Szeretek utazni. Nagyon. Minél többet, többfelé.
Szerencsére a munkám miatt ez nekem sokszor könnyebb, mint másoknak. Sajtóutak, rendezvények, évente 6-8 alkalommal biztosan repülőre ülök Ferihegyen. Vagy többször. És egy csomószor meg lehet oldani, hogy előbb menjek, vagy kint maradjak és körülnézzek úgy is, mint egy turista. Eljutottam messzi helyekre, Kalifornába és Kínába, de az európai országok zömét is kipipálhatom, bár sokszor csak egy-egy várost, vagy régiót látok. Van YouTube csatornám is, kifejezetten az utazásaim kapcsán.
De én hazajönni is szeretek.
Mert nekem itt van minden. A családom. A kutyám. A munkám. Az otthonom. Ott élek, ahol felnőttem, mindent ismerek, az összes ösvényt, kanyart, egy csomó házhoz, utcasarokhoz köt valami emlék. Tudom, hogy melyik lépcsőfok inog, tudom, hogy ezt a kanyart be lehet venni 40-nel, tudom, hogy melyik fekvőrendőrön ér le a kocsi alja, tudom, hogy a buszmegálló pontosan hány másodpercen belül érhető el a kaputól, tudom, hogy melyik kerítés mögött vannak ugatós kutyák, tudom, hogy hol omlik a támfal a járda mellett és tudom, hogy hol kell lehúznom automatikusan a fejem, ha esik a hó és megereszkednek az ágak.
Azt hiszem, hogy ez a tudás megnyugtat. És imádok ismeretlen tájakon, országokban, városokban csavarogni, de a saját ágyamban alszom a legjobban és nem szakad meg a net.
Láttam a Facebookon valami viccesnek szánt képsorozatot. Ezt:
És nekem ez nem ilyen, kivéve az első napot. De aztán nem számolok vissza. Hanem azt számolom, hogy atyaég, mennyi mindent láttam, mennyi élményem volt, milyen baromi jó, hogy itt lehetek. És az utolsó napon sem ilyen a fejem, csak azért nincs jókedvem, mert maga a hazaút a sok tortúrával (becsomagolás, becsekkolás, várakozás, ücsörgés a repülőn, a reptérről még hazáig) tökre nem hiányzik és inkább teleportálnék. De az egy csöppet sem zavar, hogy vége az utazásnak.
Mert itthon lenni is szeretek.
És egyébként is utazom még úgyis.