2 naponta fut egyet! Én az első maratonomnak amit Romában a nemzetközi versenyen futottam le 1 év edzés után estem neki, sőt annyi se volt csak 11 hónap. Pedig nem vagyok egy futó alkat, világ életemben utáltam a futást, ráadásul nekem aztán minden korlátom megvolt, súlyfelesleg, légúti- ér- szív- és keringési problémák, megannyi indok, hogy az ember alapból feladja. Bár nekem ez a verseny nem verseny volt, inkább túra, hiszen nem az számított ki előz meg, vagy mennyi idő alatt teszem meg, hanem az, hogy meg tudom-e csinálni, csak ez számított. Emlékszem féltáv után bekaptam egy kavicsot a bal cipőmben, de annyira lendületben voltam, hogy csak 13 kilométer múlva álltam meg kirázni. Aztán ott álltam a rajnál, ha jól emlékszem március közepe volt és néztem a többi indulót, a sor elején elkülönítve a profik, na oda nem állunk be, és utánuk a siserehad, na ott az én helyem a gyerekek között Láttam ott olyanokat akik bohócnak öltözve nagy piros krumpli orral nekiálltak a távnak lehettek legalább 50 évesek, bár a festék miatt ezt nehéz volt megítélni, de állítólag le is futották a távot, ez a lényeg. Én akkor fele annyi idős se voltam, miért ne futottam volna le ha ők igen? Utána mondjuk a járdára alig bírtam fellépni, de azért jó volt, a hangulat fergeteges, 15 ezer induló, az a falka effektus ami megfog amikor ekkora tömegben benne vagy és nagyjából egyszerre mozog ez az embertömeg az elmesélhetetlen. A Colosseumnál volt a rajt, keresztül Román, a folyóparton (az összes fa foglalt volt, mindegyiknél vizelt valaki), a belvárosban, parkokon át, egy futva megtett turisztikai látogatás. A lényeg, hogy nem igaz, hogy lehetetlen, és még szuperman-nek se kell hozzá lenni, csak akarni kell! Persze gyakorolni se árt hozzá, de az egyik ismerősöm akivel a maratonon voltam csak napi 3-5 kilométeres edzések után vágott neki a maratonnak és ő is megcsinálta. Vagy az egyik ismerősöm volt amerikában segítőnek egy 7 napos versenyen ahol 700-akat futottak, volt olyan kövér orosz nő aki inkább mosónőnek ment volna el mint ultra futónak de mégis lenyomta a 7 napot.

Én csak kettőt említettem a saját korlátaimból, de vajon ki tudja, hogy hány ilyen korlát van bennem és mindenki másban? A lényeg a lényeg, hogy életünk során gondolkozzunk, ne higgyünk el feltétel nélkül senkinek semmit (még ezt se amit én most itt összeírogattam), hacsak nem magával a legfelsővel tárgyalunk. Alapból soha senkinek semmit se higgyünk el, legyen az bármilyen szaktekintélynek tűnő ember, majd ha be is bizonyítja az állítását, majd akkor. Gondolkozzunk, érezzünk, tapasztaljuk meg a dolgokat, próbáljuk meg túllépni önnön korlátainkat, ledönteni saját falainkat, amiknek jelentős része valójában csak virtuális, nem is létezik, csak a fejünkben lévő fikció. Azoknak a szkeptikusoknak a szavára akik azt mondják, hogy neked úgy se fog menni pláne, hogy ne hallgassunk. Ne engedjük, hogy mások saját korlátaikat átültessék belénk, azért mert nekik nem megy valami, vagy nem szeretnek valamit az nem jelenti azt hogy nekünk se fog menni vagy hogy nekünk se kellene szeretnünk. Honnan tudod előre, hogy például szeretni fogod-e mondjuk a tökfőzeléket, ha azelőtt sose ettél? Kipróbálod, megtapasztalod és akkor majd eldől, de ezt ne más döntse el helyetted! Nem kell mások kritikájára hallgatnod, csak önmagaddal kapcsolatban kell kritikusnak lenned, másokkal szemben nem szabad. Ahogy Jishu mondta: „Ne ítélj, hogy ne ítéltes!”