A héten olvasgattam az interneten és belebotlottam egy cikkbe, ami az ihletet adta, hogy a témát én is boncolgassam kicsit. Szóval barát, barátság, haverok, spanok… Sokféle szinonimát lehet mondani erre a “jelenség”re, illetve szerintem nem pontosan szinonimák ezek, hiszen lehet, hogy egy barátodnak mindent elmondasz, azonban ők kevesebben vannak. Ők azok, akikkel bármikor és bármiről el tudsz beszélgetni, dacára mindennek, akár annak is, hogy te fiú ő pedig lány, hiszen a fizika kontaktus érintkezés kimerül annyiban, hogy ölelés, vagy néha napján egy puszi. Egy barát az, akinek nyugodtan a szemébe mered mondani, ha éppen oltári nagy baromságot készül csinálni, valamint barát az, aki ezen egyáltalán nem sértődik meg, hanem megfogadja a tanácsod. Ezek azok többek közt, de a felsorolás végére akár egy szép fektetett nyolcast is tehetnék, hiszen a barátság, hogy csúnyán fogalmazzak tevékenységei kiapaszthatatlanok… Szóval ezek azok, amik miatt pl: a barát és a span nem ugyan az! Hiszen míg az egyikkel szívesen megiszol egy sört és dumálgatsz a semmiről egy este, addig a másikkal bármit bármikor megtehetsz, akár az éjszaka közepén állítasz be hozzá, akár éjfélkor hívod, mert szüksége van rád, mindig ott lesz és nem fog nemet mondani. Azt mondod barát?! Én azt mondom, hogy ez tényleg az élet egyik, ha nem a legszebb csodája, hisz két teljesen különböző ember, akik a kötelező körök lefutása után már abszolút gátlástalanul, akármi jön, spontán, véletlenszerűen akármiről el tudsz beszélgetni, nem kell, minden találkozásotokkor fél órát azzal tölteni, hogy elmeséld az életed, hiszen a barátod az, aki a legjobban ismer mindenki közül.
Ha már végigolvastad ezt a se eleje se vége szöveget, amit át se gondoltam, ahogy jött a gondolat leírtam, akkor feltennék ide a végére neked kedves olvasóm egy kérdést. Hunyd le a szemed és gondold át, hány olyan ember van, akit tényleg a barátodnak tekintesz és akármi van, te büszkén kiabálod a világnak: “Igen, ő a barátom!“
- A barátom nem jött vissza a rohamból, Sir. Kérek engedélyt kimenni, és megkeresni őt.
- Nem engedélyezem – mondta a tiszt – Nem akarom, hogy kockáztasd az életed egy olyan emberért, aki valószínűleg halott.
A katona ennek ellenére kiment, és egy óra múlva maga is halálosan megsebesülve, halott barátjának tetemét cipelve tért vissza. A tiszt dühöngött:
- Mondtam, hogy halott. Most aztán mindkettőt elvesztettem. Mondd, volt annak valami értelme, hogy kimenj, és becipelj egy holttestet?
- Ó, persze, hogy volt, Sir – válaszolta a haldokló – Amikor megtaláltam, még élt. És azt mondta nekem: “Jack, biztos voltam benne, hogy értem jössz.”
Anthony de Mello
