2010. 08. 14.
Az idei balatoni biciklizésen ismét felmerült az egy napos tókerülés ideája. Sok dolog alakult megfelelően ahhoz, hogy be lehessen vállalni. Sporttársam egy alkalommal nélkülem, egy másik sporttárssal tette meg ezt a távot, akkor 10 és fél órát hajtottak, a mostanra kitűzött cél 10 órán belül volt – pihenésekkel együtt. /persze vannak a nagyon kemény tekerészők, akik közel 5 óra alatt teljesítik a távot, de mi nem olyanok vagyunk/

Reggel 7 órára terveztük az indulást, így 6-kor kelni kellett. Én időben lefeküdtem, hogy kipihent állapotban láthassak neki a hódításnak, tekerő-társam még elment szórakozni, ő csak hajnali 4-kor tért nyugovóra. De sikerült felkelnie, rákészültünk a dologra és a tervezett 7 órai indulás megvalósult. Reggelire bedobtam egy jó adag vizet, rá egy tábla csokit és egy csomag mindenféle jóval teleaggatott teljes kiőrlésű gabonakekszet /ebből vittem magammal az útra még 8 csomaggal, plusz egy csomag szőlőcukrot és egy másfél literes palackban vizet/.

Csomagok nem voltak nálunk, csak a legfontosabbak. Biztonság kedvéért szerszámokat, pótbelsőket és pumpát is bekészítettem, csak később vettem észre, hogy a villáskulcsokat a sátorban hagytam. Reméltem, nem lesz rájuk szükség.

Balatonlellétől észak felé vettük az irányt 24-26-os tempóban. Ez volt az első alkalom, hogy a single-speed-et hosszabb távon próbáltam ki. Csomagokkal megpakolva a 23 volt, amit némi erőfeszítéssel, de hosszú távon tartani tudtam, csomag nélkül nem is teszteltem. Ez a 24-26-os felvezető tempó kellemes is volt. Éjszaka még esett az eső, hajnalban elállt, de hosszan tartó hatása reggelre is megmaradt, frissé tette a levegőt, amit lélegezve nagyon jó volt tekerni. Miután az izmok ráhangolódtak a pedálnyomásra, Balatonszemest elhagyva felvettük az utazósebességünket, melyet 27-28,5-ben állapítottunk meg. Ezeken az értékeken csak az emelkedők, a lejtők és az útviszonyok indoklása esetén változtattunk.

A bicikliúton még kevesen voltak, szinte csak mi és egy-két helyi, akik vélhetőleg boltba vagy boltból haza tekertek. Elhatározásom volt, hogy mindenkinek, aki szembe jön, illetve aki mellett elhaladunk és látjuk, hogy hasonlóan sportból tekernek, nem muszájból, azoknak mosolygósan, intéssel és szóval köszönök, mert addig, amit láttam a Balatonon: akiknek köszöntem, kb. a 30%-a köszönt vissza.

Első megállónk a balatonvilágosi nagy emelkedő utáni vasúti megállóhely egyik padja. Ott egy csomag gabonakeksz plusz vízvisszapótlás, majd indulás tovább. Igyekeztünk a pihenőket rövidre és tartalmasra szabni, mert „0-val menni” igencsak odavágja az átlagot. De inkább nem is álltunk meg, ha nem muszáj, tekertünk, amíg bírtunk, aztán csak nagyon szükséges esetekben pihentünk meg. Folytattuk tovább utunkat, szépen lassan a Balatonakarattya utáni nagy lejtők lendülete is kifogyott már, csak a saját erőnkkel tudtuk tartani a 27-28,5-öt.

Balatonalmádi környékén, egy szakaszon fák között vezet az út, ott még nem száradt fel az előző esti eső. Egy kanyarban gyorsabban akartam bevenni az ívet, mint kellett volna, az út szélére sodródtam, ahol egy nedves mohafolt segítségével kicsúszott alólam paripám. Kényszerpihenő. Komolyabb sérülés nem történt, a kormány egyik oldalán a bandázs megszakadt, a hajtókar egy kicsit meghajlott, a bőröm pár helyen megszűnt létezni, valamint pár csomag keksz a zsebemben apróra tört. Gyorsan leöblögettem vízzel, aztán mikor sporttársam ápolni készült és hozzáért a sebhez, elkezdtem szédülni, le kellett guggolnom egy kicsit. Egy kis tápanyag visszapótlás és mehetett is tovább a dolog. Ki kellett próbálnom, fog-e menni tovább a dolog, működött, nem volt semmi gond, csak igen aprók.

Balatonfüreden egy boltba beugrott a cimbora izotóniás italt venni, aztán mentünk is tovább.

Az északi part emelkedőivel való harcunk következett. A vándor elvet alkalmazva – miszerint emelkedőn gyorsan, síkon normál tempóban – hamar átkeltünk rajtuk.

Zánkán egy kútnál újabb pihenőt iktattunk be. Pár telefont intéztem, hogy a felén túl vagyunk, számítások szerint időben megleszünk a dologgal. De azért nem dőzsöltünk, igyekeztünk tovább, mert vártak még ránk szintkülönbségek. Küzdöttünk, de mintha nem fogyott volna az erőnk, mert a tempót továbbra is változatlanul tudtuk tartani. Fogytak a visszaszámlált kilométerek, az időnk pedig kedvező volt.

Megbeszéltük, hogy Keszthely után egy 10-essel még pihenünk egyet, aztán nincs több, csak tekerés, mert Zánkától odáig is egy hasonlót mentünk. Ez a kilátás elővett a tartalék energiánkból egy adagot, mert nem volt ritka, hogy 30 felé szaladtunk huzamosabb ideig.

Eljött az utolsó pihenőnk, nem volt messze a cél és csak a nyakunkat és derekunkat masszírozgattuk, amúgy nem volt bajunk. Egy utolsó ivás, egy utolsó evés, aztán jöhetett az utolsó zúzás.

Mintha nem is lett volna mögöttünk 175km, úgy indultunk neki és tartottuk is ki a végéig a dolgot, sőt, az utolsó egyenesben igencsak odatettük a járműinknek, száguldottunk a 210 pedig közeledett, ééés elértünk a végéhez 9:50 perccel azután, hogy eldindultunk. A tiszta tekerés idejét sajnos nem tudtuk feljegyezni, mert a mérőkütyü pont a végén adta meg magát, de körülbelül egy órát pihenhettünk.

A nap hősei:

A megállók a következőképp alakultak:

Bezsebeltük az ismerősöktől a gratulációkat és elhatároztuk, hogy következőleg inkább a lájtosabb, megállósabb, eszegetősebb változatot választjuk, mert jó volt ugyan, de ez már valahol egy határ lehet, amit nagyon átlépni már nem tudnánk. És nyilván ott van a 'Mi lett volna, ha?'. Mi lett volna, ha a cimbora eleget alszik, ha én nem esek, stb-stb.

Defekt, eső, szél hál'Istennek nem volt, gabonakekszből csak 5 csomag fogyott, minden jó volt, jól esett, finom volt, főleg az utána elfogyasztott 2 pizza, a pohár bor, a fürdés a kellemes, homokos aljzatú balatoni vízben, az alvás és a tudat, hogy 10 órán belül képesek vagyunk körbetekerni Közép-Európa legnagyobb tavát. Kijelenthetem: boldog vagyok.

Köszönöm, sporttárs!

Kedvenc biciklim: