Ady Endre rengeteg témát dolgozott fel műveiben. Kora tele volt tragikus ellentmondásokkal, buktatókkal. Ez a hangulat jelenik meg magyarságverseiben. Míg forradalmi műveiből az optimizmus árad, addig magyarságverseiben a pesszimizmus dominál.
Ady verseiben már az első versszakban - sőt, néha már az első sorban - kimondja a lényeget. Ennek legszebb bizonyítéka A kürtösök szava c. versében található: az egyes strófák tulajdonképpen csak részletezik az első igazát. Mindegyik versszakban megismétlődik a kürtösök riasztásának motívuma.
A szeretném ha szeretnének című ciklus magyarságverseinek már első darabja pontosan kifejezi a költő feszültségekkel, küzdelmekkel teli magyarságtudatát. Az Ond vezér unokája című művében a költő egyfelől azonosul népével, s annak hibáival, erényeivel. Másrészt viszont idegennek érzi a korabeli magyarságot. Ady magyarságának a tragikumát az a tudat okozza, hogy a vesztébe rohanó magyarsággal szemben ő az, aki világosan látja a nemzet igazi tennivalóit. Néha úgy érzi, hogy a magyar társadalommal már nem lehet mit kezdeni, a népet előbbre vivő harcot már nem lehet megvívni. Ennek ellenére magasrendű azonosságtudata miatt feljogosítva érzi magát arra, hogy kíméletlen hangnemben ostorozza népe hibáit és az ország elmaradottságát.
Érdekes a költő magyarságtudatának hullámzása:

„Halj meg már bennem, te civódó magyar,
Békétlen Koppány, hunn ördögök fia...”

A civódó magyar című vers kezdősorát ugyanaz az Ady írja le, aki A magyarság titkai című ciklusába illesztette be a Pimasz, szép arccal című versét, benne az alábbi sorokkal:

„Olykor utálom, néha szeretem:
Ennyi emberséges bánatot
Nem adott volna más fajta nekem...”

Az 1912-es, 13-as évek táján már a Szomorú ódák valakihez címet adja egyik ciklusának, illetve kötetének.
Ady magányosságát Lukács György a költő korából magyarázta. A lírai Én felnagyítása nem Ady „találmánya”. A polgári korszak művészének Baudelaire-től az Ady-kortárs Rilkéig általános vonás ez. Lukács György így szól Adyról: „Minél nagyobb valamely író, annál kevésbé 'privátak' az élményei és az alkotásai.”
A költő hazaszeretetének, nemzetéhez való hűségének legszebb verse A föl-föl dobott kő. A versben szinte szerelmes stílusban szól nemzetéhez. A cím már kifejezi a vers alapgondolatát, ám az első versszakkal együtt Ady általános magyarságérzetét adja:

„Föl-föl dobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad...”

Ahogy a gravitáció visszarántja a követ a földre, úgy hívja haza újra meg újra ez a kicsi ország eltávozó fiát. A költemény a fent-lent ellentétpárral indul, s ezt tovább variálja a költő a továbbiakban. Szembeállítja a hazai viszonyokat a külföldön látottakkal: a nagyvilág gazdag tájait jelentő „messze tornyokat” szembeállítja a hazai viszonyokat takaró „port”-tal; a nagyvilág láttán „szédül”, míg a hazai közegben az ember „elbúsong”. A 4. strófa egy szerelmi vallomás a magyarsághoz:

„Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar...”

Az utolsó strófában újra visszatér a vers alapgondolatát képező kő, ezáltal a költemény keretszerűen bezárul. Mondanivalóját nyomatékossá teszi a túlzás és az ismétlés.
A költemény háromsoros strófákból épül fel, az első két sor páros rímet alkot, míg a harmadik sor rímtelen. A verssorokban Adyra jellemzően keveredik a hangsúlyos és az időmértékes verselés.
Magyarságát ért támadásokra válaszol az Én nem vagyok magyar? című költeményében. Az utolsó hat verssor zárójelbe került, ezzel kiemelve, hogy a költő csak úgy „odadobja” a szidalmait az őt vádolóknak. Az azt megelőző 13 sorban felvázolja, milyen szerinte az igazi magyar. A felsorolást így kezdi:

„Ős Napkelet olyannak álmodta
Amilyen én vagyok”

Az Ős Napkelet utalás a magyarság eredetére.
A Magyar jakobinus dala című versét „A nacionalizmus nem hazafiság.” (Ady E.) gondolata szövi át. „Szolga-népek Bábelének” nevezi Magyarországot, s forradalmi indulattal ösztönöz az összefogásra:

„Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.”

A költemény a legsúlyosabb magyar sorskérdések egyikében mondja ki a felelős szót: a nemzeti kérdés csak osztályalapról szemlélve oldható meg a soknyelvű Magyarországon. A vers csupa lázító kérdés, melyekre az utolsó szakaszban adja meg a választ:

„Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.”

A Nekünk Mohács kell című versnek már a címében feltűnik, hogy Ady ismét ostorozni fogja népét. Benedek Marcell „fordított himnusznak” nevezte a költeményt, melyben Ady Mohácshoz hasonló csapásokat kér istenétől a népére.
A nemzetéről írt legkeményebb jellemzés olvasható A hőkölés népe című művében. A cím ismét tömör összefoglalása a műnek: a magyarság az új a feladatok elől visszahőkölő nép. Ennek a magatartásnak a magyarázatát Ady a 2. versszakban kezdi meg, majd három versszakon keresztül sorolja a szolgalelkű magyarság jellemvonásait, majd keserűen állapítja meg:

„S ki egyszer rúgott magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.”

A vers vége végtelenül pesszimista hangulatú: Ady szerint ha nem változik meg e „szánalmas nép” jelleme, akkor az a néhány megtört ember is feladja a reményt:

„Ezért a népért úgyis mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.”

A nemzet teljes pusztulását jeleníti meg A szétszóródás előtt című költeményében. A költő múlt időben jeleníti meg a magyarságot, s megállapítja: „Megöltük és kibűnöztük magunkat.” Az utolsó strófa teszi még komorabbá a magyarság címben jósolt sorsát:

„És mi nem leszünk majd szétszórva
Árvult, de mégis győzedelmes fajta.
Minket korszakok tűz-dühe nem edzett
S fölolvaszt a világ kohója
S elvesztünk, mert elvesztettük magunkat.”

Ady új líráját, forradalmi mondanivalóját, irodalmi stílusát a konzervatív irodalmi tábor érthetetlennek, erkölcstelennek bélyegezte. Mégis a magyar irodalom legszebb forradalmi hagyományai közt tartják számon Ady életművét, amely - Petőfi és József Attila költészetével együtt - a magyar nép harcainak és igazának legnagyobb lírai kifejezője.