Személyes bejegyzést szeretnék írni! Erre kattintottam a Logout felületén fél évtized alatt a tizedik alkalommal és ennyire helyénvalónak még sosem éreztem ezt a kifejezést egyik korábbi alkalommal sem. Ismernek a fórumról páran, az odaadásomat a DC világáért, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a korábbi írásaim több mint fele ezekhez a képregényekhez, karakterekhez és történetekhez kapcsolódik. Tűkön ülve vártam és Isten látja a lelkem, szeretni akartam a DCEU filmjeit, próbáltam a lehető legpozitívabb szemszögből vizsgálni minden egyes alkalommal, de egy idő után elfogyott a türelem, a vágy, hogy a világ öt legismertebb képregény karakteréből négy szerepel egy filmjükben, mégsem tudják legalább átlagosra összekalapálni a végeredményt. Nem működik a DCEU, soha nem is fog, hiába a Wonder Woman és az Aquaman hatalmas sikere. Aztán jött a hír: a DC önálló és különálló Joker filmet készít. Aztán a következő: a DC önálló és különálló Batman filmet készít.

Hiába tépázta meg a Warner módszeresen a világ legismertebb karaktereit, jöhetett Martha, Jared Leto, meg a jóaszagod, ezeknek a neveknek súlya van. Szállingóztak a hírfoszlányok a szimplán Jokernek elkeresztelt filmről, beindult a marketinggépezet, ami aztán a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán díjában csúcsosodott ki (nem mellesleg Hildur Guðnadóttir zenéje megnyerte a filmzenéért járó díjat is). Erre kapták fel az emberek a fejüket, hogy itt nem egy kísérletező kilengésnek leszünk szemtanúi a DC és a Warner részéről, hanem tényleg szeretnének valami mást mutatni, vért frissíteni a megfáradt műfajba, talán kicsit úgy, ahogy a Disney próbálkozott és bukott a Star Wars Story filmekkel, vagy amit a Sony próbál a Venommal kezdődően a következő években.

Hogy miért Joker, miért most és miért ilyen formában, az 80 év DC képregény történelme: alig van még egy olyan karakter rajta kívül, ami fogantatása óta ilyen mélységekig szerves részét képezné ellenfele történetében minden színtéren. Joker a Batman legősibb nemezise, a képregények mellett sorozatokban, filmekben, játékokban meghatározó a jelenléte: néhol közvetlenül hat ki rá (A Death in the Family, The Dark Knight), néhol multiverzum szinten milliárdok életét befolyásolja (Injustice). Több tucatnyi író és rajzoló több száz történetet kreált köré az elmúlt nyolc évtizedben, folyamatosan formálva, újabb és újabb tulajdonságokkal és mélységekkel ruházva fel, Batman szinte tökéletes antitézisévé téve a karaktert. Megkerülhetetlen jelenség lett azok számára, akik mélyebben beleásnának a képregényvilág miértjeibe. Thanos? Darkseid? Galactus? Felfoghatatlan, túlvilági lények isteni erőkkel, egy gyilkos, elmebajos bohócot viszont könnyen azonosít a néző vagy olvasó, ez adja a morbid varázsát, emiatt fontos bárki számára, aki valaha Batman történetet ír.

Ez a film viszont nem róla szól. Itt nincs Batman, nincs nevetőgáz, egy embert látunk, széthulló elmével egy széthulló világban, álmokkal, vágyakkal, lehetőségek nélkül. A kisember drámája ez, azon a vékony határon egyensúlyozva, amit még a képregény filmeken felnőtt generáció csak-csak képes befogadni, de a komoly nézőket célozza elsősorban. Elemi erejű képekkel és hangokkal vezet végig minket egy ember tragédiáján és ami külön érdem, hogy mentes minden hatásvadász pillanattól, nincsenek hangzatos frázisok, amiket unalomig ismer az internet népe a Nicholson vagy Ledger-féle változattól. A legborzasztóbb, hogy a néző érti, már-már elfogadja Arthur minden cselekedetének az okát (egyet kivéve, erről később), köszönhetően a film egyszerű, lineáris felépítésének és az egyetlen perspektívának. Egyedülálló, hogy NINCS a filmben olyan jelenet, amit ne Arthur szemén keresztül élnénk meg, spoiler nélkül mondhatom, hogy ez egy zseniális narratívának adott teret.

Joaquin Phoenix önmagában megérne egy misét, hogyan tudta mindezt ilyen erővel létrehozni. Rengeteg cikk foglalkozott vele, hogy mind mentálisan, mind fizikálisan miként készült a szerepre, de még így is hihetetlen alakítás tőle. Így nagyon kevesen tudták még átadni egy ember teljes átalakulását, mindenki más túlzás nélkül statiszta szerepbe szorult mellette. Minden pillantása, minden mozdulata tökéletes, a legapróbb változások is nyomon követhetőek, a nevetése zavarba ejtő, hisz néhol a nézőből is nevetést vált ki, máskor sajnálatot, megint máskor pedig borzalmat. Legnagyobb társa ebben az átalakulásban a szintén közel tökéletes zenei aláfestés, az északi zeneszerzőkre jellemző vonós hangszerek (Sicario-ból és Arrival-ból ismerős lehet a formula) kellően nyugtalanító aláfestést adtak ehhez a majd' két órás nyomorhoz és őrülethez.

Pillanatnyilag én is úgy gondolom, hogy ennél jobb képregényfilm nincs a világon. Nagyon jó film a Watchmen, a Logan, pokolian erős a Dark Knight, de a Joker egy teljesen más elgondolás mentén született, ami végeredményben egy felkavaró és elgondolkodtató filmet eredményez. Hiába helyezték a 80-as évekbe, hiába hangsúlyozzák a kort a legelső pillanattól kezdve a korhű Warner logóval, akaratlanul is az elmúlt évek eseményeit juttatja az ember eszébe. Voltak viták az Egyesült Államokban, hogy ez probléma-e, ha igen, akkor milyen és mennyire kell egy ilyen filmet komolyan venni. Az én véleményem, hogy a Joker hiába hihetetlen vagy túlzó néhol, pont amennyire egy játékfilm szokott hihetetlen és túlzó lenni, mégis egy a valósághoz közeli, érthető és érezhető képet fest a világunkról anélkül, hogy végül feloldozást adna. Talán ez a legrémisztőbb, hisz még ha adna is valamiféle feloldozást a Joker, az hiteltelen lenne, hisz ki hinné el, hogy egy ilyen világban, amit ez a film lefest elénk, egy ember, denevérjelmezben magára vállalná egy egész város minden bűnének terhét?

A kép alatt spoileresen szeretnék kiemelni pár dolgot még.

- Arthur és a kis Bruce Wayne találkozása túlzás nélkül a valaha volt legjobb közös jelenet a két karakter között. Egyszerűen a hideg rázott abban a pár percben, annyira érezni lehetett, hogy Phillips mindent meg akart tenni, hogy ne egy bagatell kötelező cameónak tűnjön, hanem tényleg emlékezetes legyen maszkok, arcfestések és köpenyek nélkül is. Nem kellett hozzá nagy csinnadratta, csak egy kerítés, mint a világ legősibb metaforája, pár bűvésztrükk és néhány szó. Nincs üvöltő zene, nincs semmilyen kacsintós utalás, csak egy labilis férfi és egy komor fiú. Egyszerűségében zseniális.
- Ugyanígy hatalmas ötlet volt a teljes háttérszál az anyjával, Bruce Wayne-nel és végül a bosszúval. Az egyetlen hibája talán a filmnek, hogy nem tudták vagy merték kihagyni a szokásos Wayne szülők halála jelenetet. Kicsit koncepciótlanul hányták oda, ennél Nolan és Snyder is ügyesebben csinálta.
- A zene használata a filmben szinte tökéletes, egyszerre helyezi el térben, időben és ami a legfontosabb Arthur pillanatnyi lelki állapotában a történéseket.
- Phillips többször is kiemelte, hogy a Scorsese-féle Taxi Drivert tekinti az egyik legnagyobb ihletnek és ez tetten érhető több helyen is. Inkább főhajtásnak mondanám, mint nyúlásnak, de mindenképp erős a rezonancia a két film között, érdekes lenne látni egy teljes összehasonlítást róluk.
- Minden gyilkosság a filmben önmagában egy katarzis, minden lövésnek, szúrásnak oka van és sokáig visszhangzik a néző elméjében. Ez nem az a férfi, aki poénból elektromos kesztyűvel fog kezet, vagy eltüntet egy ceruzát valaki koponyájában, egészen az utolsó jelenetig. Az utolsó jelenetben látjuk azt a Jokert, aki később talán megvágja az arcát, rendőrőrsöket robbant fel, vagy nevetőgázzal gyilkol meg tucatnyi embert. Megteszi, mert megteheti, ahogy megölte a pszichiátert itt a film végén, mert megölhette, belső morális vita nélkül.