Mondtam Bochának, hogy ötletes dolog, hogy az LG 8 megás mobilja kapcsán szépen leírjuk, hogy ki a fene volt Renoir, de én azt hittem, hogy humorra veszi. De nem, azt mondta, hogy az tiszteletlenség, úgyhogy lexikon-jellegű életrajzot rittyentett, most viszont következzen ugyanez - olvasmányosan is:

Pierre-Auguste Renoir (Limoges, 1841. február 25. – Cagnes, 1919. december 3.) francia impresszionista festőművész, a szépség és a női érzékiség ünneplője, azaz pinabubus.

Renoir gyerekkorában korabeli panelproli volt, de a fater annyira jó szabó volt, hogy pikk-pakk beköltöztek a Louvre mellé, mert tudták, hogy száz év múlva milyen sokat fog érni ott egy kecó, s előrelátóak voltak. A kis Renoir tányérokat festegetett, törvényellenes gyerekmunkából tartotta el a szüleit. Aztán jöttek a modern idők, s Renoirt simán leverte egy gép tányérfestésben, úgyhogy végkielégítés nélkül kirúgták, utolsó munkanapján még a falhoz vágott néhány teáskészletet, de hiába, irány a Munkaügyi Központ.

Persze már akkoriban sem tudtak mit kezdeni vele, úgyhogy speckó címereket festett néhány újgazdag francia chateau házának homlokzatára, persze feketén. Elhatározta, hogy festő lesz, egy gazdag svájcinál gyakorolt, de nem elégítette ki a Mercedes-dísztárcsák pingálása, úgyhogy inkább bandázott olyan arcokkal, mint Monet és Bazille, festegettek a szabadban, mert a graffitit még nem találták fel.

1864-ben egy művét kiállították a Salonban, aztán összebútorozott egy csajjal, bizonyos Lisaval, akivel a házasélet helyett is festéssel próbálták fenntartani a családi békét, s miután szervált egy napernyőt, Renoir ezt a remek kettőst vászonra vetette, s ez a kép hozta meg az első sikert. Lisa nyilván durván jó csaj volt, mert a napernyő önmagában kevést pluszt adott.

De még ez sem mentette meg a családi kasszát, néhány évig Renoir kijárt télen a párizsi terekre bablevesért, aztán jött némi háborús időszak, ahol jól elsunnyogta egy ideig a csatázást, de aztán beszívta és fogságba is esett.

A hadállapotok vége után az egykori banda újra összeverődött, s rájöttek arra, hogy az is buli, ha egymást festegetik, sőt, Manet-val közösen hoztak létre egy olyan képet, ami faszán sikerült. 1874-ben végre valaki megvette néhány képét (hát kellett ehhez 10 év), s ebből már tudott bérelni egy fasza loftlakást, aztán valami zűrös bulin végre összeismerkedett nagyobb kaliberű arcokkal, akik tolták rá a melót ezerrel, portrékat festett, s még arra is jutott energiája, hogy haladjon a korral és új technikákat tanuljon. Bizonyára a Linux is érdekelte volna, ha később él.

1883-ban emós lett. Akkoriban ezt "alkotói válságnak" nevezték. Viszont megint becsajozott, de annyira durván, hogy feleségül is vette a nőt, s 1885-ben Renoir apa lett, s onnantól művészi ihletettséget kapott a különböző mintázatú pelenkáktól. Génekkel nem állt rosszul, első fia színész, második rendező lett, de lehet hogy csak protekciójuk volt. Az 1880-as évek végén viszont már érezte, hogy öreg, úgyhogy elhúzott vidékre, ahol a friss tengerparti levegőt szinte harapni is lehet, Renoir harapta is, úgyhogy 1919-ig élt, s olyan okosan választott magának házat, hogy abból később múzeumot is lehetett csinálni.