1. nap: 2008.07.01. kedd
Délre jöttünk be anyámmal a törökbálinti tüdőgondozóba. Nem aggódtam. Úgy volt, hogy 1-2 napig benntartanak, aztán mehetek haza.
-A TBC egy nagyon ellenálló és lassan osztódó baktérium. Jövő hét csütörtökig biztos, de valószínű még 8 hétig is bent kell feküdnöd.
Szóval 8 hét. Ezt július elsején mondták, tehát pontosan az egész nyaramat fogom kórházban tölteni. Nem túl bíztató, főleg annak fényében, hogy tünetileg semmi, de semmi bajom sincs, így megérteni is nehéz, miért kell ennyit benn lennem, gyakorlatilag kezelés nélkül, csak nyelve a gyógyszereket(amit otthon is ugyanúgy tudnék).
4-es számú elkülönítő. Jól megnéztem magamnak az ajtót kívülről. Az elkövetkezendő 2 hónapban úgyis csak belülről fogom látni. Merthogy elvileg fertőző vagyok, ezért nem mehetek ki. Legalább nincs idegesítő szobatársam. A szoba olyan mint minden kórházi szoba: fehér. Díszítőelemként Micimackós poszter a falon. Gyönyörű. Egy Fradisnak vagy Talmásnak jobban örülnék. Leülünk az ágyra. Látom anyám szemében, hogy mennyire sajnál. Talán nem az jár a fejében, mint nekem (kidobtuk a pénzt a táborokra, nem mehetek melózni, stb.) hanem már felfogta, hogy mivel is jár, ha az emberfia a nyarát egy szobában tölti. Persze lehet javítani a körülményeken, pl.: TV, rádió, stb. behozásával, de ez sovány vígasz. Beszélgetünk még egy kicsit, aztán elmegy. Látom rajta, hogy a sírás határán van. De visszatartja. Azért érheti az embert rosszabb is az életben.
Ledőlök az ágyra. 2 óra van. A folyosóról gyereksírás és zsivaj hallatszik. Mint később megtudtam, a többi szobában 0tól 18ig asztmás gyerekek vannak valami táborfélében. Na, nekik nagyobb szívás, mint nekem, mert őket nem lehet meggyógyítani, életük végéig együtt kell élniük a betegséggel. Mondjuk az legalább egy tábor. Társaság, hasonló sorsúak. Nem unatkoznak, nincsenek egyedül. Nekem pedig talán ez a legrosszabb az egészben. A totális magány. Csak anyám jöhet be meglátogatni. Talán nem szégyen kimondani, hogy őt szeretem a legjobban és szükségem van rá, de azért nem vagyok egy Oidipusz. Vannak még fontos emberek az életemben. Például a barátnőm, Eszti. Nem olyan régóta vagyunk együtt, de ez a 2 hónap találkozás nélkül véget vethet az egésznek. Telefonon tudunk majd beszélni. Ennyi. Ahogy ismerem, nem adja föl egykönnyen, szóval reménykednem még szabad.
Lassan telik az idő. Olvasgatok, zenét hallgatok, gondolkodom. Szeretek filozofálni, most lesz rá időm bőven. Aztán egyszer csak felhív a fater. Aztán a nagyfater. Aztán Zsófi (az a barát, akivel mindent meg tudok beszélni), Eszti, nagybátyám… Mindenki az állapotom felől érdeklődik. Bíztatnak, nyugtatnak, sajnálkoznak. Az utolsó telefon után elgondolkodom egy kicsi. Ennyi embernek fontos vagyok? Mégsem vagyok magányos. Kicsit mosolyogni kezdek. Jólesik a tudat, hogy hiányzom az embereknek.
Lassanként eltelik a nap. Olvasás, rejtvényfejtés, zenehallgatás. Eljön az este. 11 felé járunk. Nemrég benézett hozzám egy csinos, fiatal nővérke, beszélgettem egy kicsit vele. Érdekes ez a kórház, minden dolgozó mosolyog, a legtöbbjük pedig max. 35 éves vonzó nő. Azért ez jó dolog, legalább szemet legeltetni tudok.
Lefekvés előtt életemben először imádkoztam. Nem tudok egy imát sem, ráadásul Istenben sem hiszek, de meg kellett próbálnom. Könyörögtem, hogy csak jövő csütörtökig tartsanak benn. Ha akkor kiengednek, szavamra mondom, hívő leszek.

2. nap: 2008.07.02 Szerda
5:30. A helyes nővérke ébreszt, és bájos arccal vizeletmintát kér. Csoda hogy beletalálok az üvegbe. Leadom, aztán visszazuhanok az ágyba.
7-kor újra keltés, egyből vérvétel. Fáj, de nem vészes. Gondolom, mindenkinek volt már. Utána ledugtak egy csövet a gyomromba, amitől persze öklendezni kezdtem és hányni akartam, de végülis minden rendben zajlott. Mint később megtudtam, ennek a vizsgálatnak az az értelme, hogy éjszaka a tüdőmből a váladék a gyomromba kerülhet, és onnan kiszedik és megvizsgálják. Ezután fel kellett feküdnöm egy ágyra, egy doki lenyomta a nyelvemet és belenyúlt a torkomba (persze valami eszközzel, nem a kezével), amitől annyira köhögnöm kellett, hogy könnyes lett a szemem, közben egy másik doki egy mini porszívóval gyűjtötte be azt, amit köhögtem. Fincsi. Azután délig unatkoztam. Igazából ez az egész napi program: reggel vizsgálat, utána punnyadás.
1 órakor bejött anyu. Gyorsan elrepült vele az idő, jót beszélgettünk. Hozott rádiót, egy csomó kaját, meg egy Népszabadságot. Behozott még pár könyvet is, látszik rajta, hogy ő is hosszútávra készül. Mondta, hogy az egész család, és a családi barátok is értem aggódnak. Jó érzés, de igazából nem kell aggódni, nem halok bele, és a vizsgálatok sem olyan vészesek.
Lehet, hogy a hétvégére hazamehetek. Szuper lenne, tudnék beszélgetni mindenkivel (MSN), bár otthon is be lennék zárva a szobámba.
Délután bejött Zoli (anyám barátja), hozott TV-t és DVD lejátszót, és filmeket is. Nagyon örültem neki, mind a társaságnak, mind a műszaki cikkeknek. Egész otthonos a szobám, kéne még néhány poszter, meg egy számítógép, és egész otthonos lenne.

3. nap: 2008.07.03 csütörtök
Ma reggel egy morcosabb nővérke keltett. Még jóformán magamhoz sem tértem, már nyeltem is a csövet.
-Éjszaka a tüdődből a gyomrodba kerülhet a baktérium, és abból akarunk mintát venni.
Aha, bizonyára. Este nem működik a gyomrom, és nem emészti meg azt, ami belekerül? Én nem értek hozzá…
Napkeltebámulás, utána nincs semmi a tévében egészen estig. Természetesen csak földi adók vannak. Legalább van időm oroszt meg németet tanulni. Németházi: írj egy levelet a nyaradról! Hehe… Ich war im Krankenhaus. Ennyi. Az orosz már keményebb dió. Mozgást jelentő igék, igekötők. Csak a feladatlap meg egy szótárom van, de elbajlódom vele.
3 órakor jön anyu, hoz súlyzókat, friss Népszabadságot, meg egy National Geographicot. A kondimat meg kell tartanom; olyan ez, mint a börtönös filmekben: fekvő, súlyzó, stb.…
Kezdenek hiányozni a haverok, és persze Eszti. És Zsófi. Úgy volt, hogy hétvégére talán hazamehetek. Hát nem mehetek. Kár, így nem tudok üzenni a többieknek, hogy 2 hónapig ne számítsanak rám. Legalább a futamot meg tudom nézni a kistévén.
Túl a fogság 1/20-án…

4. nap 2008.07.04 péntek
A szokásos vizsgálatok után inkább visszafeküdtem aludni. Olyan 10 órakor arra ébredtem, hogy anyám áll az ágyam mellett. Mindjárt jobb így ébredni, mint a tudattal, hogy 5 perc múlva egy csövet akarok majd kihányni. Újra hozott kaját, meg újságot.
Igazából egész nap nem csinálok semmit, csak tömöm a majmot, meg fekszem. Jó, van pár perc edzés is, napi kb. 150 fekvő, nem tart sokáig.
Megnéztem a Sin Cityt, jó kis film. „An old man dies, a young girl lives. Fair trade”.
Amúgy holnap hazamehetek. Vasárnap este kell visszamennem. F*szom se érti már ezt, de mindegy is, a lényeg, hogy húzhatom a csíkot. Látogató otthon se lesz, de legalább netezni tudok.
Nem nagyon tudom, hogyan működik ez az antenna a TV-hez, de teljesen véletlenszerű, hogy rakosgatása közben hol tisztul ki a kép. Jól elszórakozom vele, néha még a műsort is tudom nézni közben. Szinte egész nap csak a hétvégét várom. Asszem kigépezem magam a következő 2 hónapra.

Megjegyzés: Ezt bent írtam papírra, úgy gépeltem föl, ahogy akkor leírtam.
Ja és ha idáig eljutottál az olvasásban, akkor neked egy hatalmas jár
Egy kis érzelem:
Fuck this: