Van egy kedves angoltanárom...

..., kivel szeptember óta készülgetünk a felsőfokú nyelvvizsgára. Mai nap viszont valami olyasmi történt, ami miatt soha életem folyamán el nem felejtem az ő alakját.

A feladatom az volt, hogy írjak egy esszét arról, miért isznak a fiatalok alkoholt, mikor, és problémát jelent-e, illetve hogy kinek a tisztje ezt kontrollálni. Az esszétémáról elkezdtünk beszélgetni, és a probléma fő okozójának a szülők, és a gyerekek kapcsolatát véltük felfedezni, valamint az otthon látott, tanult minták használatát, akár már tudat alatt is.

Amire ráébresztett - mindezt angol nyelven -, hogy tulajdonképpen nekem egyszerre van önbizalomhiányom, és feltünési viszketegségem... Ez felettépp vicces párosítás, de a való életben az én dolgomat is megnehezíti. Nem konkrét diagnózist nyomott az orrom alá, hanem a beszélgetés folyamán lassan felsejlettek az összefüggések szálai, melyekből világossá vált számomra, hogy miért élem úgy az életem ahogy, és miért nem úgy, ahogy a többi - általam értelmesebbnek tartott - emberi lény a környezetemben.

Nade kezdjük csak az elején. A szülő gyerek kapcsolatnál jutott eszembe, hogy milyen siralmas állapotban vannak az izületeim, amiért tulajdonképpen magamat, a saját hülyeségemet okolom. A dolog úgy nézett ki, hogy nőttem 40 centit, azon a nyáron elkezdtem freerunt, parkourt űzni, és az izületeim megsínylették a dolgokat. Nagyon. A szüleimtől vártam volna segítséget, hogy a fájdalmaimon próbáljanak enyhíteni, vagy - amit mai napig bánom, hogy nem tett meg egyikőnk sem - valami alapozást elősegítő foglalkozásra, például szertornára küldeni, ahol szépen fokozatosan építik fel szakemberek a képességeimet, és nem megy ilyen szinten az egészségem rovására.

Ebből vontam azt a következtetést, hogy bár túl szigorúak (tiltanak amit tudnak), legalábbis tizenéves fejjel elég átlagos és közönséges módon ennek tartva őket, nem foglalkoznak velem (szintén botor gondlat, és ha neagyjisten igaz is, nem az ő hibájuk) annyit, és úgy, ahogy azt én igényelném.

Ezeket a körülményeket ellensúlyozandó, nem ilyen retardált pattogó köcsög lettem, hanem egy viszonylag tanult, és művelt retardált pattogó köcsög borzasztó humorral, és elég fura viselkedéssel. Konkrétan mindig magamhoz ragadom a szót - ez sokat javult -,és rengeteg képességeimet gyakran meghaladó dologba kezdek, csak hogy elmondhassam magamról, hogy igen, tudom ezt is. Ez egyébként sült már el jól és rosszul is, ugyanis amit egyszer elszánok, azt nem hagyom veszendőbe menni, így boldog tulajdonosa lehetek több fontos papirosnak is.

Ezért - na meg az élvezetes részéért - zongorázom, gitározom, rengeteget (!!!!44NÉGY) beszélek, és állandóan töröm a fejem valami iszonyatos baromságon. Arról nem is beszélve, hogy megállás nélkül sütöm el - a gyakran nem feltétlenül vicces - poénjaimat. Ja, és nem is mondtam, hogy általános iskola második óta vágytam egy barátnőre... (ami végül évekig pont ezen okok miatt egyszerűen nem jött össze)

Sokszor gondolkodtam már el rajta, hogy miért vagyok ilyen, amilyen vagyok, és hogy milyen lehetnék, hogy az emberek jobban szeressenek... sőt! Ne szeressenek, becsüljék meg az embert, aki vagyok!

Általános iskolában végig szenvedtem ezektől a kisebb nagyobb bajoktól. Most a harmadik évemet taposom a középiskolában, és nem mondom, hogy a gondjaim eltűntek, de hatalmas segítséget jelent a közösség, melyben vagyok, a kedves ismerősök, akik támogatnak, és mindenki aki kiveszi a részét a baromságaim elviseléséből. Rengeteg ember van máig, kikkel egyszerűen nem bírok dolgozni, inkompetensnek tartom őket, pedig valahol lehet, hogy csak én kérek tőlük sokat. A körülöttem lévők többsége viszont kedves, megértő, és ha dolog van akkor igen, besegítenek. Ez akkora löketet adott a mindennapok elviseléséhez, hogy az oly sokáig utált iskolát, közösségeket, melyekből igyekeztem kihúzni magam, egyszersmind megkedveltem, és az élet, a mindennapok teendői örömmé váltak számomra. Sajnos pár ember egyszerűen nem tudja elfogadni, hogy szinte szüntelenül vigyorgom ( lehet hogy nem ők a hibásak ), és ezért megint egy rakat konfliktussal kell megküzdenem. De az élet egyszerűbb már mint volt, és ez a számvetés, már nagyon régóta váratott magára. Sosem jöttem volna rá a fő problémámra, ha nem segít hozzá nem hogy Siófok, hanem talán a világ legjobb angoltanára.