Levél. Csabcsinak

Édsanyámra emlékeztetsz.
Anno gyerekként, természetesnek vettem minden cselekedetét. Hogy fedél volt a fejünk fölött, étel az asztalon, ruha rajtunk és többnyire mosoly az arcunkon.
Csak az utóbbi években realizálódott bennem, hogy milyen piszkosul nehéz lehetett azt a létet előteremteni, fenntartani..
Ráadásul, kiszabott egyedül. Messze a családjától, igazi barátok híján, ottmaradva két pici gyerekkel.
Kis hülye fejjel gyűlöltem volna, ha apám helyére valaki más jött volna. Ám, idővel rájöttem, hogy Neki ez milyen nehéz és magányos élet lehetett. Egyetlen férfit szeretett egész életében és megrekedt az emlékében. Bármilyen ember is volt, mint az évekkel később kiderült számunkra...

Igazából megértem, illetve valamilyen szinten átérzem a helyzetét - halványan tán a Tiedet is. Lévén én is megkeseredtem, beleszoktam a magányba és mára annyira megszoktam, hogy túlzás nélkül merem állítani, létidegen lenne bárkihez is tartozni, hovatovább alkalmazkodni.
Szerencsére én csak magammal cseszek ki így, nincs másra felelősségem.
És csekély ár az, hogy néhanapján álomba avagy csatakrészegre sírom magam...

Olykor-olykor felsejlik, hogy talán lehetne máshogy, lehetne jobb. Valakivel... De, hamarost le is koppan, hogy az már nem opció nekem. Már nem lennék képes megváltozni, ahogy sose voltam rá igazán képes. Mert nem is igazán akartam. Mostanra meg már tudatosult is bennem. És tényleg nem is akarom.
Azt a pótkocsit, amit magam után vonszolok meg pláne nem akasztanám más vonóhorgára.

A jellemem olyan, amilyen - hisz ismersz (Pontosabban, azt ismered, akit mutatok másoknak, a külvilágnak...). Azt valaki vagy elfogadja, vagy nem. És vicces is, mert itt is kétféle mókus van. Ad1, aki csípi a búrám, ad2 aki egy kanál kaszába belefojtana.
Ami valójában megmosolyogtató számomra, mert régen, otthon azt hittem, hogy ez a hozott anyagból való gazdálkodás végett van. De, nem. EZ vagyok én, ezt vonzom be.
Viszonylag sokáig tartott, míg ez leesett, de ha másra nem is volt jó az, hogy idevetett a sors, arra mindenképpen, hogy ezt megértettem.

Nade. A sok nyökögés közt mégis mit is akartam mondani Neked.
Csupán csak annyit, hogy ne zárj be.
Tudom, friss és nyílt a seb. De, be fog gyógyulni. El nem múlik nyilván.
Hisz' olyan ez, mint a tóba dobott kő. Sokáig fodrozódik a víz felszíne, hullámokat vet, de lassan elsüllyed. És kisimul a víztükör. Mindazonáltal az a kő ottmarad. Ott lent a mélyben. Súlyos és keserédes emlékként, nem eltemetve, de lent!
Közhelnyek tűnhet, hiszen az is, de! Te a felszínen maradtál és tovább kell hajóznod. Nem magadért... vagyis de. Kurvára magadért!
Mivel, ha tenmagad nem vagy egész, másnak se tudsz nyújtani 110%-ot a feléből.

Csak egy szösszenet, abból az időből, mikor Debrecenben éltem.
Péntek délután. Városban meglátok egy plakátot, Hevesi Tomi koncert a Lovardában este 9-kor.
Teló elő.
- Szija Édsanya! Este Tomi koncert lesz. Jöszöl-e?
Ugrott a 16.09-es Db. buszra. 7-re ott volt és az első sorban ráztuk a seggünket a koncerten!

Na, ilyen 'anya' szeretnék lenni. Nem leszek, de...

Mindent is összevetve, vigyázz és figyelj magadra IS Testvérem!
Csocsollak benneteket, legyetek jók, szobatiszták és ne igyatok mosatlan gyümölcslevet!