Ha így visszanézek, sokat fejlődtem a személyiségem terén, de ha az elérendő célra gondolok, akkor azt látom, hogy nagyon kicsit haladtam és még hosszú út áll előttem. Olyan nehéz ez az út, már párszor elgondolkodtam, hogy feladom, és inkább visszasüllyedek a semmibe, a magányba, a felejthető kategóriába. Az, aki megadta a kezdőlökést, hogy ténylegesen elinduljak a változás útján, most arra ébresztett rá, hogy nincs is hova süllyednem, mert a felejthető kategóriában vagyok. Nem jó érzés ott lenni. Mikor megismertem alig vártam, hogy újból találkozzak vele, örültem, ha a társaságában lehettem, most viszont az jut eszembe róla, hogy igazából én nem is kellek, ha többet nem találkoznék vele, akkor sem hiszem, hogy hiányoznék neki. Szomorú vagyok, olyan jó volt hétvégenként úgy hazajönni, hogy újból láthatom, kicsit reménykedni benne, hogy talán még ki is alakulhat valami, és most látom szertefoszlani az egészet, szinte már nincs is kedvem találkozni vele. És furcsamód megkönnyebbülést érzek.

Csakhogy…

Ez nem a jó fajta megkönnyebbülés, ez a feladásé. Nem akarom feladni, változni akarok, el akarom érni, hogy ne legyek felejthető. És akkor fogom tudni, hogy ez sikerült, ha kimondja azt az egy szót: hiányzol.