2019. július 16., kedd

Gyorskeresés

Történetek a metróból 4. 3. rész

Írta: | Kulcsszavak: történetek . a . metróbó . 4 . nazgul . szerelem . moszkva . tér

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Történetek a metróból 4.

3. rész

Előzmény

- Azt hiszem elmentek a Nazgulok… - szólalt meg mosolyogva, magas hangon a figura. – Kész szerencséd van, hogy épp erre jártam, különben már a fiókáik rágcsálnák a csontodat.
- Mint rangidős elit stalker felszólítalak, hogy azonosítsd magad!
- Haha-, nevette el magát a másik – Elit stalker. Jó vicc. Ahhoz képest, hogy „elit stalker” vagy mégis egy nőnek kellett megmenteni az életedet. – nevetett a figura.
Hogy micsoda? – gondolta magában. – Ez egy nő? Az lehetetlen. Soha nem is hallott korábban olyanról, hogy nők szolgálnának hadrendben bármilyen állomáson.
-Na, mi történt? Elvitte a cica a nyelvedet? – nevetett a lány.
Ez lehetetlen- gondolta magában. Nőket közös megegyezés alapján nem soroznak be. Ők a metróban élők túlélésének kulcsai, nem adják meg az esélyét sem, hogy egy potenciális anyajelölt elvesszen, ezáltal a népszaporulatot lecsökkentve. Biztosan hazudik, vagy csak őt akarja átverni.
- Nem lehetsz nő. Nők nem szolgálhatnak stalkerként. – közölte hidegen. – Ez ellenkezik az állomások közötti megállapodás minden egyes pontjával.
- Aranyos vagy Te, nem mondom. – mosolygott a lány. – Próbálod magad meggyőzni róla, hogy nem „gyenge nő” mentette meg az életedet.
- Minden általam ismert szabállyal ellenkezik az, hogy nők szolgálnának hadrendben.
Mindketten elhallgattak. A lány arca elkomorult. Megfagyott egy pillanatra a levegő. A férfi gondolkozott, hogy most mi tévő legyen, de inkább nem mert szólni sem. Érezte a feszültséget, ami hirtelen a lány felől sugárzott feléje.
- Igen, alaphangon nem is szolgálhatnánk. – kezdte a lány elhaló hangon. – De bizonyos speciális feltételek fennállása esetén mégiscsak engedélyezik azt, hogy egy speciális alakulaton belül szolgálhassunk.
- Speciális alakulat?
- Az ASAC felderítő tisztje szolgálatra jelentkezik. – egyenesedett fel a lány, és szalutált.
- ASAC? – mintha már hallotta volna valaha ezt a kifejezést, de nem volt benne biztos, hogy mit takar. Messzi, utazók és stalkerek elbeszéléseiből már mintha hallott volna egy csoportosulásról, akiket így hívnak, de ennél többre nem emlékezett.
- Amazon Stalker Akció Csoport. – szólalt meg a lány.
- Hogy micsoda? Amazon Stalkerek - derült fel a férfi szeme, és nevetni kezdett- Ennél jobbat sem hallottam még. Mesélj magatokról, kérlek.
- Kérlek, ne nevess, nem vicceltem.
- Bocsánat. - mondta kaján mosollyal az arcán a férfi.
- A Nagy Égés után, még mielőtt megszületett volna egyáltalán az állomások közötti szabályrendszer, aminek része az is, hogy nők nem szolgálhatnak hadrendben, jött létre a csoportunk. Olyan nők csoportjaként, akik mind elvesztettek valamit, ami számukra fontos volt. Ami számukra a boldogságot jelentette… ami számukra a túlélést jelentette. Olyan nők vagyunk, akik nem akartunk betagozódni a metró hierarchikus városállam-társadalmi rendszerébe. Nem akartunk amolyan tenyésző-nőstényekként viselkedni, akiknek csak annyi feladatuk van, hogy szüljenek, és gyerekeket neveljenek egész életükben. Legtöbbünknek volt fent férje, vőlegénye, barátja, akik után rá sem tudunk nézni más férfira, ezért kérelmeztük, hogy másként hadd álljunk a metró szolgálatára. Először természetesen csak kinevettek minket, de miután volt egykét képzett, idősebb katonatiszt is közöttünk, úgy döntöttünk, hogy saját kezünkbe vesszük a kiképzésünket. Évek során elsajátítottuk a speciális egységek teljes kiképzését, minden közelharci fordulatát, és megalakítottuk az ASAC-ot. Legtöbbünket az vezérelt, hogy a felszínre juthassunk, hogy esetleg megnézhessük, hogy mi történhetett azzal a résszel, ahogy életünk párja épp dolgozott. Megnyugvást kerestünk, és keresünk is, mind a mai napig. Ezért vagyok én is itt.
- Értem. – mondta megértően a férfi. – De akkor miért nem hallottam még rólatok?
- Nem akarunk nagy feltűnést kelteni. Egy-két állomás alkalmazásában állunk, akik nem képesek elit-stalker egységeket fenntartani, de közben fontos információ és nyersanyaggyűjtésre ugyanúgy szükségük van. Nem minden állomás olyan gazdag, mint a tietek, akik fenn tudnak tartani mindenféle egységeket…
- Tulajdonképp elfogadható a történet, amit mondtál… De már jó ideje itt vagyunk, nem kellene lassan visszaindulnunk a metró irányába? – kérdezte a férfi. – Mellesleg merrefele vagyunk? Amikor felkapott az a szárnyas izé elvesztettem az eszméletem, és nem nagyon figyeltem, hogy merre vitt…
- Nem szállt veled sokat. A Moszkván a régi Postapalota nevű épület tetején vagyunk. Épp megfigyeléseket kellett innen végeznem, amikor kiszúrtam a távcsövemen keresztül, hogy felkapott egy rohanó alakot az a lény. Gyorsan vettem a távcsövesem, és amikor fölém ért, egyszerűen lelőttem. Ide estél a tetőre a lénnyel együtt, és behúztalak a fedezékembe. – egy apró mosoly jelent meg a lány szájának sarkában, amit a férfi persze nem láthatott a védősisak alatt. – de igazad van, telik az idő, lassan visszajöhetnek, mennünk kell. Lemegyünk a főlépcsőn, majd a végén jobbra, egyenesen végig a folyosón, és a folyosó végén a két szoba közül balra. A szobában lesz egy lejárat a pincébe, csak el van rejtve. Ott van egy titkos lejárat, ami összeköti a pincét a metró egyik oldalsó szellőzőnyílásával. Ott fogunk lemenni. Jegyezted?
- Igen, azt hiszem, megvan.
- Akkor induljunk. – mondta a lány, és már talpra is ugrott.

Fegyverét maga előtt tartva óvatosan kinyitotta az épület belső lépcsőjéhez vezető vasajtót, majd óvatos léptekkel elindult lefelé. A férfi felállt, magához vette az eséstől kissé megkopott, és pár helyen megütődött fegyverét, és elindult a lány nyomában. Sosem gondolta, hogy valaha egy nőt fog követni a felszínen, de hát ő ismeri jobban a terepet, ő tudja jobban, hogy merre is kell mennie. Még sosem volt ebben az épületben, sőt ezt a városrészt is elkerülte eddig. Moszkva tér. Emlékezett rá, hogy nem sokkal a becsapódások előtt átnevezték, de hogy mire, már nem tudta. Mindenki csak Moszkvaként emlegette. A kék vonalon tanyázó kommunista felkelők szánt szándéka volt, hogy amikor a vörös zászló égisze alatt egyesítik a teljes metrót, akkor a Moszkva állomást teszik meg központjuknak. Ez volt a metró legmélyebb pontja. Az itt élőknek nem kellett félnie a sugárzástól. Óvatosan lementek a főlépcsőn. Nem találkoztak semmilyen lénnyel sem. Majd ahogy a lány mondta, a lépcső aljából indult egy folyosó. Nem lehetett több 25-30 méternél. Egymást fedezve, minden nyílásba benézve végigmentek rajta, majd a folyosó végén lévő bal oldali szobába belépve ismét egy vasajtóval találkoztak, ami a padlóba volt süllyesztve. Már nyúlt volna, hogy felnyitja, de a lány megelőzte, és egy határozott mozdulattal feltépte a nyílást. – Nyomás lefelé. – mondta a lány határozott hangon. A férfi megindult lefelé. Érezte, hogy ez most nem az a pillanat, amikor finomkodnia kellene. A lány követte, majd leeresztette maguk mögött az ajtót, és egy határozott mozdulattal behúzta a reteszt. Sötétben kellett továbbmenniük, így felkapcsolták a sisakjukon lévő led fejlámpákat. Egy szűk folyosó jobbra, egy szűk folyosó balra, jobbra, jobbra. Ahogy hozzáért, a férfi érezte, hogy a falakon nedves massza folyik végig. Sugárzó talajnedvesség. Ezeket a falakat sem szigetelték rendesen. Pár métert kellett csak haladniuk, mire elérték a légzsilipet. A lány eltekerte a kör alakú nyitókart, és az ajtó sziszegve kinyílt. Mindketten beléptek. A lány baloldalra nyúlt, és egy kapcsolóval világosságot teremtett. A férfi betette maguk mögött a légzsilip ajtaját, és elfordította a kart. Végre biztonságban vannak. Most mehet végre „haza”. Kész szerencse, hogy neki, mint elit stalkernek szabad mozgása van az állomások között.

- Minden rendben? – kérdezte a lány a férfire pillantva, majd finom mozdulattal előbb felhajtotta a sisakja szemellenzőjét, majd egy másik mozdulattal leemelte a sisakját, és a hajába borzolt. Rövid, barna haja volt. Pár centis, hogy a sisakot könnyen lehessen le-fel venni. Az ajkai dúsabbak, mint az átlag, és apró mosoly jelent meg a sarkukban. A férfi végigmérte a lányt, mikor végre a szemébe nézhetett. Földbe gyökerezett a lába. Már látta ezt a szempárt korábban. Apró, barna, mandula alakú szemek köszöntek neki vissza, amikor végignézett a lányon.

Ez lehetetlen- gondolta magában. – Ezt a szempárt kereste, kutatta éveken keresztül, mozgatott meg minden követ, hogy megtalálja. – Ez nem lehet ő… Ő meghalt. Ott, akkor. 18 évvel ezelőtt. Igaz, kicsit már idősebb volt a tekintet, de határozottan ő volt. – Minden rendben van? – kérdezte a lány. – Olyan furcsán viselkedsz… Most már leveheted a sisakodat, friss levegőre értünk. Ne pazarold a légszűrőbetéteidet. – szólalt meg a lány mosolyogva.

Ez akkor is lehetetlen. Miféle varázslat ez? Vagy lehet, hogy valójában tényleg meghalt, és most csak álmodja az egészet? Lehet, hogy megfulladt az állat karmai között, és az utolsó delíriumos állapotainak egyike ez? Csodára várt 10 éven keresztül, de nem kapta meg, lemondott róla, hiába kereste, kutatta. És most mégis itt van, itt áll előtte. Az alakja, amennyire a katonai ruhán keresztül kivehető, még mindig olyan, mint 18 évvel ezelőtt. A hangja megváltozott, de az arc, az ajkai, a szemei… Ugyanazok, mint 18 évvel ezelőtt. Az idő vasfoga persze látszik, rajtuk, de akkor is. Ő az. Nem lehet más. Ha így hal meg, legalább boldog az utolsó pár perce, mielőtt szétropogtatnák a csontjait mindenféle mutánsok. A halála előtt még egyszer látja azt az arcot, aki annyira fontos volt neki, annyi évvel ezelőtt.

- Ha nem akarod levenni a sisakod, hát én nem erőltetem… szólalt meg a lány. - Csak nem értem, miért lettél hirtelen ilyen szótlan… A tetőn kicsit beszédesebb voltál…
- …Edi… - szólalt meg elhaló hangon a férfi.
- Hogy micsoda? – kapta fel a fejét a lány. – Mit mondtál, ismételd meg még egyszer?
-… Edi... – suttogta ismét a férfi.
- Hol hallottad ezt a nevet? – kérdezte a lány indulatosan, és fenyegetően megmarkolta a férfi mellkasán a ruháját.
- … Edi... – ismételte a férfi elhaló hangon.
- Azonnal válaszolj! Ki mondta neked ezt a nevet? – és dühösen rángatni kezdte a férfit a lány. – Azonnal válaszolj, különben feltörlöm veled a padlót.
- … Edi… Én vagyok az…
- Ki az az én? – üvöltötte a lány, és hátralökte a férfit a légzsilip kör alakú nyitójának, amitől ő a földre esett. – Egyetlen ember szólított engem így, de Ő halott. Meghalt a becsapódásokkor. – egy könnycsepp jelent meg a lány szeme sarkában.
- É…én vagyok az… de ez lehetetlen. – suttogott a férfi, és lassan leemelte a sisakját. – Most már megismersz?

A lány végignézett rajta, majd riadtan felkiáltott- Ez lehetetlen, Te meghaltál! –kiabált, és közben patakokként folytak a könnyei. Az ökleivel a férfi mellkasát kezdte püfölni. – Te meghaltál, Te nem létezhetsz! – A férfi óvatos mozdulatokkal átölelte a lányt, magához húzta, és megcsókolta a homlokát. Pont úgy, mint 18 évvel ezelőtt.
- De mégis hol voltál 18 évig? – kérdezte a férfi karjaiban zokogva a lány.
- Téged kerestelek. Egész életemben. Azért álltam stalkernek is, hogy felmehessek a felszínre, hogy láthassam, mi lett a lakásunkkal. De nem találtam ott semmit. Azt hittem, Te is meghaltál a becsapódásokban. De mégis, te hogy hogy élsz? Nem otthon voltál?
- Nem haltam meg. Tudod, gondoltam, hogy megleplek aznap. Elmentem a Kálvin térre, hogy a kedvenc halasodtól hozzak vacsira szendvicseket. Épp az aluljáróba visszafelé tartottam, amikor megszólaltak a szirénák. Még pont lejutottam. De te? Nem az Infoparkban voltál? Dolgoztál?
- Egy kicsit hamarabb elkértem magam. Én is meg akartalak lepni…
- Elég hosszúra sikerült ez a meglepetésünk. – és a nő végigsimította a férfi arcát.
- Nagyon hosszúra… - ott ültek, némán, percekig a légzsilip tövében, és nézték egymást. Egyikük sem akarta elhinni, hogy ilyen valóban megtörténhet. Annyi év hasztalan keresgélés, kutakodás után most itt vannak ismét, egymásnak.
- Valamit mondanom kell. – szólalt mega férfi, és a zsebébe nyúlt, apró dobozkát vett belőle elő. – 18 éve hordom magamnál ezt a kis dobozt. Nem gondoltam, hogy valaha is szükségem lesz rá. De azt hiszem, hogy meg kell tennem, még ha ennyi idő után is. Emiatt késtem aznap munkából, és kértem el magam egy kicsit hamarabb.
- Mit szeretnél? – nézett kérdően a lány.
- Edi… - és a férfi kinyitotta az apró dobozkát, amiben egy megsárgult gyűrű volt.- tudom, hogy ennyi idő eltelt, de hozzám jönnél feleségül?
- Ne butáskodj már. Öregek vagyunk mi már ehhez. 40 felett nem megy hozzá senki senkihez. Nem is biztos, hogy engedélyeznék.
- Az engedélyeket én elintézem. 18 éve hordom magamnál minden nap ezt a gyűrűt, várva, hogy egyszer… talán… újra láthatlak… és az égiek úgy tűnik, meghallgatták a kérésemet. Edi, én még mindig szeretlek. Csak téged szerettelek, és szeretni is foglak. Kérlek, tisztelj meg azzal, hogy a feleségem leszel.
- Te olyan hülye vagy. – mondta a lány mosolyogva. - én is szeretlek, csak téged. Az elmúlt 18 évben minden nap arról álmodtam, hogy egyszer még átölelhetlek, egyszer még megcsókolhatlak. De amikor egyszer voltam az Infoparknál, úgy éreztem, elveszett minden reményem. Egy hatalmas kráter van a helyén. Oda csapódott be az egyik robbanófej, és semmi sem maradt a helyén, csak egy árok, amit a holtan kanyargó Duna holtágként feltöltött, és most mocsár van a helyén. Akkor, ott, meghalt bennem valami… de most… nem is tudom… Ez olyan hitetetlen és gyors nekem…
- Akkor mit mondtál volna? És mit mondasz most? – kérdezte a férfi.
- Szeretlek, mindig is téged szerettelek. És sosem vágytam jobban arra, hogy a Te feleséged lehessek… - válaszolt elgondolkodva a nő. - Igen, hozzád megyek. – mondta a lány, majd sírva megcsókolta a férfit. A férfi visszacsókolta, és átölelte a nőt. Szerelmesen egymás karjaiba fonódtak. A nő végigsimított a férfi hátán, majd óvatos mozdulatokkal kigombolta az overallját. Meg kellett állapítsa, hogy sokkal izmosabb, mint 18 évvel ezelőtt volt…

Hozzászólások

(#1) kiborg


kiborg
(fanatikus tag)

Szia!

Nem rossz. Folytatás lesz?
Üdv Kiborg

Ésszel él az ember - mondá a kannibál!

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.