Kételkedve olvastam az áradozó kritikákat az új Batmanről. Végül legyűrte a kíváncsiság a nosztalgiát, kedvencem a Tim Burton féle első Batman, és idén megnéztem a Batman: kezdeteket. Be kellett ismernem, merőben más az új változat. Mi változott meg? A filmipar teljes apparátusával ráállt a képregények profi adaptálására, és a technikai színvonal megugrása látványos eredményt adott ki. Komolyan vették a képregényt, a rajongók tömegének az igényeit, és mindent beleadva minőséget adtak a mozijegy áráért. Elismerően csettintettem: ez aztán a tisztességes munka! Értékelem a minőséget.
1990-ben, 12 évesen azonban nekem bőven elég volt Jack Nicholson ravasz tekintete, Kim Basinger szépsége, Michael Keaton titokzatos semmitmondósága, és lekötötte figyelmemet a Denevérbarlang díszlete, Batman autója, repülője és egyéb dizájnos technikai eszköze. A film ugyan eltért sokban a képregénytől, mégis visszaadta a hangulatát. Az egészet a csúcsra emelte Danny Elfman Batman motívuma. Most is felzümmögött az emlékeim között. Sajnos, a második rész más volt, és onnantól kezdve mélyrepülésbe kezdett a Denevérember. A további két részre jobb nem emlékezni. Azok a csiricsáré díszletek... Azért ennyire sosem volt színes és tarka a képregény.
A képregény egészen másként ábrázolta Gotham városát. (Gotham egyik beceneve New York-nak. Jelentése, Bolondok városa.) Az egyik epizód pont a városképet meghatározó épületek tervezőjéről szólt, aki a 19. század második felében élt és tervezte meg a hagymázas megjelenésű épületeket. Az építész egy istenfélő ember volt, és a gonoszt próbálta távol tartani, elijeszteni a nyakatekert díszítésekkel, szobrokkal a várostól. Gotham igazi hangulatát, emlékeim szerint, egyik film sem tudta visszaadni. Vagyis nem keltette fel az érdeklődésemet a város, holott Batman Gotham nélkül szárnyaszegett hérosz.
Az új változat készítői merész lépésre szánták el magukat, és a képregény fiktív alakjait valódi helyszínekre helyezték ki. A szereplőválogatás kiterjedt a városokra is, és Chicago játszotta el Gotham-et a filmekben. Az első részben számítógéppel feltupírozva még igyekezett hasonlítani a képregény városára, de a másodikban nyomát sem láttam a maszkírozásnak. Chicago a maga valóságában állt a szereplők mögött. Talán a rendező úgy gondolta, hogy még inkább erősíteni kell a fikció valóság-faktorát, és Chicago valódi megjelenése társulva a fegyverropogástól hangos múltjával még hitelesebbé teszi Batman harcát a gengszterekkel. Az ötlet bejött. Az igazi város nemcsak díszlet. Majdnem hús-vér embereknek érezzük a fiktív alakokat. Sőt, tényleg azoknak látszódnak. Mintha nem is képregényen alapulna a film, hanem komoly irodalmi művön. Jogos a dicséret, minőségi munka.
A fiktív alakokat nagyszerű színészek alakítják. A stáblista bármely drámai filmhez tartozhatna. Meglepő, hogy a színészek is komolyan vették a szerepüket és nyomát sem látni kikacsintásoknak, itt bizony mindenki azonosult a szerepével, és elhitetik a nézővel, ők bizony a saját valódi történetüket játsszák el. A kiváló színészi munka társulva a valódi város helyszíneivel, felrázza a nézőt és alaposan megdolgozza az idegeit. Semmi panasz nem érheti a színészeket, kivéve a szereposztókat egy karakter tekintetében. Újfent sikerült egy a külsejében jelentéktelen színésznőt felkérni a kiemelt fontosságú női szerepre. Maggie Gyllenhaal bármennyire kiváló a drámai szerepekben, még a húgom is fanyalgott ránézve, „hiszen nem szép”. Most mindenki tegye a kezét a szívére, és mondja őszintén, Christian Bale és Aaron Eckhart mellett igen is jól mutat a hölgy. Senki sem mondta ki? Vajon, miért... A hölgy esztétikai halványsága miatt semmiféle érzelmi húrt nem pendített meg bennem, és szerepének a kiírása a filmből, hidegen hagyott. (Sőt, Rachel Dawes halálának titkon örültem, mert Katie Holmes annyira szörnyű volt az előző részben, hogy csókja Christian Bale-lel egy mozis trauma.) Sajnos, Rachel halála kiemelt fontosságú a történetben, meghatározza az egyik hősszerelmes további tetteit. A szerelmi szál egy hiba az egyébként jó forgatókönyvben.
Most az szólaljon meg, aki szerint a szerelem mindig tud érvényesülni egy alapvetően akció-központú filmben. Tapasztalatom szerint az akció lazán félresöpri a szerelmet, és ez nincs másképpen a Sötét lovagban sem. Érdektelen a szerelmi szál, és éppen ezért hiteltelen a hősszerelmes pálfordulása. Főleg, ha ama tévhitemre gondolok, hogy az Egyesült Államokban mindenki karrierista, és lazán félrepöcköli a magánéletet a karrierje érdekében. Miért lenne másképpen egy főügyész esetében? Nem a nő halála viselné meg, hanem az állása elvesztése, ha mégis kiderülne róla néhány mocskos dolog. Semmi súlya nem volt Kétarc bosszújának. Rachel halála kizökkentett a film világából, és feltámadt bennem az elégedetlen szakmai ítész. Mi ez az orbitális hülyeség?? Ez lenne az év filmje? Jó vicc. Tisztességes iparosmunka, semmi több.
Végignéztem, megtiszteltem a filmesek odaadó munkáját a teljes figyelmemmel, és további észrevételekkel „gazdagodtam”.
A kiváló színészi játék és a valódi helyszínek ellenére, a mozi kétdimenziós maradt, és számos közhellyel borzolta a kedélyemet.
Örök borsfűszerem a szuperhős műveknél a bűnözők favorizálása. A gothami alvilág áll egy rész oroszból, egy rész olaszból és egy rész afroamerikaiból. Az olasz család feje Erik Roberts, aki már számos rossz fiút alakított. Diszkrét unalom a bűnöző felhozatal láttán. Ráadásul, kivéve Erik Robertset, igazi pancserok. Kettős csapás éri őket, előbb Batman, majd Joker készíti ki őket, utóbbi szó szerint. A bűnözők kizárólag mellékszereplők, nincs súlyuk a filmben. Ezek ellen harcolt oly elszántan a világ egyik leggazdagabb embere?! Félre a panaszkodással, itt egy tudatos fordulatot látok. A valódi bűnözőkre emlékeztető rossz fiúk felszámolásával a képregény-mozi végre rátérhet az igazi Batman ellenfelek bemutatására. Ha jól tudom, a harmadik záróepizódban Rébusz és Pingvin lesz a Denevérember ellenfele. Ők alig maradnak el Joker mögött. Sok kellemetlenséget tudnak okozni.
Itt kell megjegyeznem, a rossz fiúk tábora után, hogy hasonló gond van a jó fiúk táborával is, élükön Batmannel.
Batman a kezdetekhez képest meglepően érzékeny. Az előző részben még nagyon okosan kitol a rossz fiúval és másodszorra nem menti meg az életét. A Sötét lovagban képtelen sorsára hagyni a Jokert. Érthetetlen fordulat. Mitől lett ennyire érzelgős? Csak nem kedvelte meg a szörnyeteget, vagy ismerte be titkon, hogy a Jokernek igaza van, és ők ketten egy pár? Nemcsak Batman követ el hibákat, köztük majdnem végzeteseket, a rendőrök sokkal többet hibáznak.
A rendőrök alig maradnak el a bűnözők mögött gerinctelenségben és szakmai inkompetenciában. Kedvencem a Jokert vigyázó rendőr, aki bedől Joker érzelmi trükkjének és alig később Joker már túszként tartja maga elé. Gordon csak azért szimpatikus, mert elismeri és támogatja Batmant (plusz megmenti az életét), de ő is egy pipogya alak, mert felsül Kétarccal szemben. Egyébként mind a bűnözők, mind a rendőrök fölösleges töltelékek a filmben. Foglalják a helyet, túlzsúfolják a színteret, elvonják a néző figyelmét. Idegesítően nyüzsögnek és sokat bénáznak, mint mi, a kisemberek. (Jól tudom, hogy Batman és a többi fontosabb szereplő hibái szándékos elemei a filmnek. Kiegészítik a figurák jellemét, majdnem hihető alakokká változtatják őket. Hiszen akárcsak mi, lám, ők is hibáznak.) Ha így nézzük, akkor tényleg bukás vár az egész fajtánkra, mert tényleg ennyire ügyetlenek vagyunk. Mit sem tudunk kezdeni a zseniális öntörvényűekkel, mint pl. a fiktív Joker.
Joker kiemelkedik az ellenfelek közül, mivel Batman torz tükörképe. Ők ugyanannak az érmének egyik és másik oldala. A különbség köztük, az egyik rendet akar, a másik káoszt. De mit érne a rendet kívánó a káosz ügynökének a ténykedése nélkül? Nincs nappal éjszaka nélkül. A közhely megjelenik jó néhány formában, kicsit megcsócsált falat már a film vége felé, amit egyre nehezebb lenyelni. De elviselem minden mennyiségben a jól ismert motívumokat, hiszen ezeken nőttem fel, ismerős mind.
Kivéve azokat, amiket a valóságból emeltek be. Ezekkel egy gond van, kilógnak a fiktív világból és a majdnem háromdimenziós kép remegni kezd, felolvad ott, ahová beszőtték a valóság elemeit. Miről beszélek? Kezdem a kevésbé erőteljessel, a kínai könyvelő figurájával. Szinte fel sem tűnik, hogy utal az Egyesült Államok függésére az ázsiai piacoktól. Ráadásul az egész kényelmetlenül lejárató, mert Lau gyáva. Aztán szegény gazfickót egy nagy pénzköteg tetejére ültetve elégetik a film írói. Kedves feloldása a szorongásnak...
Az aduász viszont a 2001-es trauma, és annak egyik hozadéka. A terrortámadás egyik folyománya a lehallgatási-botrány volt, de itt, eme fiktív világban az akció végén megsemmisítik az egész várost kémlelő rendszert, hiszen annyira fontos a bizalom. (Diszkréten somolygok a fotelbe süppedve, ennyire valósághű mozi, és annyira naiv, mint a legrégebbi képregények.)
Joker az egész városra kiterjeszti rémuralmát, és majdnem sikerül grandiózus terve, hogy alaposan bevágjon a jó emberek lelki gyomorszájába, de a nép szürke egérkéi és görbe utakon járó kandúrjai másként döntenek. Ez annyira hiteles megoldás volt...
Újabb szörnyű gond, hogy felüti fejét a személyi kultusz törpe változata. Igen, mert egy is lehet rendkívüli, még ha éppen nagyon gonosz is, és egyszerűen annyira rendkívüli, hogy agyonütni sem lehet. Vajon, ha a valódi rossz fiúval találkozna a nép valódi fia, nem lőné agyon a shotgunjával? Joker annyira gonosz, annyira zseniális, hogy emberfeletti, talán még a golyó sem fogja. Sosem hal meg, örökké él, akárcsak az ellenfele, a Sötét lovag. Még szerencse, hogy csak a képregényben léteznek, mert mindketten sült bolondok.
Legkisebb húgom szellemesen megjegyezte: „akárcsak egy óvodás kisfiú az asztalterítővel a nyaka körül, olyan a Batman.” Hasonló korú voltam és magam is így láttam. Ma sem látom másként, muris látvány az érett férfiember denevérszerkóban. Félelmetes lenne? Egy fiktív világban, igen, a valóságban, nem. Hiába hozták be a film világába Lucius Fox karakterét, a feltalálóét, (A képregényben egy púpos, torz zseni Batman fegyvermestere.) a sok csodakütyü valósághű ecsetelése nem teszi elfogadhatóbbá a hőst. Ugyanúgy vicces fülecskés sisakjában, és alakváltó köpönyegében. A „denevérszárny” garantált, hogy nem tartja meg a levegőben, kőként zuhanna alá a siklás helyett.
A húgom rákérdezett, ez sikerülne neki? A válaszom, nem.
Sajnos, minden kiválósága ellenére, a Sötét lovag ellentétes hatást váltott ki. Nem tudta visszahozni a gyermekkor szájtáti áhítatát a kaland láttán, nem sikerült neki a varázslat. Ahogy a denevérköpönyeg képtelen megtartani egy felnőtt férfi súlyát, úgy a film sem képes felemelni kalandra vágyó lelkemet.
Ha ekkora csalódást okozott, minek néztem meg? Mindegyikünkben él egy vágy a létünk és egónk határainak kitágítására. Jó érzés átélni a fantasztikus kalandokat a kényelmes fotelből, átadni magunkat a biztonságos élményszerzésnek. Sőt, nagyon jól eső érzés feldolgozni valódi szorongásainkat a fiktív karakterek szenvedésein keresztül. Az egész szórakoztató ipar eme vágyunknak köszönheti létezését és virulását.

Megjegyzés, ami már nagyon elvont és belemagyarázós: A kutya-motívum túlzott használata medúzacsípésként hatott. Vagy jós vagyok, vagy nem tudom, de már az elején tudtam az orosz maffiózó kutyái láttán, hogy nemcsak ő fog kutyákat uszítani Batman-re, hanem a rendőrök is. Aztán Joker elintézi az oroszt is, saját kiéheztetett állataival tépeti szét.
Magyarázat: a kutya az emberben működő állati ösztönök jelképe. Az acsargó állatok szimbolizáljak az emberekben felhorgadó dühöt a közülük kiemelkedett hős iránt. Ők csak emberek, de a hős valami több, és éppen ezért többé nem a falka tagja, halál rá.
Sőt, a maffiózó halála is eme gondolat másik vonalának eredménye, őt a saját primitív késztetései ölik meg, hiszen az esze használata helyett az öklével, fizikai erejével szerezte meg mindennapi betevőjét. Ember helyett ő csak egy kiéhezett kutya volt.