Leplével borítja szemünk a fekete gyász,
Ezen a csendes tavaszi reggelen,
Néhányunkat a zokogás ráz,
Másokat már ájulás kerülget.

Aki itt hagyott egyik napról a másikra,
Első tanítómesterünk, második apánk;
Megemészt, felőröl a hiánya,
Ilyenkor fáj igazán a Halál.

Elmúlás keserű ízével töltve lelkünk,
Létsíkunkat egyszerűen itthagyta,
De tanait sosem feledjük,
Melyek egész életünkre hatnak.

Sokat tanultunk ettől az embertől
Nem csak a betűvetés művészetét
Gyermekkorunkat meghatározta ő
Értünk élte mindennapi életét.

De jaj! Utolsó tanod miért jött ily hamar,
Megmutatva nekünk az élet értelmét,
Léted vége úgy a szívünkbe mar,
Hogy megérthessük a végső célt.

Porból leszünk, s porba hullunk újra
S amit mutatsz most nekünk;
Az emberekért végzett munka
Fakasztja most könnyünk

Te, ki annyi mindent értünk tettél,
Eltűntél most nyomtalan
Örökséünkké lettél,
Mely nem poraidban van.

Örök vidámságod adjuk majd tovább,
Hatalmas szívedet nem feledjük
Hogy odaát egyszer találkozunk
Őszintén reméljük!