A szándékos vakság egy olyan dolog, ami szerencsére minket nem érint, csak a többieket. Elvégre mi intelligens, okos értelmes emberek vagyunk, akik a tényeket észlelik, értékelik, és nem fogják figyelmen kívül hagyni, csak azért, mert nem illeszkedik a világképünkbe. Elvégre attól fejlődünk.
Mások hol rontják el? Remek szakirodalma van, tudom ajánlani Pál Feri előadásait, mind youtubeon, mind írásos formában elérhető.
https://www.youtube.com/watch?v=ZuU8lNtUtEc
https://www.palferi.hu/hanganyagok/2017-2018/
Posztomat - ahogy az eddigieket is - gondolatébresztőnek szánom, úgyhogy nem lesz olyan részletes, nem is vagyok képzett lelkiterapeuta.
Ami a Pál Feris előadásban megfogott, az Alice Stewart esete. Ő volt az, aki felismerte, hogy a várandós anyukákat nem kellene megröntgenezni, mert az súlyos következményekkel van a kisbabákra. Értsd statisztikaijáig kimutatta, hogy a gyerekeknél összefüggés van a rák és a magzatkori röntgenezés közt. E miatt hetente halt meg egy kisgyerek a nyugati kultúrában. De az álláspont az volt, hogy ó az orvosok nem hibázhatnak ekkorát, biztos azért halnak meg, mert a környezet, szegénység stb. Kit izgat, hogy a gazdagabbak közt is előfordul ilyen haláleset, érdektelen. Kezdetben a röntgent nem tekintették veszélyesnek. Ezért volt az, hogy kezdetekben a röntgent használták cipővásárláskor is! Nem érzed, hogy az új cipő nyomja-e a lábad? Semmi gond, készítünk egy röntgenképet, és azon látszik, hogy hogy illeszkedik a cipő a lábadra. Ilyen készülékeket a 60-as évekig használtak Amerikában!
Szóval ilyen ellenszél mellett, mit tippeltek, hogy mennyi idő volt elfogadtatni az orvostársadalommal, hogy nem kéne csak úgy röntgenezni? Mind ezt úgy, hogy Alice Stewart ahol lehetett harcolt ellene. Nos a válasz 25 év. Borzasztó nem? Ilyen hatalma van a szándékos vakságnak.
Nem véletlen, hogy a szándékos vakságnak az alábbi öt jellemzője van:
- Közkeletűen elfogadott hiedelem
- A hiedelmekhez elfogadott érzelmek kapcsolódnak.
- Szembe megy az önmagamról alkotott képpel
- Az adatok nyilvánosak.
- Az igazság ismerete a változáshoz nem elég.
A szándékos vakságot, úgy definiálják, mint valamit nem akarok érzékelni, hogy ne kerüljek szembe magammal. De ezt simán ki lehet terjeszteni. Kapásból adja magát a csoportpszichológia. Volt régen egy érdekes kísérlet. Az embereket leültették egy körbe, és nagyon egyszerű kérdést tettek fel: Két vonal közül melyik a hosszabb? A kérdésre a válasz egyértelműen látszott. Ám az első ember rossz választ adott. A kísérletben résztvevő nem tudta, hogy a csoportban rajta kívül mindenki más beépített ember, és az első szándékosan adott rossz választ. Úgyhogy ő jót röhögött rajta, hogy milyen béna. Aztán a második is rossz választ ad. Hát igen, vannak hülyék gondolhatta. Aztán a harmadiknál elgondolkodott, hogy most vagy a többiek tévednek, vagy ő. Mire rá került a sor, akkora volt a csoportnyomás, hogy egyszerűen nem mert a csoporttól eltérő választ adni, és ő is azt mondta, hogy a rövidebb a hosszabb.
Tudom, ezt nem a szándékos vakság kategóriájába sorolják be, de vajon mennyire fordulhat elő az, hogy egy igazságot nem azért tagadok meg, mert önmagammal kerülök konfliktusba, hanem, mert akkor elidegenítem magam a csoporttól? Sarkalatos példával megfogalmazva, vajon a háború előtt náci párt bármelyik tagjában megfogalmazódott-e, hogy a zsidókat nem kellene hátrányosan megkülönböztetni, csak ha ezt a kérdést felteszi, akkor máris a párton kívül találja magát. De a mai kor magyar politikáját is nézhetem: Ha Orbán Viktor bármely tettét objektíven ítélem meg, akkor attól függően, hogy az most jó vagy rossz lépés máris egyik vagy másik táborban találom magam. Holott én ettől a megállapítástól függetlenül akarok egyik vagy másik oldalhoz tartozni. Mármint ha én X oldalt vagyok akkor milyen már Orbánnal egyet vagy nem egyet érteni?
Ne becsüljük le a csoporthoz tartozni akarás erejét. Talán a legnagyobb kudarc ahol kifejtette az erejét a disznó öböli partraszállás volt. Mikor utólag visszatekintettek rá, látták, hogy már eleve a terv hibás volt. Csak a megbeszélésen senki se mert szembemenni vele, sőt, az egyik akadékoskodót Kennedy öccse teremtette rendre, hogy nem kéne szembemenni a csoporttal.
A másik, ami felé ki lehet terjeszteni a szándékos vakságot, az a belelátás: Mikor valami nem történik meg, de én mégis azt mondom rá, hogy igen, mert hinni akarok benne. A kettő közt csak egy NOT függvény a különbség, úgyhogy ez valahol értelmezés kérdése, mert mondhatom azt, hogy hinni akarok benne, hogy a pénzügyi gurum egy látnok, vagy nem akarom észrevenni a számadatokat.
Valamiben mindannyian vakok vagyunk. De gondoljunk arra, hogy nem a vakság tesz minket jóvá, hanem a felismerés. Nem azért fulladunk meg, mert vízben vagyunk, hanem mert nem akarjuk észrevenni, hogy a vízben vagyunk és úszni kéne.
