Az ember társas lény, a csoport tagok együttműködése emelte ki az állatvilágból. Ez nagyon szép és igaz is, de a valóság, hogy rohadtul egyedül vagyunk. Legalább is az én alapélményem, ha csak rágondolok több tucat emlékkép villan be, hogy egyedül vagyok. A közösségi oldalak hazugsága a sok ismerős. Senki se ismer igazán és én se ismerek senkit igazán. Vetített képek vagyunk egymás számára. Üres az ölelés is. Lehet, hogy bennem van a hiba. Fura voltam gyereknek is, de népes generáció tagjaként senkit se érdekelt, hogy a kölkök közt ott egy idióta is. Elfértem. És megtanultam elviselni az alapélményt, hogy egyedül vagyok. Nem valami szórakoztató újra és újra szembenézni mindennel tök egyedül, de elég jól bírom, ha még negyvenen túl is életben vagyok. A japán rajzfilmeket pont azért kedvelem, azért a kedves hazugságért, ahogy a szereplők kiállnak egymásért. Mese. A valóság kiábrándító. Mindegy. Senkit sem izgat, hogy mi van. A szenvedés is alapélmény. Az élet nem séta a gyönyörbe, hanem a gyötrelmek tárháza. Én még egészen olcsón megúsztam. Legalább ennek örülhetek. Vagy nem. Még a java hátra van.
Szerintem, ha így gondolkodsz, akkor bármikor bármibe belevághatsz, hiszen nincs vesztenivalód. Akár önkéntes munka különböző szervezeteknél, vagy bármi egyéb. Csak változtass a mostani életeden.