2002. december 4. éjjel 2 óra. Egy 18 éves, játékfüggő, introvertált budapesti fiatalember regisztrál Magyarország egyik legújabb, dinamikusan növekvő, egyre látogatottabb informatikai oldalára, hogy véleményének hangot adhasson egy mára teljesen jelentéktelenné vált témával kapcsolatban. Akkor még nem sejtette, hogy ez a felület élete egyik legfontosabb kommunikációs csatornája lesz a következő 10 évben.

2002. szeptember

Közel három évet kell még várni a Mobilarena indulásáig, a Hardverapróra pedig több, mint hatot. Nem rég emlékeztek meg az Egyesült Államokban az egy évvel korábban a World Trade Center ikertornyait ért terrortámadásról. A Facebook indulásáig másfél, a YouTube-éhoz pedig két és fél esztendőt kell még várni.

Éppen, hogy csak megjelent az első Service Pack a hatalmas népszerűségnek örvendő Windows XP-hez, két év múlva itt a második generációs Toyota Prius, melyről akkor még nem sejtik, mennyire népszerű import autó lesz tíz évre rá Magyarországon. Fájdalmasan hosszú öt év és már itt is van az első iPhone, amely megváltoztatja majd a világot. Persze, addig el kell adni egy pár darabot a tavaly bemutatott iPod-ból, hogy a cég reputációja igazán az egekbe szökjön. Erre minden esély megvan, hiszen végre a Windows-os felhasználók is szinkronizálni tudják azt a gépükkel, így a lehetséges rajongótábor rohamosan nőhet. Mire belépünk az Európai Unióba, simán meglehet akár a tízmilliomodik eladott példány is.

2004. június

Igen, ennyire régen volt 2002. Számomra mégis - kisebb túlzással - olyan, mintha tegnap lett volna. Valószínűleg azért, mert az utána következő közel tíz év megismételhetetlen része lett az életemnek. Nehéz összefoglalni - hát még emlékezni! - egy ilyen hosszú intervallumot, ezért mintegy köszönet gyanánt arra gondoltam, mintegy nosztalgiaként megemlítek pár fontosabb dolgot, melyet a mindenkori közösségnek, illetve a platformnak, mint olyannak köszönhetek.

2006. április

Tanulás

Elképesztő mennyiségű információ gyűlt össze mára úgy a fórumon, mind a cikkeket tartalmazó adatbázisban. Ugyanakkor tíz-tizenöt évvel ezelőtt az, hogy volt egy hely, ahol nem csak segítséget lehetett kérni, de adott esetben rengeteget lehetett tanulni az informatikáról (szinte területtől függetlenül) kifejezetten ritkaságnak számított. A felszedett tudást folyamatosan bővítettem és finomítottam (részben fLeSs irgalmatlanul hosszú és részletes cikkeivel), melynek köszönhetően végre én is tudtam másoknak segíteni. Szinte éjjel-nappal a fórumot bújtam és százával ontottam magamból a hozzászólásokat, melynek eredménye az lett, hogy a lapcsalád történelmében elsőként kaptam meg a PH! kedvence, majd később a PH! félisten rangokat.

Nem sokkal később ezt a tapasztalatot kamatoztatva bele tudtam kóstolni az újságírásba egy ma már nem létező oldalnál, melyből egy jelentéktelen 11 éves újságírói karrier lett a végére. Bár erről nagyon kevesen tudnak, de ha már nosztalgiázunk, elárulok egy titkot. 2008 és 2009 között kétszer is csatlakozhattam volna a PROHARDVER! csapatához, végül mind a kétszer nemet mondtam.

Egy igaz barát

Keitaro hozzászólásairól messziről jött ember is levágta 2003 elején, hogy szakmailag viszonylag sok mindent tud és igyekszik minden témához hozzászólni, ahol kifejtheti a véleményét, konstruktívan vitatkozhat másokkal, illetve - természetesen - ahol segíthet is az arra járóknak. Mivel akkoriban a privát üzeneteknek még csak a gondolata sem létezett, így - miután gyanúsan ugyanazokat a topikokat látogattuk és többször is segített nekem - felvettük egymást MSN-en és a témák teleoffolása helyett immáron tudtunk hosszabban is beszélgetni.

Bár hamar kiderült, hogy hasonló játékokat és zenéket szeretünk, az atombombaként robbant információ mégis az volt, hogy rájöttünk, nem csak ugyanabba a gólyatáborba fogunk menni szeptemberben, de évfolyamtársak is leszünk. Mivel egyikünk sem iszik alkoholt, így ez a két nap számunkra egy végtelen hosszúságú beszélgetésként marad meg a történelemben. Életre szóló barátságunkból később megannyi fantasztikus dolog származott, szakmailag egyértelműen az iPon.hu sajtóoldalának nulláról való felépítése tekinthető csúcspontnak, melyben én vezető újságíróként, ő pedig főszerkesztőként vett részt.

Ember a páncél mögött

Nehéz gyerekkoromnak köszönhetően bár tinédzserként nagy szám volt, ez inkább csak amolyan védekező mechanizmusként volt jelen a viselkedésemben, mellyel önbizalomhiányomat próbáltam leplezni. Szüleimnek sem diákként, sem sportolóként nem volt elég, amit elértem. A zene volt a mindenem, nem drogoztam, nem dohányoztam, nem ittam alkoholt, így nagyon hamar kívülállóként találtam magam a nyolcosztályos gimnáziumban. A kirekesztettség érzése természetesen a gyengébbik nemhez való közeledésemben is tetten érhető volt. Talán éppen ezért szippantott be a szárnyait bontogató, alig pár éves PROHARDVER!, ahol úgy tudtam kommunikálni más, hasonló érdeklődéssel rendelkező emberekkel, hogy találkoznom kellett volna velük, így el tudtam kerülni, hogy szembe kelljen néznem a személyes beszélgetés kihívásaival.

A mindent írásban, semmit szóban mentalitás levetkőzésében bár Keitaro is nagyon sokat segített, ugyanakkor az első PH! talit nevezném mégis az igazi áttörésnek, melynek során ismét emberek közé mentem és az akkori komfortzónámat feszegetve beszédbe elegyedtem többetekkel is. Megtörtént, ami csak idő kérdése volt: az avatárokhoz és felhasználónevekhez végre arcok és személyiségek társultak. Pár évvel később szintén a közösség volt az, aki segített túljutni egy nagyon kemény érzelmi csalódáson, melynek következtében menyasszonyommal többé nem alkottunk egy párt.

A penny saved is a penny earned

2004 tavaszán szembe kellett néznem a ténnyel: ahhoz, hogy legyen pénzem új videokártyát venni, el kell adnom a legendás GeForce 4 Ti4200-amat, mellyel kapcsolatban akkoriban sokan viccelődtek, hogy a személyem miatt már-már eszmei értéke van Nem meglepő módon így egy fórumtárs vette meg a kártyát, majd a processzorcserénél már elsőként tesztelhettem a frissen debütált Apróhirdetések részt. Mire a jóval komolyabb Hardverapró elindult, már túl voltam több tucat adás-vételen, melyet a következő években több száz másik követett.

Azon kívül, hogy a pénzből, melyet a folyamatos csereberélgetésekkel buktam már egész jó autót lehetne venni, voltak nagyon is fontos dolgok. Megtanultam például, hogyan mérjem fel egy termék piaci árát, hogyan és mikor érdemes alkudozni, mi a teendő akkor, ha egyszerre többen is megvásárolnának tőlem egy portékát, illetve, hogy mennyi az utána járásnak és a saját időmnek a pénzben kifejezhető értéke s ez hogyan befolyásolja egy-egy üzlet kimenetelét. Bár újságíróként úgy kiskerekkel, mind nagykerekkel is kapcsolatban voltam, a legnagyobb részét mindannak, amit a bizniszről tudok, itt tanultam - nem ritkán a saját káromon.

A végére pedig ismét egy kis titok vagy érdekesség. A ti4200 a nevemben ugyebár annak a videokártyának a neve, mellyel a fórumra való regisztráláskor rendelkeztem és amely messze az egyik kedvencem a mai napig mindabból a sokból, amit valaha birtokoltam. A jeles évfordulóval kapcsolatban viszont elárulom, hogy a 15, mint szám kiskoromtól kezdve amolyan szerencseszámként van jelen az életemben, bár nem vagyok babonás vele kapcsolatban vagy bármi ilyesmi. 1993-ban Budapesten a 15-ös busz vonalán az elsők között jelentek meg alacsony padlós Ikarus-ok a számomra valamiért nagyon megkapó rövidített, csík alakú fényszórókkal.

Ez volt az a busz, amelyről kis srácként egyértelműen tudtam, hogy nem csak szuper jól néz ki, de oda visz, ahol egy peremkerületben élő, súlyos hitellel rendelkező csonka család tagjai csak nagyon ritkán jutnak el: a Váci utcát is érintő belvárosba. A másik érdekesség, hogy nagypapámék balatoni nyaralójában a 15-ös csatornára volt beállítva a videó, melyen - ha meguntam a zenehallgatást és a rajzolást - nem mást tudtam nézni, mint a...Tom és Jerry-t.

Búcsúzóul engedjetek meg nekem egy idézetet, melyet útravalóul hagynék itt Nektek. Az elmúlt öt évben nagyon sokat tanultam magamról és az életről, mi az, ami igazán fontos és mi az bennem, ami valójában nem én vagyok.

Miután 2015 végén felmondtam a Microsoft Magyarországnál, egy hónapos pihenést követően a jógának köszönhetően Indiába vezetett az utam, ahol életem egyik legfontosabb öt hetét töltöttem. Több könyvet is kiolvastam ott, melyek nagy része nem meglepő módon spirituális tartalmú volt. Tim Ferriss 4 órás munkahét című olvasmánya alapvetően nem tartozott ezek közé, ugyanakkor van a végén egy nagyon fontos fél oldal. Így hangzik:

"Két évvel ezelőtt kaptam egy e-mailt egy halálos betegségben szenvedő lánytól, aki egy New York-i kórházban feküdt. Levelének egy részét azóta sokszor újra olvastam, és remélem, hogy te is ugyanezt fogod tenni. Íme a levélrészlet:

LASSÚ TÁNC

Figyeltél-e valaha körhintán ringó gyermeket,
Hallgattál-e valaha koppanó esőcseppeket?
Követted-e lepkeszárnyak csapongását,
nézted-e a nap alkonyba borulását?

Lassíts a táncon,
Túl gyors ütemre lépsz;
Az idő röpül,
A muzsika elenyész.

Mindennapi hajszád felszínessége fáraszt?
Ha megkérded, "hogy vagy?", nem hallod a választ?
S ha este álmatlan fekszel ágyadon,
fejedben teendők légiója zsong?

Lassíts a táncon,
Túl gyors ütemre lépsz;
Az idő röpül,
A muzsika elenyész.

Mondtad-e, "majd holnap", ha kérlelt gyermeked,
S a rohanásban láttad-e a szemébe gyűlő könnyeket?
S ha elvesztesz egy ismerőst, ha jó barátod elfeled,
tán nem volt időd megkérdezni, "mondd hát, mi van veled?"

Lassíts a táncon,
túl gyors ütemre lépsz;
Az idő röpül,
a muzsika elenyész.

Ha lóhalálában rohansz, hogy eljuss valahova,
örömöd fele kárba vész, mire elérsz oda.
És hogyha hajszolt és aggódással teli a napod,
a benne rejlő ajándékot bontatlan eldobod.

Az élet nem verseny, ne rohanj fejjel a falnak;
élvezd ki a muzsikát, mielőtt vége a dalnak!"

Köszönöm, hogy itt lehettem

Horváth Patrik
(alias Alvin_ti4200)