Néhány gondolat arról, hogy hogyan is alakulnak a tajvani - kínai kapcsolatok napjainkban, és hogyan is érvényesül az „Egy Kína elv”.

Tajvan zászlaja, háttérben a Taipei 101 épületével.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy Tajvan és Kína miért tekinthető többé-kevésbé (inkább többé) két külön országnak, az 1911. október 10. és 1912. február 12. között zajló Xinhai forradalomig kell visszanyúlnunk. Ennek körülményeinek, előzményeinek a taglalása meghaladná azt a szövegmennyiséget, melyet (akár én is) szívesen elolvasnék egy képernyőn, illetve nem is ennek bemutatása az elsődleges célja e fejezetnek, így csupán a főbb mozzanatokat említeném meg.

A lényeg, tehát, hogy e forradalom következtében, az utolsó kínai császár, Pu Yi elmozdításával véget ért a közel 2000 éves császári fennhatóság és létrejött a Tajvant és Kínát is magában foglaló, 1912 és 1949 között fennállt Kínai Köztársaság, mely területi igényeket mutatott továbbá Mongólia és Tibet iránt is. E forradalom kulcsfigurája az a Sun Yat-sen volt, aki egyben a Tajvant sokáig irányító Kuomintang (KMT) párt alapítója is volt, és akire Tajvanon még a mai napig is a „Nemzet Atyjaként” tekintenek.

Sun Yat-sen szobra a róla elnevezett emlékcsarnokban.

A köztársaság megalapításával azonban nem volt mindenki elégedett, így a KMT élén Sun Yat-sent váltó Yuan Shikai ill. Zhang Xun, a korábbi császári időkből visszamaradt egyik tábornok még a Kínai Birodalom visszaállításával is megpróbálkozott. Yuan 1916-os halálát követően a korábbi császári hadsereg, a Beiyang hadurai küzdöttek egymással Peking irányításáért, mely 1912 és 1928 között volt a Kínai Köztársaság fővárosa. A fejlődést és a forradalmat gátló villongások ellensúlyozására Sun Yat-sen, az 1921-ben alakult Kínai Kommunista Párt (CPC) segítségével új kormányt alakított a mai Guangzhou városában, ahonnan végül az 1926 és 1928 között zajló „Északi Expedíció” is útjára indult, melynek keretében leszámoltak a Beiyang-féle hadurakkal, megerősítve a KMT hatalmát az egész Kínai Köztársaságban.

Az „Északi Expedíciót” vezető és 1926-tól a KMT élére lépő Chiang Kai-shek azonban, Sun Yat-sennel ellentétben, közel sem volt annyira barátkozó szellemű, így 1926. március 20-án Guangzhou-ban, majd 1927. április 12-én a shanghai mészárlásban a KMT katonái számos kommunista elemet eltettek láb alól, meggyengítve a Szovjetúnió kínai befolyását, a kommunisták által szervezett, ám sikertelen 1927-es guangzhou-i felkelést követően pedig kvázi ellehetetlenítve a Kommunista Párt működését.

Chiang Kai-shek emlékműve Taipei-ben.

Időben így is el is érkeztünk a KMT – CPC ellentétek kezdetéhez, a kínai polgárháború első szakaszához, mely 1927. augusztus 1. és 1936. december 22. között zajlott. Ennek első mozzanata a polgárháború első napját jelző nanchangi felkelés volt, melynek során a kommunisták az időközben két részre szakadt KMT wuhani „kirendeltségét” kívánták eltakarítani, reagálva a korábbi anti-kommunista tisztogatásokra. Bár nanchangot a KMT csapatok akkor még visszafoglalták, valamennyi későbbi konfliktus idáig vezethető vissza, noha a második japán – kínai háború (1937 – 1945) papíron elvileg ismét egyesítette a KMT és a CPC erőit a közös ellenség Japán ellen. Chiang Kai-shek azonban ennek ellenére továbbra is nagyobb fenyegetést látott a kommunistákban, noha a világháborút követően voltak kísérletek a KMT-t vezető Chiang Kai-shek és a CPC élére lépett Mao Zedong közötti párbeszédre. Ezek a kísérletek azonban sorra elbuktak és a polgárháború nyílt fegyveres konfliktussá alakult, mely végül, talán mindenki számára nyilvánvaló módon, a CPC győzelmével ért véget, 1949. október 1-jén Peking fővárossal megalapult a mai Kínai Népköztársaság, a KMT pedig Chiang Kai-shek vezetésével Tajvanra húzódott vissza.

Napjainkban így Tajvant a nyilvánvaló fősziget mellett alig néhány, a KMT által megtartott további szigetcsoport alkotja, így Tajvan területéhez még a Fujian partjainál található Kinmen- és Matsu-szigetek, Penghu, valamint az egyébként „vitatott” hovatartozású Pratas- vagy Dongsha-sziget tartoznak. (A „vitatott” azért került idézőjelbe, mert a környéken gyakorlatilag minden vitatott, még maga Kína is, hiszen egyrészt továbbra is van legalább egy ENSZ tag, mely nem ismeri el Kínát, másrészt Tajvan továbbra is magáénak gondolja Kínát. (Gondolta esetleg? Ugyanis a Tajvant 2016-ig vezető KMT egykori elnökének, a militáns, ámde félnótás Ma Ying-jeou-nak voltak efféle képzelgései, miszerint „...a Kínai Köztársaság egy szuverén állam, melynek alkotmánya szerint részét képezi a Kínai Népköztársaság is...”. A szuverenitásról alkotott vélemény szíve joga, de az erőviszonyok ismeretében Tajvan részévé nyilvánítani Kínát, több mint ostobaság.))

A tajvani haditengerészet egy hajója a magongi kikötőben.

Bár a harcok jelentősen csökkentek, a kisebb fegyveres összetűzések még évtizedeken át folytatódtak, beleértve az 1955-ös, az 1958-as és az 1995-96-os katonai kríziseket a Tajvani-szorosban, melyeket rövid tűzharcok, területi viták, illetve exkluzív gazdasági zónákat sértő rakétatesztek jellemeznek, főként Kína kezdeményezéseiből kifolyólag. Sokáig úgy tűnt, hogy az akkori amerikai elnök, Harry Truman nem is fog közbeavatkozni, ha a CPC esetleg mégis megszállná a megmaradt KMT területeket, ám az 1950-ben kitört koreai háború nyomán az elnök mégis úgy gondolta, hogy jobb, ha a „két Kína” inkább nem támadja meg egymást, és megelőző jelleggel a Tajvani-szorosba irányította az Egyesült Államok Haditengerészetének 7. flottáját. A tajvani – amerikai „barátság” zálogaként Truman utódja, Dwight D. Eisenhower elnök még került is egy Tajvanon, aki így az első és eddigi egyetlen amerikai elnök volt, aki efféle lépésre szánta el magát.

Eisenhower elnök 1960. június 18-19-i tajvani látogatásának részletes menetrendje. (A képre kattintva nagyobb méret is elérhető!)

Tajvan és Kína mai elismertségét, vagy el nem ismertségét az ENSZ 1971. október 25-i ülésén megszavazott 2758-as számú határozat hozta meg, melynek során a gyűlésen résztvevő országok képviselői 76 igen, és 35 nem szavazattal visszaállították a Kínai Népköztársaság jogait az ENSZ-ben, illetve megfosztották Chiang Kai-shek képviselőinek helyeit, a mai napig „kitúrva” így Tajvant az ENSZ-ből. Bár napjainking mindkét félnek voltak harcai különböző államok bizalmának elnyeréséért, a „nagy hal” mindmáig Kína maradt, aki nyilvánvalóan hatékonyabb jogérvényesítő képességgel rendelkezik Tajvan ellen az „Egy Kína elv” keretein belül.

A mostanáig kialakult „status quo” mellett érvényesülő „Egy Kína elv” így meglehetősen érdekes formában, gyakran önellentmondásokkal tömve érvényesül. Bár 1979-ben véget értek az amerikai – tajvani „hivatalos” kapcsolatok, a Jimmy Carter által 1979. április 10-én hatályba helyezett Taiwan Relations Act továbbra is biztosította a két ország közti együttműködést, míg Kína, nemzetközi elismertségét követően, Chiang Ching-kuo tajvani elnök „Három Nem” (Three Noes) elvének hatályba lépésének ellenére 1986-ban mégis partnerként lépett fel az ezen év május 3-án eltérített China Airlines teherszállító kiadatásának ügyében.

China Airlines B747F. (Forrás: Wikimedia)

Nyilván így nem nehéz már kitalálni, hogy a „tajvani gazdasági csoda” és a felfutó kínai gazdaság tükrében napjainkra lényegesen enyhültek a feszültségek, noha hébe-hóba még mindig tajvani légtérbe téved egy-egy kínai vadászgép. Az „Egy Kína elvét” feltaló és elsősorban érvényesítő Kína azonban a közeli gazdasági kapcsolatok mellett gyakorlatilag semmit nem mutat abból, hogy egyetlen Kínaként tekintene a két régióra, sőt, ez az elv leginkább Tajvan szankcionálásában és ellehetetlenítésében merül ki. Az ebből fakadó főbb önellentmondások így többek között:

- Kína és Tajvan között, bármely más országhoz hasonlóan (légi és tengeri határátkelés esetén is), útlevél- és vámellenőrzés van érvényben, noha sem kínaiak, sem tajvaniak nem utazhatnak a másikhoz az egyébként „alapértelmezett” útlevéllel, az egymás közti utazáshoz egy speciális dokumentumra van szükség (Mainland Travel Permit for Taiwan Residents), melynek korszerűbb, tajvaniak számára kiállított, kártya alapú változata alább látható.

Az új, kártya formátumú Mainland Travel Permit tajvaniak számára kiállított változata. (Forrás: Wikimedia)

Kínai látogatók számára a vízumként szolgáló ún. Exit & Entry Permit beszerzése szükséges a Tajvanra tett látogatás előtt.

- Bár Kína az általa nagyon kedvelt, „történelmi okokra” való hivatkozással különösen szeret magának nyilvánítani területeket, az első japán – kínai háborút lezáró 1895-ös shimonoseki egyezmény keretén belül valahogy mégis lemondtak Tajvanról Japán részére. (Hol volt még ekkor a kínai nagy arc érdekérvényesítő képességét támogató Vörös Hadsereg?)

- A Kínában használt fizetőeszközt a yüant (renminbi) sehol nem fogadják el Tajvanon és vice versa.

- A Kínai Kommunista Pártnak semmilyen beleszólása nincs a tajvani kormányzat összetételét, működését illetően, így a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalom teljesen különválik a két régió esetén. Kínai külképviseleteken ugyancsak nem lehet Tajvannal kapcsolatos ügyeket intézni.

- Érdekes módon számos nyilvános WiFi hálózat csak kínai telefonszámokat fogad el, Tajvan (valamint Hongkong és Makaó) ilyen esetekben hirtelen külföldnek számít. Hasonló vonatkozik a kínai szolgáltatóknál köthető mobilszerződésekre is, mely tajvaniak számára a már említett Mainland Travel Permit birtokában sem lehetséges.

Nyilvános WiFi használata előtt sokszor csak kínai, tehát +86-os számot adhatunk meg, sem a tajvani, sem makaói vagy hongkongi számunkat nem használhatjuk e célra.

Ezeken felül persze a központi hatalomtól való rettegés által egybetákolt Kína az évek során minden, külföldről Tajvan felé érkező reakción kiborult, melyek közül a prímet minden bizonnyal Donald Trump telefonhívása viszi, melyet Tsai Ing-wen, jelenlegi tajvani elnök beiktatásának örömére ejtett meg. De Mao szellemének rosszalló tekintete továbbra is ott van mindenhol, ahol csak Tajvan, illetve az ezt reprezentáló KMT zászló felbukkan, kezdve k-pop előadókon át a külföldi légitársaságokig.

Az Emirates légitársaság egy belső levelezése a vállalat tajvani származású személyzete felé, melyben a tajvani zászlót tartalmazó névtábla kitűzők azonnali eltávolítására szólítják fel az alkalmazottakat és kötelezik őket a kínai zászlóval ellátott változat viselésére. Az ügy nyomán végül az Emirates, köztes megoldásként zászló nélküli változatok viselését is engedélyezte. Felvidéki vagy erdélyi magyarok véleményét kikérném az érzéseikkel kapcsolatban, ha román vagy szlovák zászlót erőltetnének rájuk.

Tajvanra látogatván így a laikus, a Falun Gong Taipei 101-nél állomásozó tagjai kivételével, minden bizonnyal előbb feltételezne egy amerikai vagy japán uradalmat, semmint kínait. Mindez abból is jól látszik, hogy az utcákon relatíve kevés BYD-et, Geely-t vagy King Long-ot látni, ellenben se szeri, se száma a nagy japán gyártók járműveinek, míg a rendfenntartó erők kötelékeiben Dodge Ram-ek sorakoznak. Robogó nagyhatalomként a hazai Gogoro, SYM és Kymco dominanciáját is maximum néhány Yamaha vagy Piaggio töri meg. Ha megszomjazik az ember, gyakran ugyanolyan stílusú italautomaták várják mint Japánban, vagy ha az nincs, a 7-Eleven vagy FamilyMart üzletei mellett a kandai Circle K sorait erősítő OK Mart-ba, vagy a hazai Hi-Life-ok egyikébe térhet be frissítőért, a nagybevásárlást pedig Carrefour-ban vagy COSTCO-ban ejtheti meg. S a legnyilvánvalóbb: míg Kínában csak VPN vagy TOR segítségével érhető el az internet nem kommunista része, addig mindehhez Tajvanon effélékre egyáltalán nincs szükség.

A Kína felől érkező „szurkálódás” ellenére ugyanúgy pörög a légiforgalom a két terület között, a Foxconn ugyanúgy kínai munkaerővel szerelteti össze az iPhone-okat mint ezelőtt, így nyugodtan kijelenthető, hogy a tajvani gazdaság nagyban függ Kínától, bár a pörgésnek mindennek minden bizonnyal jobban örülne a tajvani fél a másik oldal által generált politikai f*stenger nélkül is.