Szubjektív élménybeszámoló, avagy a kis magyar valóság székes fővárosunkból. Rohadjanak meg rovatunk következik.

Mai történetünk alapja egy rokonlátogatás, nem is kell erről többet beszélni, nem is ezért írom életem kiskönyvének újabb láblécecskéjét, no. In medias res, vasárnap reggel 8:45, Szeged Nagyállomás, Kodály IC. Megszólal a mennyei hang: "A ceglédi vágányzár miatt a Szeged-Budapest Nyugati pályaudvar vonalon késések fordulhatnak elő, kérjük utazás előtt tájékozódjanak a váróban kihelyezett menetrendi közleményből." Mindezt két perccel az indulás előtt, puszillak.

Lassan zötykölődünk célállomásunk felé - és ez nem írói kép, tessék szó szerint értelmezni. Zajosan, lassan, ezt a csendéletet a mögöttünk levő csecsemő kínzásra alkalmas bömbölése töri meg. Ez így bármikor ártalmas lehet az egészségre, hát még vasárnap reggel 9-kor.

De csak odaértünk. Budapest nyugati. Húúú. A peronunkon épp forgattak valamit. Barátok köztöt talán, de pont nem érdekelt, mert nem engedtek át a felvétel helyén, vissza kellett szállni, és végigvonaglani a vonaton. Ez nem is lenne gáz, vagyis hát nekik nem, csak mindezt a Sziget mínuszkettedik (sic) napján, nem csak magyar, de többnyire külföldi fiatalokkal, akik Ferihegyről jöttek a mi vonatunkkal, és mindenki értetlenelül állt, hogy most mi, nesze nektek országimázs.

Kiléptünk Budapest kapuján. És most sértsem meg a pestieket? Mi szegediek ehhez nem vagyunk hozzászokva. Állítólag minden kerület más és más, ha itt ilyen állapotok vannak, bele se merek gondolni, hogy akkor mi lehet a Nyóckerben. Csövik fekszenek a saját valamijükben, nem tudom mi lehetett az, de nagyon büdös volt. Lévén szombat éjjel után vagyunk, mindenhol szemét és piásüvegek, mellette a tartalmuk, kissé remixelve.

Locsolják a síneket, ezt szoktam hallani a híradóban, most át is élhettem, én szerencsés. Merthogy fölpúposodik a sín. Szegeden lakok. Nekünk van az ország második legnagyobb (és mostmár az első legfejlettebb) villamoshálózatunk, és ez a púposodás csak pesten probléma. Még Debrecenből és Miskolcból se lehet ilyet hallani.

Jajj, és ha már Debrecen, engedjetek meg nekem egy kis intermezzot. A debreceni sajtó fikázta az új villamosainkat. Innen üzenem, hogy lehet, hogy kicsit szögletes, meg egy kicsit sárga, de a mienk legalább már jár.

No, visszarérve a sztorinkhoz, voltunk a belvárosban is, megnéztük a szokásos pesti közhelyeket, meg minden, aztán visszamentünk a Westendbe kajálni, és egyébként egész jó volt, valami grillesnél ettünk sajtmártásos csirkemellet sültkrumplival, hmm, próbáljátok ki. Amit a Westendbe utálok, hogy el lehet benne símán tévedni, ott a szökőkút után ilyen kis kacskaringós folyosók vannak, ááá.

Utána lets go Metró 3. Júúúj, száguldó tűzgolyó, éljen. De előtte kalandtúra az aluljáróban. Meleg, állott levegő, sejtelmes fényviszonyok és kevésbé biztonságos acok jellemezték utunkat. Jegyet nem automatából vettünk, mert van pár rossz élményünk, és ezt az is erősítette, hogy a bedobónyílás le volt tapasztva egy leukoplasttal, mondván, hogy "rossz". Szerencsénkre két pénztár volt mellette. Állítólag a jegyet csak befele ellenőrzik, ezért szakaszjegyet vettünk. És egyébként tényleg, a mozgólépcsőnél álltak a kallerek, de teljesen hidegen hagyta a jegyem eredete, narancssárga csík rajta egy kivággással, jól van.

Ja, mozgólépcső. Én eddig egyszer metróztam, akkor csak 10 lépcsőt kellett menni. Itt viszont van mozgólépcső is. De ez valami brutálgyors volt, rátettem az egyik lábamat, és az egész cucc magával rántott, konkrétan majdnem lezúgtam az egészen, mert egy stabil pontot nem találtam. De csak eztán döbbentem le igazán: ez izé rohadt meredek, vagyis nem a lépcső, hanem a fal, meg a plafon van úgy megcsinálva, mintha 90°-ban haladnál lefele, ami téiszonyosan remek móka.

Kispestig mentünk, ez ugyebár rohadtul nem 3 megálló, hehe, Ferencek terén meg hallottuk, hogy "kérjük utasainkat, kifelemenet készítsék elő jegyeiket, bérleteiket ellenőrzésre." Na, itt már kevésbé volt természetes a mosolyunk. Metrózni meg még így, közlekedésbarátként is gáz. Zötykölődni egy hangos, koszos izén egy sötét alagútban, imádkozva, hogy csak itt ne robbanjunk le, hááát, ezt meghagyom nektek.

Utazás vége, tényleg nem kérték a jegyet, munkamorál fuckyeah. Itt elmentünk erre-arra, lényegtelen, a következő vonatig mit csináljunk, hát megnéztük ezt a KöKi terminált. De hogy ezt minek építették... Kong az egész gyakorlatilag, a padok kint széttörve, bent már méretes darabok hiányoznak a falakról, meg egyébként is, a csupasz fehér falaktól az egész olyan steril. De amúgy ki megy ki a világ végére, ha a belvárosban lassan sarkonként pláza van, de komolyan? Ez az effektus Szegeden is látszik, na majd tanulnak belőle. Gyorsan eltelt az idő, mentünk is a vonathoz, szép folyosón, aztán hopp, időutazás! Íme a Kőbánya-Kispest vasútállomás, amit már csak a rozsda tart egyben.

És hát ez volna a Nagy Budapest, az etalon, a nagyváros, ahol olimpiát akartak tartani. Helló, Európa!

Ilyenkor adok hálát, hogy szegedi vagyok