Minap ebéd közben említette egy kollégám, hogy "milyen bámulatosan puha, omlós hússá lehet varázsolni bármit, amit kiwibe bugyolálunk néhány órára". Sokkal új-zélandibb kombinációt nem is tudnék elképezlni mint kiwibe (a gyümölcsbe) gyúrt steaket, úgyhogy fel is kerekedtem, hogy begyűjtsek valami közepes minőségű marhahúst, amiért nem (akkora) kár, ha esetleg egy marék péppé változik a kezelés hatására.

Kollégám kifejezetten valamilyen "keményebb" steaket javasolt, mondván ő hetente több alkalommal is ilyen módon készíti a vacsoráját. Az eljárás lényege leginkább egy kémiai klopfoláshoz hasonló, hiszen a kiwiben található actinidin c. enzim segít felpuhítani a kötőszöveteket. Tanácsadóm ajánlását követve én is csak rászórtam a kiwikarikákat a húsra, betekertem folpackba, majd éjszakára a hűtőbe tettem. Kiwis oldalak egyébként marinádot is javasolnak, de ezt a módszert nem próbáltam.

A 24 óra leteltét követően izgatottan szedtem elő kreálmányomat, melyet fűszerezést követően a szokásos módon közepesen ritkára sütöttem. A kiwiszeletek egyébként nemcsak a szeletek alatt, hanem azok környékén is kifejtették hatásukat, így a hússzeletek a teljes felületükön romlottnak tűntek, köszönhetően a kiwiből beszívott zöld színanyagoknak.

S az eredmény... Nem fogok rászokni erre a módszerre az biztos. Az étel a felületén teljesen elveszítette annak húsra emlékeztető konzisztenciáját, mely gyakorlatilag egy taknyos péppé változott (mush). A kezelés nem volt elég hosszú ahhoz, hogy a puhulás a hús teljes térfogatában létrejöjjön, pedig nem használtam különösen vastag hússzeleteket sem annak ellenére, hogy általában legalább 3-4 centis steakeket szoktam sütni. Szóval a steakek a felszíntől mérve kb. 3-4mm mélységig bébiétellé változtak, míg a hús belseje valamennyire megtartotta annak jellegzetes rágósságát.

A sokk nyomán a végeredményről nem készítettem képet, de ha steaket akarok enni, akkor valószínűleg maradok a drágább részeknél, melyek elkészítéséhez max. só, bors meg a menő öntöttvas serpenyőm kell csupán.