Hát igen...Tegnap este jutott eszembe ez az egész blogosdi.. De ne szaladjunk olyan előre

Tegnap reggel olyan 8 óra körül a párom karjai közt ébredtem. Ő még aludt. Csendben néztem őt, de perceken belül felébred, mintha megérezte volna hogy nézem. Mikor a szemébe néztem már tudtam is mire gondol. Vége van, ma mennem kell haza. Eltöltöttünk együtt egy gyönyörű hetet, de sajnos 12:30 kor indul ta buszom a mesevilágból a való világba. Hát igen, ez van

9 óra...10.. és már is indulni kellett. Nagyon gyorsan telit az idő...szinte repült...mi pedig egymásba kapaszkodva reménykedtünk hogy nem jön el az indulás ideje, hm.. eljött...:S

Felszálltam a buszra..értesítettem a családot hogy elindultam... közbe a könnyeim potyogtak, és a páromtól kapott nyakláncot szorongattam. Egy gyönyörű ezüst nyaklánc. A 18. szülinapomra kaptam.

5 órára meg is érkeztem haza, mindenkivel kötekedni akartam, nem volt jó kedvem. Azt kívántam hogy hagyjanak békén akár csak 1 -2 órára is... de nem szeretnék most senkivel se beszélni. Már 10 perce gubbasztok az ágyamon, mikor édesanyám beszól az ajtón, hogy kész vagyok e, megyünk megnézni a tűzijátékot...Megjegyzem kicsi korom óta félek tőle..de nem volt apelláta menni kellett: "ez családi program..." Végülis valahogy túléltem azt a 15 percet...

Hazaérve másra se vágytam csak hogy a gép elé ülhessek és tudjak beszélni a párommal. Sikerült is. Emlékezetes este marad. Hogy miért?

Tegnap előtt este, kimentünk egy kicsit az udvarra, mert kellemes hűvös volt a levegő. Beszélgettünk, hülyéskedtünk, én a kerti csap áldozata lettem, csöpögött a víz mindenemről, de azért nekem is sikerült egy kicsit locsolkodni
Tehát vizesen kiültünk a teraszra és néztük az eget. Beszélgettünk, bár túlnyomó részt csak csöndben egymáshoz bújva bámultuk a csillagokat... (sajnos, én nem vagyok igazán tehetsége az írásban, és úgy gondolom ezt a pillanatot én nem tudom úgy leírni hogy azt te is valamelyest át tudd élni, ezért szeretnék neked mutatni valamit.)

Ezt a párom írta pár órával ezelőtt:

Már régen sötétbe burkolózott az ég, a nap belefáradt egész napos lángolásába. A csillagok szépen lassan felragyogtak, a szabad ég alatt csak a távolban látni egy pár égő lámpát. Semmi nem tudja elrontani ezt a sötét, borongós, szomorú estét, csak a tudat: Nem tart soká, s véget ér. A holdfény vet csak árnyékot a betonra, amit a fiatal pár idéz elő. Csak ülnek ott némán, mégis tudják mire gondol a másik. Fogják egymás kezét, bámulják a holdat és csak gondolkodnak..: Tényleg lehet valami ennyire gyönyörű? Bizonyára. Gondolkodik még egy kicsit, szerelme ajkára nyom egy csókot, majd lágyan a fülébe súgja: Szeretlek.
A fiú megszorítja kedvese kezét, a legfényesebb csillagra mutat és mondja:
- Látod azt a csillagot? Legyen a miénk. Ha hiányzom, csak nézz fel az égre, gondolj rám, gondolj a csillagunkra, s jusson eszedbe a pillanat, amikor egy forró nyári estén ültünk a csillagok alatt, bámultuk a gyönyörű végtelent, lassan közelebb hajoltam hozzád és a füledbe súgtam, szeretlek.

Többször is elolvastam, de még most is könnyezek. Egy nagyon jó érzés jár át engem most. Szerelem, Szeretet? Vagy mind2?
Vagy talán az a tudat, hogy van egy ember, aki szívből szeret, egy olyan ember aki minden percbe érezteti velem, hogy igen is fontos vagyok számára?

Ez a blog talán számodra nem jelent semmit, de nekem rengeteget. Tudom, hogy ezt a napot soha nem fogom elfelejteni, hisz tudom hogy sokáig fog még ragyogni a MI csillagunk! Szeretek egyetlenem!