Van, ahol engedélyezett, van, ahol tiltott. Az eszkimók kimennek a hidegbe, ha úgy érzik, hogy már csak terhére vannak a családnak. Van, akik öngyilkosságnak tartják, és egyfajta feladásnak.
Nem akarok állást foglalni, mert nem is hiszem, hogy lehet. Sokkal inkább a kérdéseket akarom feltenni, és azt, hogy elgondolkodjatok rajta. Mert ennek egy olyan döntésnek kellene lennie, amit az ember már régen meghozott, semmint az ágya felett felőle döntenek. Az egész ott kezdődik, hogy stresszhelyzetben ritkán döntünk jól. Ráadásul ez egy komplex kérdés. De mielőtt belemennék, két személyes történetet hagy meséljek el, hogy eutanázia esetén ne csak a végső stádiumú rákosra, vagy komás betegre gondoljunk.
Pár éve találkoztam egy lánnyal, akinek a shunt-je elromlott, ezért több vizet engedett le a fejéből, mint kellett volna, az eredménye meg az lett, hogy fél évig ágyba kényszerült. Onnantól kezdve az élete olyan lett, mint aki folyamatosan be van csípve, ami először nagyon jól hangzik, de amikor hatalmas erőfeszítésedbe kerül, hogy tudj koncentrálni, kukázhatod a terveidet már nem olyan jópofa dolog. Komolyan foglalkoztatta, hogy mi lesz, ha teljesen elbutul? Baráti körében ráadásul volt is egy agylágyulásos, akik a gyereke ápolt 10 évig, úgy hogy az anya már rég nem tudott magáról, a gyerek pedig hiába könyörgött az apjának, hogy adják be otthonba nem tették. Két élet ment a kukába.
Itt vetődnek fel nagyon érdekes kérdések, hogy mit tekintünk életnek? Ha a szervezet még működik, esetleg az agy alapfunkciókat elvégez: mozgás, valami beszéd az még élet-e? De már rég nem ismer fel senkit, nincs magasabb szintű érzelem. Gondolok itt a szeretetre, gyűlöletre, mert pillanatnyi fájdalom, öröm még lehet, az élet-e? Ki döntsön arról, hogy most ez érdemes-e az életre, vagy csak szenvedés? Beütötted a fejed, vesztettél 30 értéket az IQ-dból, ha előtte 100-volt, akkor jah 70 erősen fogyatékos, tehát mehet, ha meg 140ről esett, akkor még mindig okos vagy, kit izgat, hogy amit régen tudtál, az elérhetetlen, hisz még most is okosabb vagy, mint az átlag.
Hallottam egy másik történetet is, hogy egy nő mikor megtudta, hogy az agya le fog épülni, csinált magának egy tesztet, hogy azt minden nap meg fogja csinálni, és ha már a kérdések többségére nem tudja a választ, akkor a gratulálok helyett egy útmutatót fog kapni, hogy vethet véget a legkíméletesebben az életének. De mikor a teszten elhasalt, megakadályozták benne.
A másik, ami nemrég esett meg velem, hogy beszélgettünk az eutanáziáról, és a másik úgy gondolta, hogy igen, támogatni kellene, egy bizottság hagyja jóvá, de lehessen vele élni. Aztán az édesanyja megbetegedett, szembesült azzal, hogy egyedül marad, és mindjárt mindent megtéve rábeszélte a tüdőrákos anyját a dialízisre. Nyilván nem ismertem eléggé, nem tudhatom a mélyebb okokat, ez egyfajta értelmezés, hisz az is egy lehetséges ok, hogy mélyen hisz a gyógyulásban.
Vallási szempontból két dolog játszik: Az egyik szerint, mikor a halál mellett döntünk, akkor feladjuk a reményt, hogy csoda történik. A másik szerint a bűneinkért jobb itt szenvedni, mint halálunk után. Plusz elveszítjük a lehetőséget, hogy megtérjünk, megváltozzunk.
Jöjjön a ráció. Szerintem, hogy mi a jó döntés erősen helyzetfüggő. Tudni kellene, hogy mi történik, ha így, és mi, ha úgy döntök. De ez nem lehetséges.
Az embernek két gondolkodásmódja van: A nem tudatos az azt nézi, hogy egy helyzet során mi volt a legrosszabb, és milyen volt a vége. A hossza nem érdekli. Erre volt egy érdekes kísérlet: Megkérdeztek alanyokat, hogy melyik volt jobb: A 14C-os vízben a kezük 1 percig, utána meleg törülközővel megtörlik, vagy mikor a másik kezüket tették a 14C-os vízbe és 1 perc után engedtek egy kis meleg vizet bele, hogy 15C-os legyen és még 30 másodpercig tartsák ott a kezüket, és csak utána jön a meleg törülköző. A többség azt választotta, hogy az utóbbit ismételné meg. Pedig az hosszabb fájdalom. Szóval a nem tudatos gondolkodásunknak, ha azt mondjuk, hogy később már nem lesz ilyen rossz, végig kapsz morfiumot, a végén meg szépen elalszol, akkor nem fogja érdekelni, hogy milyen hosszú szenvedés fog rá várni, nem kell neki eutanázia.
A racionális agy az más. Oda kellene egy jó képlet, hogy megmondjuk, hogy ilyen értékű jó és rossz vár rád, azt súlyozzuk, összegezzük, és csak azt kell megnézni, hogy nulla felett vagy alatt vagyunk. Csak mit számolunk? Milyen súlyozással?
Mi van, ha valakinek bármit megér, hogy lássa az unokáját megszületni? Vagy hallja egy számára fontos személytől, hogy ő is szereti? Esetleg legyen egy helyzet amikor csak ő tud rajta segíteni? Már ha él. Ezt milyen értékű fájdalom tudja ellensúlyozni?
Mi számít értéknek? Hawking még egy székhez kötve is mennyi értéket rakott le. De ugyanígy érték lehet a kedvesség és szeretet. Mindig, mikor látom a Down-koros gyerekeket, hogy hatalmas kenyérszállítmányt visznek a segélyládába, én meg csak néha rakok egy-egy müzlit, szégyellem magam.
Honnan tudjuk, hogy holnapután történik, vagy nem történik valami olyan felfedezés, ami meggyógyítaná azt, ami miatt ma az eutanázia mellett döntünk?
Mi az elégséges ok? A már-már elviselhetetlen szenvedés, az értelem, vagy a lélek eltűnése?
Nem hiszem, hogy létezik egyetemes válasz, csak tanácsok:
1. Hozzuk meg előre magunkról ezt a döntést. Amit az új tapasztalatok birtokában, gyakran vizsgáljunk felül.
2. Másik döntését tartsuk tiszteletben. Mikor eljön az ő ideje, hogy ebben döntenie kell, tanácsainkkal az ő érdekeit nézzük, és ne a mienkét.
3. A legfontosabb, hogyha döntöttünk a halálról, akkor döntsünk az életről is. A túlélés nem lehet elégséges. Minden nap vizsgáljuk felül, hogy mindabból, amit elterveztünk mit valósítottunk meg. Mert, ha hosszú idő óta semmit, akkor lehet, hogy észre sem vettük, de már rég halottak vagyunk. Így nem arról kellene dönteni, hogy mikor akarunk meghalni, hanem hogy mikortól akarunk élni.
Az Euthanázia elutasítását az önrendelkezés jogának megsértésének tartom.
Pár hónapja láttam egy dokumentumfilmet, ami USA-béli "különleges halál/temetkezési módokról" szólt.
Tetszett, de nagyooon messze vagyunk az ottani szabadabb gondolkodástól.
