Kellett nekem a régi kacatok közt turkálni a családi házban múlt vasárnap. Megtaláltam a bátyám egyik régi okostelefonját és elhoztam magammal, hogy lássam, működik-e. Van egy-két gyenge pontom, az egyik, hogy vonzanak a kicsi kütyük. Ugyanakkor tetszenek a célszerszámok is. Micsoda ellentmondás, de jól megfér a kétféle vonzalom bennem. 
Bár tuti ritkán láttatok még nőt a strapafonok előtt csillogó szemekkel állni. Ja, odavagyok értük is, főleg a túraszezonban, amikor tolom a terepi munkát az erdőben. Ezért vettem a Prestigiot, ami eddig remekül teszi a dolgát, jól választottam. Azonban a kicsi, öreg, cuki htc kihozta belőlem a kütyümániás kislányt és pártfogásomba vettem. Nem tehetek róla, de hat és tíz éves korom közt gyakran álmodtam mindent tudó színes kijelzős csodákkal. Szóval nagyon régi vágy húz a kütyük felé. Persze a negyedik x-hez érve sokat enyhült, már nem hiszem, hogy egy telefon mint életem kiegészítője megváltást hoz számomra, hiába gyónom meg neki minden emberi gyarlóságomat a számos kommunikációs alkalmazásán keresztül és adom ki önkéntelenül legféltettebb adataimat. Ja, vannak árnyoldalai a fene nagy csicsergési, magamutogatási láznak. Azonban tény, hogy az ember sosem ismerhető meg teljesen. Mindig akad rejtett vonásunk.
Tehát most itt van az asztalomon, a laptoptól 20 centire bal felé a kis htc wildfire s kifüggetlenítve, beüzemelve. Kopottasan, de alap funkcióit tekintve működőképesen. A Prestigio a színes textiltokjában rejtőzik. Véget ért idénre a fő szezon, a strapafon pihenhet. Bár könnyen lehet, hogy csak pár napig tart nálam a bűvölet és pik-pak visszakerül a sim kártyám a célszerszámba. Azért az az egy hetes üzemidő több mint jó nekem.
Ne őrlődj, vagyunk így páran. Persze egyértelmű, hogy az ilyen egymagos, aligfélgigaramos pöttömmel (én egy Xperia mini prót nyúzok) és a napi 1-2 telefonhívással nem fogjuk a mai tiniket lealázni kütyühasználatban, de nekünk legalább nem tégla alakú a nadrágzsebünk.
