2015. október 1. Pontosan emlékszem, hogy ez volt életem legelső munkanapja. Mármint felnőttként. Előtte voltam diákmunkán talán egyszer olyan 1.5 hónapot egy boltlánc egyik üzletében. A polcokat pakolásztam árúval meg ilyenek. Viszont 2015-ben már rendes munkahelyem volt. Ekkor voltam kereken 20 éves, érettségi után. Nem volt semmilyen célom, semmilyen elképzelésem, röviden tömören megváltozott kicsit az élethelyzetem és fontosabbnak láttam, hogy saját keresettel rendelkezzem, mint sem, hogy koptassam tovább az iskola padjait. Ez lehet balgaság, bátorság, gondolja mindenki aminek akarja. Nem volt szakmám sem ugye.
Annyira nem volt semmilyen elképzelésem, hogy a legelső munkahelyem konkrétan az első lehetőség volt ami szembe jött. Sose gondoltam, hogy valaha én postás leszek.
2015. október - 2016. március
Magyar Posta Zrt
helyettes kézbesítő
Ez az volt ami ma is, meg előtte is. Leveleket, pénzt, kis csomagokat vittem az emberkéknek. Legjobb időszakban, ősz, tél, kora tavasz. Minden percét utáltam. Ezzel egyetemben mai napig tisztelettel nézek minden egykori kolegára és bármelyik kézbesítőre. Lehet sok mindent mondani, de azt csinálni nap mint nap, nem volt leányálom. Innen szerencsére el is küldtek, nem volt szükség a munkámra. Nem mert rosszul végeztem volna, csak szimplán menesztettek.
Hirdetés
2016. június - 2021. október
autóipari cég
betanított operátor, raktáros, sorvezető.
2 hónap szünet után következett a következő állomás. Gyári munka. Szalag mellett szerencsére összesen vagy fél évet voltam, hamar volt üresedés a raktárba és kihelyeztek oda. Sorraktáros voltam, magyarán a gyártó sort és az operátorokat szolgáltam ki alapanyaggal, kész cuccokat vittem be a raktár részlegre. Viszonylag szabadon mozogtam, amennyire hajtottam annyi szabad időt tudtam kreálni magamnak. Rohadt megterhelő volt, főleg, hogy jómagam 2 sorért feleltem összesen vagy 60 embert láttam el ilyen olyan cuccokkal. Aztán kb. egy vicc miatt 2020-ban már pontosan nem is tudom mikor, kineveztek főnöknek az egyik álltalam felügyelt soron. A gépeket már kívülről ismertem, az embereket szintúgy. Ami meg a viccet illeti, tényleg annak indult. Pont akkor a meós vitte azt a sort mert nem volt állandó sorvezető és egyszer így hárman én, a meós - ő legyen pl. Böske - meg a termelés vezető - őt pedig nevezzük mondjuk Petyának - beszélgettünk.
Böske: tényleg kellene már valaki sorvezetőnek Petya.
Petya: rajta vagyok Böske.
Én: az több pénzzel jár, mint amit most keresek?
Petya: persze.
Én: hülye vagy, akkor elvállalom.
Ez volt pénteken, hétfőn már az előkészületek zajlottak, hogy következő hónaptól én leszek az adott soron a góré. Ami kezdetben hatalmas nagy ego-boost volt. Élveztem is meg minden. Ugyanakkor szépen lassan annyi terhet kezdtek el rámpakolni és annyira nem volt látszata se annak, hogy ez változzon - értsd: leszámolásom hónapjában már volt, hogy egy személyben voltam sorvezető, sorraktáros, meós, karbantartó meg még mellé valamelyik gépre is beültem -, hogy 2021. októberében egy szép délutános műszak elején beadtam a felmondásom.
Kanyarodjunk hát rá jelen írásnak a címére, ugyanis az életem következő szakasza megajándékozott egy szakmával. Ugyanis az autóipari cég után, újfent egy betanított pozícióban helyezkedtem el. Gépkezelő lettem egy kis cégnél, közel az egykori lakhelyemhez. Erre sem igazán számítottam, de ekkor a nyomdaiparban helyezkedtem el. Egészpontosan kiszerelő vagy tekercselő gépkezelő lettem. Hogy pontosan ez mi?
A nyomdászok megcsinálták tekercses állapotban a címkéket, én pedig ezeket felvágtam soronként olyanra ahogy a megrendelő kérte. Ha 200 méteres tekercset kért akkor olyanra, ha 450 métereset olyanra, ha 50 méteres kellett akkor azt kapta, de volt amikor 1200 meg 1400 méteres tekercseket csináltam.
És tudjátok mit? Először éreztem azt, hogy ez a szakma, ez nekem tetszik. Főleg mikor bementem a boltokban és viszont láttam azokat a címkéket amit a munkahelyemen nap mint nap láttam. Amikor elidőztem a gépmesterek gépénél és láttam, hogy megy be a papír a gépbe, 1 szín, 2 szín, 3 szín, 4 szín pak-pak-pak és a végén egy tök szép címke jön ki. Volt az én munkámba is nehézség, átlagban, ha a gépmestereknek valami szarul ment, akkor az fixen nekünk is szívás volt. Voltak nagyon nem haladós munkák, meg olyanok is amik mennyiség ellenére max 1 óra alatt ledarálhatóak voltak. A legszívósabb nap után is átlagban úgy jöttem haza, hogy oké ez ilyen volt, a holnapi majd jobb lesz, de amúgy... Szeretem csinálni. Jó volt bejárni. Pénz az nem volt az igazi, de ettől annyiba eltudtam tekinteni, hogy mégis ott volt az, hogy jó érzéssel tölt el a munkavégzés, akartam, hogy jobban végezzem, mindig pontosabb, precízebb legyek.
Persze... Nem minden arany ami fénylik. Totális részletességbe nem szeretnék belemenni, de sajnos az inkompetencia sok mindent megbélyegzett. Sajnos a környezet is toxikusabb volt, mint elsőre tűnt. A munka jó volt, a körülmények nem annyira.
Mégsem ez volt a legnagyobb problémám. Hanem az, hogy bármennyire szerettem is ezt a szakirányt, megrekedtem abba az állapotba ahol megindultam 2021 decemberben. Nem volt fejlődés, a tekercselőgépet kimaxoltam... És ennyi. Lehetőségem nem volt arra, annak ellenére sem, hogy jeleztem, hogy többet is elérjek. Holott, többen is a nyomdamesterek közül csak betanulták ezt a munkát, nem papírral rendelkező szakemberek voltak. De volt egyszerűbb, nem sok színes nyomdagépünk is, arra sem kaptam lehetőséget, hogy megtanuljam. Pedig akartam, érdeklődtem. Semmi. Továbbra is imádtam ezt a szakmát, szerettem csinálni amit csinálok, ám elkezdett bekeríteni egyfajta megrekedtség érzése. Amikor érzed, hogy tudnál többet, érzed, hogy amit csinálsz kb. maxoltad, de semmilyen lehetőséged nem nyílik, hogy fejlődj, tanulj, feljebb lépj. Ez pedig szép lassan, cirka egy év alatt le is épített, kezdett igazán rámtörni a nem akarok itt lenni, nem akarok bejárni és stb. érzések.
2026. május.
Gondoltam egy nagyot, hogy munkahelyet váltok. Nem volt kérdés, hogy a cél továbbra is a nyomdaipar. Én ezt akarom csinálni, nem akarok egy új, teljesen más szférát megszokni, megtanulni. Láttam egy másik helyi nyomdánál, hogy gépbeszerzés van náluk folyamatban. Összeszedtem a bátorságom és egy hétfői napon megküldtem egy email. Volt álláshirdetés? Nem. Mit veszíthetek? Semmit, max elutasítanak. Megfogalmaztam óvatosan, hogy mit szeretnék, csatoltam egy önéletrajzot és vártam. Kedd 9 óra, válasz email érkezett. Amikor tudok fáradjak be egy személyes konzultációra. Mondanom se kell, aznap meló után padlógázon mentem erre a személyes konzultációra.
Nyílt lapokkal játszott az ügyvezető, elsőre be is szartam rendesen, ugyanis elmondta, látja, hogy tekercselő gépen dolgozom, na neki ilyen ember most nem kell. Hátmondombaszdmeg. Aztán folytatta, hogy de van olyan nyomdagépe amin sajnos nem megoldott a 2 műszak. Amennyiben erre van bennem hajlandóság, nyitott a közös munkára.
Már másnap beadtam a felmondásom. Ugyanis pont arra vágytam, hogy ebben a szakmában szintet lépjek. Nem arra, hogy elmenjek máshova, ugyan azt csinálni. Újfent egy bátor vagy botor döntés volt, hogy az amúgy biztos állásom dobtam egy újért, de ugye szokták mondani, aki nem mer az nem nyer.
Nyertem? Mondhatni, ez még csak a 4. hónapom amit megkezdtem szeptemberben, így még nem annyira egyszerű erre válaszolni.
Az új munkakör már nagyobb kihívásokat rejt, mint amit eddig csináltam. Az utómunka azért mindig könnyebb, mint maga a gyártás. Viszont rekord gyorsan 1 hónap után már önállóan dolgoztam. Ez köszönhető annak, hogy valóban csinálni akarom, meg a volt munkahelyemen 4.5 év alatt nem csak a gépolaj ragadt rám. Élvezem? Naná. Minden nap valami új, valami ami még nem volt. Amikor pedig olyan jön amit már csináltam és csak hátradőlök a székben mert a gép nyugisan zakatol anélkül, hogy hozzá kellene nyúlnom, az szinte már főnöki pozíció. Környezet? Egyelőre 1000x jobb. Fizu? Nem panaszkodhatom, jelentősebb nagyobb lett a bérem az új helyen, mint amit eddig kerestem.
Ami a legfontosabb, újra érzem azt amit akkor éreztem mikor totál beszoktam az előző munkahelyemre. Hogy jó bejárni, hogy jó csinálni amit csinálok. Nem csak csinálom, mert ez a dolgom, hanem akarom is csinálni. Persze van itt is szopó nap, meg van olyan is amikor olyan oké minden, hogy már egyenesen unalmas. Nincs 2 egyforma nap, nem is lesz.
Na, de a lényeg.
Nem leszek soha hivatalosan nyomdász. Én nem ennek tanultam. Nekem a szerződésembe mindig is az fog szerepelni, hogy betanított gépkezelő, mégis iskola, mindenféle papírok nélkül szereztem egy szakmát, olyan értelemben, hogy ezt a szakirányt, ezt az ipari szférát a magaménak érzem, és szeretem csinálni. Ebben látom, hogy még sok sok hosszú évet szívesen lehúzok és szeretnék benne egyre többet és többet tudni.
Nos, ha idáig lejutottál, épp nézem, hogy már laza 7400 karakternél járok. Köszi, hogy végig olvastad, béke!
Vegyük úgy, hogy ráerősítettem arra, amit írtál.
Amugy alapvetően nem nehéz, a pénz védve van, volt rajtunk nyomkövető is, de ha az elemek ellened vannak akkor éppenséggel nem a legjobb. 
