hosszú évek gyötrelmes tapasztalatai után kifejlesztettem a fodrászhoz-menés tájmingját. fodrászhoz menni nem egy megaélvezet, nem mondhatnám, hogy maga a megtestesült kéjhömpöly, ez egy must, egy belső kényszer, régebben meg külső kényszer volt, már amennyiben anyám külső kényszernek tekinthető.
nem adok nehéz feladatot a fodrásznak, elő a gépet, toljad, hulljon, aztán kicsit a pajeszt, kicsit hátul, köszi, puszi, mennyivel jövök, jesszusom, már egy ilyen móka is 1500 körül van. mondták is a cimborák, hogy faszér nem veszel egy hajvágót, három fodrász-tájming után megtérül, ez a tuttti befektetés, emberek százezrei fektetik hajnyíróba a pénzüket, a fodrász társadalmat pedig a bankmentő csomagnál is nagyobb kormányzati alamizsna fogja kihúzni hónapokon belül a szarból.
de basszátok meg, szoktam mondani, én kurvára nem látom a tarkómat. megjegyzem: a fejbúbomat sem. arról a tényről, hogy ott is ritkul a hajam, csak akkor szereztem tudomást, amikor egyszer láttam magamról egy fotót hátulról és felülről. megkérdeztem az ismerőseimet, hogy ez mióta ilyen, és azt mondták, hogy évek óta, mire gondterhelten hátrasimítottam dús hajam.
szóval nem fogok látatlanban hadakozni a fejem mögött egy hajnyíróval, ki tudja, hogy milyen károkat okozok magamnak. eddig két olyan barátnőm volt, aki azt mondta, hogy majd ő lenyírja nekem itthon, ollóval, de az, ecsém, mindkét esetben egy minimum két órás "ne így tartsd a fejed" kíntorna volt, az eredményre pedig azt mondtam, hogy az a lényeg kicsim, hogy neked tetsszen, az nem számít, hogy a kollegák bilifejűnek csúfolnak.
szóval marad mégis a fodrász. beszélgetni már nem szoktam velük, a mi a foglalkozásod kérdésre fejlesztettem néhány választ, onnan, hogy adóellenőr (a végén mindig kapok számlát), azon keresztül, hogy hajnyíró forgalmazásával foglalkozom, odáig, hogy király.
fodrászhoz pedig akkor kell menni: hogy végre a témáról is beszéljek, amikor reggel már elfekszed a hajad.
Bog oldala
