Na, ilyesmit sem írtam még, tehát éppen itt az ideje.

Most kezdtem el olvasni egy könyvet, ami a szeretetről szól, de még nagyon az elején járok. Erről jutott eszembe, hogy a szeretetet ugyan nem nagyon, de a távolságtartást, az érzésektől elzárkózást elég jól ismerem, hiszen szinte mesteri szintre fejlesztettem.

Összesen két ember van, akikre azt merem mondani, hogy a barátaim. Illetve lehet, hogy az egyik már kicsit múlt időbe megy át, de csak bennem. Az illető kedves hölgyismerősöm nemrég mondott el egy csomó olyan dolgot, amiről eddig fogalmam sem volt, pedig azt hittem, elég jól ismerem, és őszinte velem. Az, hogy az ex-barátjával kapcsolatban sok mindent nem tudtam, még érthető, mivel ez eléggé magánügy, és nem szoktuk igazán női módon kitárgyalni az ilyesmit. Mellesleg biztosan nem bírtam volna ki beleszólás nélkül, hogy tulajdonképpen ő tartotta el a pasast nyolc évig, és ezért cserébe folyamatosan felügyelték minden lépését, el kellett számolnia minden egyes percével, és csak lekezelő megjegyzéseket, az önbizalmát romboló dolgokat kapott cserébe. Ja, és vett a pasasnak egy kocsit is. A fene sem érti.

Azt viszont már nem igazán tudom felfogni, hogy miért 15 év barátság után kellett megtudnom, hogy fél a sötétben. Nem hiszem, hogy ez annyira horror lenne. Vagy mégis az? Alapvetően értem, hogy egy felnőtt embernek ez ciki, de mégis. Illetve mégsem. Inkább mégsem értem. Talán attól félt, hogy ha ez kiderül, akkor már nem fogom a barátomnak tartani? Miért? Az miért nem volt titok, hogy tériszonya van? Az nem annyira ciki? Szerintem nagyjából ugyanaz a kategória a kettő, bár nekem egyikkel sincs problémám.

Esetleg az a baj, hogy nem tudok róla, hogy lenne bármilyen "iszonyom" vagy allergiám? Lehet, hogy van, csak még nem jöttem rá. Ha nekem nincs semmi divatos bajom, akkor már selejtes vagyok? Esetleg az a gond, hogy én nem járok semmiféle pszichiáterhez vagy terapeutához, pedig sokak szerint az mindenkire ráférne? Miért okoz problémát, hogy én önállóan akarom megoldani a gubancokat, amiket csináltam magamnak?

Azt is meghallgattam nemrég, hogy nem vagyok kedves. Ez speciel igaz. Nem vagyok bűbáj típus, soha nem is voltam. Nem életcélom, hogy én legyek az ügyeletes kicsi tündér. Nagyon sok ember szerint fontos az őszinteség, de ha valaki véletlenül tényleg őszinte velük, akkor vérig sértődnek, és elküldenek a szerintük ősi mesterséget folytató női ágú felmenőm irányába. Nem arra kell gondolni, hogy pl. egy olyan kérdésre, hogy "Hogy tetszik az új frizurám?" azt válaszolom, hogy "Ronda.". Ha nagyon nem tetszik, akkor azt mondom, hogy nekem a régi jobban tetszett. Ez miért baj? Folyamatosan hazudoznom kellene? Tényleg olyan világban élek, ahol muszáj valótlanságokat állítani ahhoz, hogy normálisnak nézzenek? Mondjuk még nem igazán fordult elő, hogy annak néztek volna, és ennek örülök. Úgy gondolom, hogy egyes vélemények számítanak, mások pedig nem. A számomra fontos emberek ismernek valamennyire, a többiek véleménye pedig nem mérvadó, mivel nem a tényeken, hanem általuk elképzelt dolgokon alapul.

Nemrég voltam egy kisebb összeröffenésen. Sőt, kettőn is. A két összröffön összesen voltunk nyolcan. A nyolcból maximum két emberke volt, aki megfelelt volna a konszolidált kifejezésnek, de még így is jóindulatú voltam, mivel felettébb szimpatikus volt az egész társaság. Elég szép vegyes felvágott csoport jött össze, korban, stílusban és személyiségben is, mégis jól éreztük magunkat, legalábbis én biztosan.

Volt ott minden: szövetkabátos elegáns úr, aki elég nagy meglepetést okozott, miután a kabátkáját és kalapját levéve megvillantotta nagyon-nagyon rövidre (max. 1 mm) nyírt hajzatát és hozzá érdekes kis kecskeszakállát. Volt még egy kalapos úr, de ő stílusra is passzolt a ruházatához. Volt egy másik kecskeszakállas versenyző is, de ő kalap helyett kendővel a fején. Aztán volt még egy gubancosan kunkorodó hajú, nagyon lezser figura, két átlagosan kinéző (én voltam az egyik) illető, sőt, egy csendes, inkább magába zárkózó, és a többieket csak hallgató emberke is.

Mindenki beszélgetett mindenkivel. A srácok főleg söröztek, és senki nem kötözködött velem azért, mert én inkább a kólámat kortyolgattam. Újszerű élmény volt, régebben mindig a céltáblája voltam azoknak, akik szerint a jó hangulathoz elengedhetetlen jónéhány ital.

Részemről nagyon jól éreztem magam, és örülök, hogy megismertem egy kupac jó fej emberkét. Remélem, ők is jól szórakoztak. Nekem másnap még az oldalam is fájt a sok röhögéstől, bár ez nem igazán volt jellemző rám az eddigiekben. Nem baj, remélem, hogy kénytelen leszek megszokni a dolgot, mivel határozottan jobb, mint a csomó savanyú arcot nézni mindenfelé az utcán.

Más téma: Nem lehetne valahogy megoldani, hogy az emberek ne ellenséget gyanítsanak mindenkiben? Hogy az alapvető hozzáállás a másikhoz ne negatív legyen?

Pár hónapja elmentem a Közlekedési Múzeumba. A kasszánál a sorban egy 60 körüli hölgy állt mögöttem két 5-6 éves gyerekkel. Kiderült, hogy hiányzik 100 Ft ahhoz, hogy kifizesse mindhármuk belépőjét. Én nyújtottam neki a pénzt, hogy be tudjanak menni, és csak annyit mondtam, hogy fogadja el, nem kell megadni, de ennyiért ne maradjanak le a kiállításról. Elkerekedett a szeme, és elrángatta a közelemből a gyerekeket, és még rám is kiabált, hogy mit képzelek magamról. Én meg csak álltam ott, bután néztem ki a fejemből, és nem értettem, hogy mi történt. Igazság szerint most sem értem. Normálisan voltam felöltözve, farmer, kis pulcsi, edzőcipő, mindez tiszta változatban, tehát nem volt oka megijedni. Akkor miért feltételezte azt, hogy valami rosszaságon töröm a fejem?

Miért kell azt gondolni, hogy egy idegen ilyen apróságban nem segíthet egy másik idegennek? Miért kell rögtön rosszat feltételezni? Azóta sem jöttem rá, hogy mi volt a menekülés oka.

És újra a vesszőparipám: Miért nem őszinték az emberek? Ha már másokhoz nem azok, legalább önmagukkal tegyenek kivételt. Nagyon nehéz, de egy idő után megéri. Tudom, mert kipróbáltam. Az elején nagyon karcsú teljesítményt nyújtottam, hiszen az ember nem szívesen ismeri el még önmaga előtt sem a hibáit, sőt, ennek érdekében még csak észre sem veszi őket. Ma már büszkén állíthatom, hogy elég szép fejlődést mutatok a téren, hiszen hajlandó vagyok elismerni (akár társaságban is), hogy nem vagyok tökéletes.

Egy másik kedvenc hisztim a bizalom témaköre. Ha szeretek valakit, akkor bízom is benne. Ha nem bízom benne, akkor nem is szerethetem, hiszen bizalom nélkül nincs szeretet. Persze, ez jó duma, mivel én is azt mondom, hogy 100%-ig csak magamban bízom.

A bizalmat elég nehéz elnyerni, de legalább egy pillanat alatt el lehet veszíteni. Nem túl praktikus befektetés, de ez van. Ráadásul nincs semmi biztosíték arra, hogy jó emberben bízom, lutri az egész. De hátha... Mégis... Talán bejön.

Tudom, sokakat (nem szeretném azt írni, hogy mindenkit) már jópárszor átvertek, de akkor is. Miért kellene egy másik emberen leverni egy régi rossz emléket? Nem vagyok szent, én sem tudom megcsinálni, hogy varázsütésre elfelejtsek mindent, ami valaha rossz volt, és csak a jót vegyem észre innentől kezdve. De legalább megpróbálom!

Nagyon bátor dolognak tartom, ha valaki elismeri, hogy hibázott, és próbál javítani a helyzeten, amennyiben ez lehetséges. Tudom, hogy nem egyszerű elismerni azt, hogy az ember tévedett, de nem is lehetetlen. Ezzel szemben általában az szokott támadni, aki a hibát csinálta. Érdekes. A legtöbb ember mindent megtesz azért, hogy eltitkolja vagy másra kenje a saját hibáit. Ezt nem igazán értem. Ha én hibázom valamiben, akkor azt elismerem, mivel szerintem ez a normális.

Aki nem vállal felelősséget semmiért, az soha nem fogja maga irányítani az életét. Szerintem.