Csend vesz körül, csak a laptop hűtőjének zümmögését hallom.Egy albumot indítok, kiválasztom az utolsó számot, lehunyom a szemem, és elárasztanak a gondolatok.

Nem kérek többet az egyedüllétből, szerelmes akarok lenni ismét (: . Az a baj, hogy ez be is jön, és megint sodornak magukkal az események a végeláthatatlan lejtőn, hogy a semmiből felbukkanó padlónak csapódjak, majd onnan napokig kászálódjak fel, hogy aztán leporoljam magam, lépjek kettőt, és újra megbotoljak.

Nem értek az emberekhez. Nem hangközökből, vagy skálákból, esetleg harmóniákból épülnek fel, hanem valami egészen másból, ami nem az én reszortom. Vágyom a társaságra, haverokkal lógok is eleget, zenélünk, ökörködünk, de akkor is kell egy barátnő. Nem is egy barátnő, hanem A BARÁTNŐ.

Alacsony, vékonyka, fekete, hosszú hajjal. 16 éves, másodikas gimnazista. Kedves, visszahúzódó, kivéve ha énekről van szó, akkor tombol, átlényegül, és a világ a lábai előtt hever. Igen, ő lesz az, ő, aki ismét elvégzi az idegeim ellen az aknamunkát, aki ismét kirántja alólam a szőnyeget, és aki ismét kihúzza az 1v1-meccs közben a vga-kábelt.

Legyen hát! Lehet, hogy ismét koppanok a végén, de lesz ihlet, lesz energia, lesz É L E T.